A teremtés – a Biblia szerint – tehát a dolgok különválasztása által történt. Lét-nemlét, fent-lent, víz-száraz, nappal-éjjel stb. A folyamat a csúcsát a hatodik napon éri el, amikor az Isten az embert megteremti. Az utolsó nagy szétválasztás: az ember nővé és férfivá való teremtése.
Hasonlót tapasztalhatunk, ha a bibliai történeten kívül tekintünk a világra. A teljes univerzumot le lehetne írni úgy, mint a szétválasztások nagy folyamata. Minden egész dolog – legyen bármennyire is hatalmas, mint például egy galaxis – részekre bontható. Ezek a részek ugyanakkor önmagukban is helytálló rendszerek, amelyek tovább oszthatók. Így például a Tejút galaxisban van a mi naprendszerünk azon belül a Föld nevű bolygó, azon belül vannak tektonikus lemezek, azokon kontinensek, például Európa, amelyen lakik egy ember, aki áll szervekből, amelyek sejtekből tevődnek össze, amelyek molekulákra oszthatók, amik atomokra bonthatók. Ezek az atomok továbbá protonokra, neutronokra és elektronokra szedhetők szét. E parányi elemek pedig további részekre, kvarkokra, bozonokra és ki tudja, hogy miféle apró kütyükre. Az egész világ olyan, mint – másik példával élve – Jónás meg a cethal. Ott ül az ember a cetben, ami benne van egy másik cetben, ami benne van egy még nagyobb cetben stb.
Az ember teremtése kapcsán viszont valami furcsára figyelhetünk fel. Míg eddig folyamatosan szétválasztott az Isten bizonyos elemeket, az ember teremtésekor ennek ellenkezőjét teszi. Fogja a földet, gyúrja, formálja, a végén a saját leheletét leheli az orrába. Az ember nem szétválasztásból, hanem elegyítésből, összeadásból lesz. Az anyag és az isteni szellem elkeveréséből. E kettőségből pedig izgi dolgokra következtethetünk! Az ember egyfelől pont olyan, mint az összes többi állat, besorolható a biológiai osztályozásokba, sőt kémiailag is elemezhető, s megannyi fizikai folyamat is lejátszódik körülötte, benne és általa, tehát a világ szerves része, de ez mégsem írja le teljesen, hogy micsoda is az ember. Túl puszta fiziológiai működésen, túl ösztönön felsejlik egy többlet-valóság: a gondolatok világa. Olyasmi születik, amire a természetnek önmagában nincs szüksége ahhoz, hogy működjék. A galaxisok egykedvűen keringhetnek, s bolyonghatnak az űrben évmilliárdokig, anélkül, hogy szükségük lenne egyetlen kósza gondolatra. Sem egy vulkán, sem egy aszteroida, de még a gamma-sugárzás sem gondolkodik, s nincs is szüksége erre. Sőt, az egész hatalmas univerzum tök jól el tud lenni a gondolkodás nélkül.
Tehát ez a valami – bár mindenképp szüksége van a természetre, mint fenntartóra – eltér az anyagtól. És pont ez az eltérő jellege jelzi, hogy itt kinyílik egy egészen új világ, a szellemé. Így az ember két világ küszöbén álló lény. Teljesen természetes és teljesen szellemi. Olyan, mint egy pillangó: az egyik szárnya az anyag, a másik a szellem, s a kettőt összefogja ez a gyönge test.
A szellem világa létezik, valóságos. Nem lepedővel letakart, testetlen lények népesítik be, hanem gondolatok, képek, érzések, sejtések. Ez az, amiből a művészi tehetséggel rendelkezők előhúznak, s mások számára is tapasztalhatóvá tesznek egy-egy darabot. Innen emeljük ki gondolatainkat, elveinket, eszméinket. S csak óhajtva gondolhatunk arra, hogy bárcsak megszületne egy olyan mondjuk Newton kaliberű iparos, aki nem a természet törvényeit, hanem a szellem néhány alapszabályát a felszínre hozná, artikulálná, s láthatóvá tenné.
Kettősségünk áldás és átok egyszerre. Két létdimenzióban mozgunk valóban otthonosan, de épp e kettősségből adódik, hogy egyik sem a miénk igazán. Itt is vagyunk, ott is vagyunk, igazság szerint, lényegileg meg sehol sem vagyunk… Emiatt aztán szorongunk is rendesen. Kérdésekkel bombázzuk az eget, de az nem válaszol, mert se füle, se szája, se elméje nincsen. Csak egeskedik kéklőn. Befelé fordulunk, kutatunk, de onnan csak sejtések törnek fel, (még) nem értjük elég jól, hogy mit is mond nekünk az odabenn.
Ez a szorongás viszont – mint tüske a köröm alatt – nem hagy békén, sarkall, hogy valami módon megnyugodhassunk, értelmet leljünk, alapot és otthont az életünknek. Talán nem létezik egyetlen végső válasz, talán igen, ami viszont biztos létezik az a folyamat maga. S e folyamat egészen sajátos módon tovább alakít minket. Minden gondolat, vers, dallam egybeszövődik, s egyre csak bonyolítja, mélyíti a sejtésünket e világról, és azért ez nem rossz.
Sok filozófiát és teológiát olvastam. Nem mindent, de viszonylag sokat, elámultam a szavak finomságán, a kifejezések árnyaltságán, könnyedségén, rugalmasságán, s azon, ahogy egymáshoz simultak, rendszerré nőttek, robusztussá és magabiztossá váltak. Kósza gondolatok, amik gyönyörű kristálypalotákká nevekedtek mesteri elmék odafigyelő tekintete alatt. Gyönyörű volt (s még mindig sokszor ámulatba ejt), ahogy a legbonyolultabb kérdésekre is – nagy erőfeszítéssel – születtek válaszok.
Egyszer gondoltam egy nagyot, s a majdnem rituális értékű késsel leszeltem a legértékesebb közepet, félretettem, majd miután megzabáltam a maradékot, felfaltam ezt a különösen finom darabot. Úgy éreztem, most valami hatalmasat fedeztem fel. Amolyan mélytudássá vált ez a reveláció, olyannyira, hogy mind a mai napig félreteszem a dinnye legédesebb részét.
A beidegződések tehát velünk vannak alapjáratban. A rítus és a beidegződés között az a hatalmas különbség, hogy az előbbi tudatos, reflektált, bizonyos esetekben (mint a temetés esetében) hagyományosan, tehát hosszú idő alatt kifejlesztett folyamat. A rítus tehát az a beidegződés, aminek többletjelentést tulajdonítunk. A tettekre odafigyelünk, a mozdulatnak jelentőséget tulajdonítunk. S ezáltal a puszta biológiai beidegződést egy oktávval magasabb hangfekvésbe emeljük, az életünk szempontjából meghatározóvá tesszük.
Egyes erdélyi vidékeken és talán még pár helyen a Kárpát-medencében, ahová még nem tört be a ravatalozók sivár és iparosított gondolkodásmódja, elevenen él a temetési hagyomány. Arra a láthatatlan gépezetre gondolok, amely akkor lendül működésbe, amikor valaki meghal az adott faluban. Amint az utolsó leheletét kileheli valaki, varázsütésszerűen megmozdul az egész közösség.
Május negyedike a nemzetközi Csillagok háborúja nap. Ennek az az oka, hogy angolul május negyedike (May the fourth) majdnem pont úgy hangzik, mint a Csillagok háborújának egyik kulcsmondata (May the force be with you). Pár évvel ezelőtt szereztem tudomást erről, s azóta semmi pénzért sem hagynám ki, hogy valamilyen módon „Star Wars-ozzak”. Valahogy hozzám nőtt ez a film.
A karate szerinte ugyanis nem csihi-puhi, nem bunyó, hanem bölcselet, iskola, tan. E filozófia lényege az, hogy a rendszeres edzés és gyakorlás révén jobb ember legyen a tanuló. Önmérsékletre, kitartásra, alázatra, egyensúlyra tanít. Az ütés vagy rúgás elsősorban kifejezése a léleknek, valahogy úgy, ahogy a szó hordozza a gondolatot. Ez a keleti filozófia nem körmönfont metafizikai fejtegetésekkel, nem alapos logikai következtetésekkel s nem is szertartásokkal és imádkozással, hanem a test megacélozásával indul el az önfejlesztés ösvényén.
A halakhoz hasonlóan az embernek is ugyanúgy megvan ez a tere, amiben mozog, lebeg, lélegzik. Persze itt nem a levegőre gondolok, vagy arra, hogy a gravitáció a föld felszínére tapaszt, hanem arra a valamire célzok, ami ennél sokkal rejtélyesebb, bár mindnyájan megtapasztaljuk, elménk kopoltyúján átengedjük, benne lebegünk. Minden kultúrának neve volt erre a valamire.
A macskánk levadászott egy galambot. Ebben semmi meglepő sem lenne, ha mondjuk falun élnénk, de mi Kolozsvár zsúfolt és zajos belvárosában élünk, egy tömbház magasított első emeletén. A szegény szárnyas pont az erkélyünkön próbált pihenni egy kicsit, amikor a fenevad rátámadott. A dolgot tovább színesíti az is, hogy a mi macskánk apró gomolyag volt, amikor bebújt pont az irodám nyitott ablaka előtt, egy építőállvány árnyékába egy nyári napon. Azóta velünk él.
A múlt héten arról okoskodtam, hogy a bibliai teremtés szerint a világ a különválasztásainak sorozatában, az ember megalkotásával egy összevonás indul. Az ember – mondtam – egyszerre anyagi, azaz természeti és gondolati, vagy – ahogy a Biblia írja – isteni lehelettel bíró lény. Azt is elmondtam, hogy e második dimenzió nem valami ezoterikus, varázslatos, asztaltáncoltatós titok, hanem egy kétségtelen valóság, ami nem függ az anyag, a természet törvényeitől. Ráépül, valóban, hiszen a szellem dimenziójához szükség van egy működő agyra, ami mindenestől anyagi jellegű, de az így születő folyamatok már nem vezethetők vissza a tárgyira.
Bár nincs olyan űrhajónk, ami magabiztosan szállíthatna minket a végtelen űrben, s csupán törékeny tutajokon merészkedünk a partközeli vizekre, képzeletünk átszeli a fizikai valóság korlátait. Ma elméleteknek nevezzük ezeket a folyamatokat, s meglehetős arroganciával, fitymálva tekintünk őseink hasonló próbálkozásaira, amiket meséknek, jó esetben mítoszoknak titulálunk.