Az ember rituális lény. A korunkban széleskörben minket figyelő algoritmusok pont ezt használják ki, ugyanis hétköznapjaink döbbenetesen kiszámítható módon zajlanak. Valahogy az alapdrótozásunk olyan, hogy a dolgokat rendszeresen, ugyanabban a sorrendben tesszük. Mondjuk ez nemcsak ránk igaz, macskánk például ugyanoda fekszik esténként, ugyanúgy gömbölyödik össze, s reggel már várja, hogy a megfelelő időben keljen életre a ház. Ha mondjuk például szombat van, többet alszunk, a megszokott időben felébred, nyávog, s nem találja a helyét, mert neki akkor erkélyideje van már. Úgy tűnik, ez egy ilyen alapvető helyzet. Szeretjük a rutint, sőt nélküle nem is igazán tudnánk élni. Persze sokszor kívánunk kitörni belőle, minden nap másként éni, de ha ez bekövetkezne, eszeveszetten bújnánk vissza a megszokottság puha takarója alá. Nem vagyok sem biológus, sem viselkedéselmélettel foglalkozó tudós, de azért megkockáztatom, hogy ez valami evolúciós fityfene, amit összegyűjtöttünk valamikor a dinoszauruszok kipusztulása és a főemlősök megjelenése előtt. Nevezzük ezt a vágyunkat beidegződésnek. Nevezhetjük rutinnak is, de az nem annyira menő kifejezés…
A beidegződések tehát velünk vannak alapjáratban. A rítus és a beidegződés között az a hatalmas különbség, hogy az előbbi tudatos, reflektált, bizonyos esetekben (mint a temetés esetében) hagyományosan, tehát hosszú idő alatt kifejlesztett folyamat. A rítus tehát az a beidegződés, aminek többletjelentést tulajdonítunk. A tettekre odafigyelünk, a mozdulatnak jelentőséget tulajdonítunk. S ezáltal a puszta biológiai beidegződést egy oktávval magasabb hangfekvésbe emeljük, az életünk szempontjából meghatározóvá tesszük. Például minden reggel fogat mosunk, kvázi öntudatlanul, ez egy beidegződés. De ha odafigyelünk, s a mozdulatnak jelentőséget tulajdonítunk, továbbgondoljuk, akkor rítussá válik. Egyszerűnek tűnik, nem?
Ha alaposan megvizsgáljuk magát a folyamatot, akkor rájöhetünk, hogy négy dolgot kell körüljárjunk: az időt, a teret, a cselekedetet és a reflektáló ént. Bonyolultnak hangozhat, de nem az, végül – remélem – életszaga lesz.
Az idő: a görögöknek – szuperhumán faj, akik elhajóztak Odüsszeusszal az eleusziszi mezők felé – két időfogalma volt. Az első a lineáris, mérhető idő. Az, amit mindennap mérünk az óránkkal, amit beírunk a naplóba, ez a kronosz. Innen származik a kronométer, meg az az érzés, hogy kifolyik az idő az ujjaink közül (kösz, görögök…). A másik viszont az, amit alkalmas időnek nevezünk, a kairosz. Ez a reflektált idő, a megmért, értelemmel feltöltött idő, az ünnep ideje. A félretett órák, amikor minden cselekedetnek jelentősége van, az ünnep és szertartás ideje. Értelemszerűen a rítus ideje ez a második. Nem kell más hozzá, mint az, hogy minden mozdulatot benne tudatossággal töltsünk fel.
A tér: a rituális időnek rituális térre van szüksége. Nem hiszek a hely önmagában hordozott szentségében. Minden hely megszentelt, s minden szent hely alpárivá válhat, ha nem megfelelően használjuk. A kairosznak viszont helyre van szüksége. Olyan területre, amit – ugyanúgy, mint az időt – elkülönítünk, reflektálttá teszünk. A Stonehenge-től a gótikán át napjainkig elkülönítünk szent helyeket, amelyeket csak azért hozunk létre, hogy ott a kairoszt megéljük. Autópályák közvécéjében is lehet szent pillanatot megélni, de azért az erre elkülönített helyen jobb, könnyebb, magától érthetőbb. Ki akarna húsvétot vagy akár egy banális szülinapot egy közvécében tartani… A helynek hozzáadott értéke van, amit az odafigyelés, a reflexió nyújt.
A tett: ki hová szokott ülni a családi ebéd alkalmával? Neked hol a helyed, amikor kimentek a haverokkal sörözni? Mi a sorrend, amikor a megterített asztalnál el kell osztani az anyád által sütött húsdarabot? Ki vágja fel, ki tálalja, ki dönti el, hogy mikor lehet enni? Megannyi magától működő dolog, ami viszont mégis mindig pont úgyanúgy történik. Miért vajon? Azért, mert a rítusnak – a helye és ideje mellett – releváns tettei vannak. Valóban kezdve egy ünnepi ebédtől a legfenségesebb és emelt szemöldökű királyi koronázásig a rítus idején minden cselekedetnek a jelentősége tartalommal töltődik meg. A családfő azt mondja, hogy jó étvágyat vagy a pap felemeli a poharat, a gesztus banális, de tartalma világokat mozdít. Ez a rítushoz tartozik.
A reflexió: ha nincs odafigyelés, nincs ünnep és nincs csoda. Sőt az ünnep csak akkor valósul meg, ha valaki odafigyel az időre, a helyre, a tettre, s mindezt jelentőséggel tölti meg. Ha nincs emez, akkor az egész csak beidegződés, mint a macska álma vagy a fogmosás monotóniája. Az ünnepet – ami ugyanaz, mint a rítus – az odafigyelés tölti meg tartalommal. Ha odafigyelünk, a tettek szimbolikus jelentőséggel töltődnek meg. Kiderül, hogy ki a celebráló, ki az, aki várja a csodát, ki szkeptikus és szeretne meggyőződni. A szimbólumok elrabolják az elmét és a pillanatot többlettel töltik meg, szentté teszik.
A négy elem elkeveredése teszi a legegyszerűbb cselekedetet is életre szólóvá. Átformálja akár az embert és varázslatossá teszi akár a legbanálisabb pillanatot is. A rítussal kapcsolatos utazásunk elején legyen most ennyi elég, a következőkben majd megpróbálok kibontani pár helyzetet, s példázni a négy dimenzió összjátékát. Addig is, mossunk fogat, ebédeljünk, menjünk sörözni a barátainkkal, és közben figyeljünk oda mindarra, ami történik.
Az anyag és az energia elkeveredése és hatása szerint aztán képződtek a különféle molekulák és mindezeknek a következményeként a Föld, azon az élet, s egyelőre legvégül te és én. Igen, ez így teljesen rendben van, csak éppen borzasztóan unalmas. Igaz, de nem ad számot arról, hogy miért és hogyan vagyunk. Nem adja meg a számát meg az értelmét annak, ami szép, ami igaz, ami jó, csak egyszerűen van, mint egy kérődző tehén.
Ez már egy kicsit fontos! Kereszténynek lenni a kezdetektől megbotránkozást, furcsaságot jelentett a többségnek. A kereszténység lázadás a megszokottság, a nyárspolgárság, a hétköznapiság ellen. Olyan lázadás, amely hátat fordít a társadalmi normáknak, képtelen elfogadni azokat, mintha máshol élne, csak a teste maradt itt az utcán, a házban, a boltban, de szemei mást látnak. S mivel nem azt látja, ami mások szeme előtt van, átlép a mindenki által elismert status quón. Tesz rá magasról!
Úgy tűnik, minden jóhiszemű reményünk ellenére korunkban reneszánszát éli a vallási fanatizmus és fundamentalizmus. Szomorú állapot, de tény, hogy egyre több embert száll meg e két különböző, bár rokon démon. Úgy gondolom, hogy nem haszontalan, ha jobban megismerkedünk velük, így talán könnyebben elkerülhetjük, hogy a hatásuk alá kerüljünk.
Mi a gonosz forrása? – kérdezte magától az emberiség öntudatra ébredésének hajnalától kezdődően. Hiszen gonosz létezik körülöttünk. Rossz dolgok történnek jó emberekkel, igazságtalanság mindenhol van. Néha, véletlenszerűen valami csapás ér egy ártatlant, máskor pont az emberi sötétség csap agyon valamit. Miért van ez? Mi a forrása, oka?
Értékiránytűnk utolsó iránya nyugatra mutat, a rugalmas értékek felé. Ezek az értékek a változást, az újat, s mást kutattatják az emberrel. A kíváncsiság, az elfogadás, a tudásszomj, a szabadság mind rugalmas értékek. Azok, akiknek értékiránytűjük ez irányba mutat, innovatív, kreatív emberek, mindig előre tekintenek, a jövőt, a láthatárt kémlelik szakadatlanul, s amit megtaláltak, megismertek, azt rögtön meghaladottnak, unalmasnak tartják. Fő ellenségük a rutin, a megszokottság, az egyformaság, s vágyuk mindig előre űzi őket.
A stabil értékek elsősorban akkor védelmeznek, ha egy személy élete, vagy egy közösség léte veszélyben van. Az elnyomással szembesülve az ember önkéntelenül bele próbál kapaszkodni a megszokott és változatlan formákba. Viharban nem cserélünk cserepeket a háztetőn. Egyszer megvárjuk, hogy múljon el a vész, aztán kijavítjuk a rongálást. A stabil értékek is ugyanígy megóvnak a bizonytalanságtól, a széthullástól az arc- és karaktervesztéstől.
A puha értékek az önátadásról szólnak. A jóságról, szeretetről, empátiáról. A puha értékeket megélő ember nem önmagáért, hanem másokért él, másoknak dolgozik, mert mindig átérzi, magáévá teszi mások helyzetét. Ösztönösen érzi, hogy másnak mire van szüksége, és képtelen arra, hogy elengedje a bajt. Olyan, mint egy szűrő, átengedi mások életét önmagán, s a másik élete a sajátja is. Ha valakinek ruhára van szüksége, akkor inkább sajátját adja oda, mert a hidegnél elviselhetetlenebb az, hogy más fázzon.
A kemény értékek szikárak, ellentmondást nem tűrők, de erőfeszítést követelők. Aki kemény értékek szerint él, annak életében nincs lacafacázás. Aki nem dolgozik, ne is egyék, a semmittevés a káros lustaság jele, elvetendő és hiábavaló. Az éli igazán életét, aki minden percében dolgozik. A munka drága eredményét pedig elherdálni könnyelműen nem szabad. A javakkal jól kell bánni, be kell osztani, még akkor is, ha magunktól vesszük el a falatot.
Nos, ezek lennének az értékégtájak: keménység, puhaság, rugalmasság és stabilitás. Azt hiszem, hogy a legtöbb egyetemes értéket el lehet helyezni e mátrix valamelyik pontján. Vannak átmenetek, sőt elsősorban ilyenek léteznek, s valószínűleg minden ember elhelyezkedik e rendszer valamelyik pontján. Van, aki például a stabilitás irányába mozdul, mert fontosabb neki a hagyomány, a család, a történelem, mint a mindig változás és kíváncsiság nyüzsgése. És ez rendben is van így!
Az egészséges lélek nyugodttá tesz, s ezáltal lehetővé válik számunkra befogadni mindazt a gazdagságot, amit a világ ad. A lélek nyugalma derűt szül, ami nélkül nem lehetséges a növekedés. A harmadik elem, az úgynevezett szellemi létezés elhelyez a világban. Életünk értelmet nyer, értékeink – azok, amelyek meghatározóak számunkra – elevenen működnek minden percben, viselt dolgaink nem esetszerűek, hanem döntéseink következményei.