A napokban az Énekek éneke nevű szöveggel bíbelődtem. Ez egy bibliai, ószövetségi könyv, ami meglepő módon – érdekes témája ellenére – bekerült a Szentírás kánonjába. A szöveg lényegében egy vagy több szerelmes vers, két főszereplője van, a férfi és a nő, akik vágyakoznak egymás iránt. Hát – hogy is mondjam – nem hiányzik innen semmi, aminek ott kell lennie egy ilyen helyzetben. Sőt, ha jól „megolvassuk”, korunk prüdériája valószínűleg a nem kegyes szövegek halmazába száműzné, olyanok közé, amelyeknek a témája túlságosan szexuális. Amint mondtam, a szöveg középpontjában a vágy áll. A szerelmesek vágyakoznak egymás iránt, kívánják a másikat, s vágyuk arra ösztönzi őket, hogy leírják a kedves szépségét, végigéljék a találkozás gyönyörét. Szereplőink szomjasok, nagyon kívánják egymást, várt találkozásuk beteljesülést ígér. E szöveg tocsog az erotikától. Buja és mézes, édes és lágy, mint egy izraeli nap, mint a mediterrán bor vagy a füge. Nincs itt kertelés, szépítés, csak gyönyörűen, mesterien formált képek, metaforák, önmagukon túlmutató, s ettől sejtelmessé édesedő gondolatok.
Korábban nem szerettem ezt a szöveget. Nem az erotikája, a szókimondása, a fátyolként eltakaró, de mégis mindent sejtető bujasága miatt, hanem azért az értelmezésért, amit korai idők óta rávarrtak. Az eredeti zsidó kommentátorok Isten és a nép viszonyának allegóriájaként írták le a szöveget. Isten úgy szereti népét, mint a szerelmes menyasszonyát, a nép úgy vágyik a Fennvalóra, mint a vőlegényre. Ez, illetve a szerzőség Salamonnak való tulajdonítása „mentette át” a szöveget a Bibliába. A keresztény értelmezők egyebet sem tettek, átformálták a gondolatsort, Krisztusra és menyasszonyára, az egyházra. Na, ez volt a bajom. Úgy gondoltam, hogy ez szépítés, púderezése a szövegnek, hogy ráncos és vékonyszájú vénasszonyok ne emelgessék meglepetten ceruzával kihúzott szemöldökeiket, s hogy kényeskedő papbácsik tudják finnyás ajkaikra venni a szöveget. Úgy gondoltam, hogy ez is példája annak, amikor valamit, ami egyértelmű (egy erotikus szerelmes vers) addig csépeljük, amíg valami kegyes maszlaggá válik. Azt mondtam, jó, hogy bennmaradt a kánonban, mert úgy működik, mint egy szép nagy fricska a finomkodó pojácák felé. Kimond dolgokat, húsízűvé, forróvá, szenvedélyessé teszi a sokszor márványba merevedő egyházi ábrázatot. Még a születés sem finnyásoknak való. Vérrel, fájdalommal, testnedvekkel jár, s hiába próbáljuk parfümözni, a valóság az, hogy mind, akik élünk sírva csúsztunk ki édesanyánk fájdalmas nyögései közepette a testéből. Mit kell ezt szépíteni, cicomázni? S ugyanígy, mi a fenének kell a szerelmet és a vágyat átsminkelni valami kegyes mittomén mivé?
De tévedtem! A szöveggel nincs semmi baj, sőt az értelmezés is rendben van. Legyen ez a kapcsolat Isten és a nép, Krisztus és az egyház viszonya, sőt legyen az Úr és az egyén viszonya, nem sminkelés ez, hanem egy olyan dimenziója a vallásosságnak, amiről ritkán prédikálnak selymes ízlésű papok. Ez a vágy, az erotika, amikor a szellem tüze belesercen az erekbe, belekbe, szervekbe, s lángra lobbantja az embert. Vágyakozni a találkozásra, leírni, elképzelni a részleteit, amint a másik tekintete végigsimogatja a bőrt, és a gyönyört, amely magasabb oktánszámmal égővé teszi az életet.
Na, ez kérem egy igazi imádság! Forró és szenvedélyes, nem hideg és kimért, távolságtartó és magyarázó, hanem lihegő és izzadt és vágyban lángoló. Ez a mélyen vallásos ember közeledése Istenéhez, akinek látványa, közelsége, jelenléte átmelegíti, felolvasztja és izzóvá teszi.
Nyár van, forrón izzó, vággyal terhes, levegőért kapkodó nyár. A vágy időszaka, az erotika kora. Keressük, szeressük mézédességét. Vágyakozzunk, énekeljük ki örömünket, s közben engedjük, hogy ez az érosz áthasson, izzóvá tegyen, érzékeny és tűzben égő idegszállá formáljon. S ha megtaláltuk ezt a magasforrását az életnek, akkor – ha jut még a gondolatnak hely – egy pillanatra bár gondoljunk arra, hogy milyen jó lenne ilyen vággyal imádkozni néha.
Az anyag és az energia elkeveredése és hatása szerint aztán képződtek a különféle molekulák és mindezeknek a következményeként a Föld, azon az élet, s egyelőre legvégül te és én. Igen, ez így teljesen rendben van, csak éppen borzasztóan unalmas. Igaz, de nem ad számot arról, hogy miért és hogyan vagyunk. Nem adja meg a számát meg az értelmét annak, ami szép, ami igaz, ami jó, csak egyszerűen van, mint egy kérődző tehén.
Ez már egy kicsit fontos! Kereszténynek lenni a kezdetektől megbotránkozást, furcsaságot jelentett a többségnek. A kereszténység lázadás a megszokottság, a nyárspolgárság, a hétköznapiság ellen. Olyan lázadás, amely hátat fordít a társadalmi normáknak, képtelen elfogadni azokat, mintha máshol élne, csak a teste maradt itt az utcán, a házban, a boltban, de szemei mást látnak. S mivel nem azt látja, ami mások szeme előtt van, átlép a mindenki által elismert status quón. Tesz rá magasról!
Úgy tűnik, minden jóhiszemű reményünk ellenére korunkban reneszánszát éli a vallási fanatizmus és fundamentalizmus. Szomorú állapot, de tény, hogy egyre több embert száll meg e két különböző, bár rokon démon. Úgy gondolom, hogy nem haszontalan, ha jobban megismerkedünk velük, így talán könnyebben elkerülhetjük, hogy a hatásuk alá kerüljünk.
Mi a gonosz forrása? – kérdezte magától az emberiség öntudatra ébredésének hajnalától kezdődően. Hiszen gonosz létezik körülöttünk. Rossz dolgok történnek jó emberekkel, igazságtalanság mindenhol van. Néha, véletlenszerűen valami csapás ér egy ártatlant, máskor pont az emberi sötétség csap agyon valamit. Miért van ez? Mi a forrása, oka?
Értékiránytűnk utolsó iránya nyugatra mutat, a rugalmas értékek felé. Ezek az értékek a változást, az újat, s mást kutattatják az emberrel. A kíváncsiság, az elfogadás, a tudásszomj, a szabadság mind rugalmas értékek. Azok, akiknek értékiránytűjük ez irányba mutat, innovatív, kreatív emberek, mindig előre tekintenek, a jövőt, a láthatárt kémlelik szakadatlanul, s amit megtaláltak, megismertek, azt rögtön meghaladottnak, unalmasnak tartják. Fő ellenségük a rutin, a megszokottság, az egyformaság, s vágyuk mindig előre űzi őket.
A stabil értékek elsősorban akkor védelmeznek, ha egy személy élete, vagy egy közösség léte veszélyben van. Az elnyomással szembesülve az ember önkéntelenül bele próbál kapaszkodni a megszokott és változatlan formákba. Viharban nem cserélünk cserepeket a háztetőn. Egyszer megvárjuk, hogy múljon el a vész, aztán kijavítjuk a rongálást. A stabil értékek is ugyanígy megóvnak a bizonytalanságtól, a széthullástól az arc- és karaktervesztéstől.
A puha értékek az önátadásról szólnak. A jóságról, szeretetről, empátiáról. A puha értékeket megélő ember nem önmagáért, hanem másokért él, másoknak dolgozik, mert mindig átérzi, magáévá teszi mások helyzetét. Ösztönösen érzi, hogy másnak mire van szüksége, és képtelen arra, hogy elengedje a bajt. Olyan, mint egy szűrő, átengedi mások életét önmagán, s a másik élete a sajátja is. Ha valakinek ruhára van szüksége, akkor inkább sajátját adja oda, mert a hidegnél elviselhetetlenebb az, hogy más fázzon.
A kemény értékek szikárak, ellentmondást nem tűrők, de erőfeszítést követelők. Aki kemény értékek szerint él, annak életében nincs lacafacázás. Aki nem dolgozik, ne is egyék, a semmittevés a káros lustaság jele, elvetendő és hiábavaló. Az éli igazán életét, aki minden percében dolgozik. A munka drága eredményét pedig elherdálni könnyelműen nem szabad. A javakkal jól kell bánni, be kell osztani, még akkor is, ha magunktól vesszük el a falatot.
Nos, ezek lennének az értékégtájak: keménység, puhaság, rugalmasság és stabilitás. Azt hiszem, hogy a legtöbb egyetemes értéket el lehet helyezni e mátrix valamelyik pontján. Vannak átmenetek, sőt elsősorban ilyenek léteznek, s valószínűleg minden ember elhelyezkedik e rendszer valamelyik pontján. Van, aki például a stabilitás irányába mozdul, mert fontosabb neki a hagyomány, a család, a történelem, mint a mindig változás és kíváncsiság nyüzsgése. És ez rendben is van így!
Az egészséges lélek nyugodttá tesz, s ezáltal lehetővé válik számunkra befogadni mindazt a gazdagságot, amit a világ ad. A lélek nyugalma derűt szül, ami nélkül nem lehetséges a növekedés. A harmadik elem, az úgynevezett szellemi létezés elhelyez a világban. Életünk értelmet nyer, értékeink – azok, amelyek meghatározóak számunkra – elevenen működnek minden percben, viselt dolgaink nem esetszerűek, hanem döntéseink következményei.