‒ Tudom, hogy hosszú ideje dolgozol ezen a köteten. Mikor döntötted el, hogy megírod ezt a regényt? Miért éppen ez a téma ragadott meg?
‒ Szerintem olyan 2019-ben fogalmazódott meg bennem, hogy teljes értékű regénnyé szeretném összekötni a szálakat. Az első történetek még különálló prózáknak indultak. Az alapkoncepciójuk viszont hasonló volt: érdekelt, hogy az emberek mit miért tesznek, mit mondanak maguknak, hogy igazolják egy-egy tettüket. A novellák pedig elkezdtek egymásra reflektálni, és több nézőpontból vizsgálni adott eseményeket, amikből úgymond egy lánc lett.
‒ A személyes tapasztalataid, a saját családod is inspiráltak?
‒ A családom nem, a tapasztalataimba pedig inkább a különböző látott, mesélt élethelyzeteket emeltem be. Ha szétboncolgatná valaki a könyvet, kiemelve biztosan lehetne mondatokat, epizódokat kikiáltani bizonyos élethelyzetekre, azonban arra igyekeztem összpontosítani, hogy ne öncélú fecsegés legyen, hanem felépített pszichoanalízis, ahol a hangsúly egy-egy betegség, trauma hiteles és élethű ábrázolásán volt, ehhez pedig az egészet kell néznünk. Rengeteg módosítás, átírás történt az évek alatt, egészen addig, amíg a szereplők életre nem keltek a fejemben, és saját életet nem kaptak.
‒ A könyvben nyolc szereplő nézőpontja jelenik meg. Miért döntöttél úgy, hogy nem egyvalaki szempontjából meséled el a történetet, vagy külső szemszögből, hanem mindenkinek a nézőpontját ilyen személyesen mutatod be?
‒ Azért, mert engem személy szerint nagyon zavart, hogy szinte minden könyvben, filmben, sorozatban némák bizonyos szereplők, és csak az ítélőszékbe ülhetnek bele. Mármint a tetteit látod, olvasod, de a miértje homályban marad, és nem a balladaiban. Én szerettem volna egy olyan történethalmazt összerakni, ahol mindenkinek szava lehet, és úgymond megvédheti magát, elmesélheti a saját történetét. A különböző nézetek ütköztetését pedig kimondottan szórakoztatónak találtam. Plusz ugye minden értés félreértés, és ebből különböző helyzetekben rengeteg probléma adódik az életünk során, ennek is szerettem volna hangsúlyt adni a kötetben: hogy mennyi probléma, veszekedés adódik a rossz/ félreinterpretált kommunikáció miatt és hogy mennyire komolyan tudjuk venni magunkat helyenként. Itt mindenki a saját valóságát mesélheti el, az olvasó pedig bíráskodhat úgy, hogy több oldalt is végighallgat. De például pont most – egy ideje azért – olvasom a Trónok harcát, és valami eszméletlen zseniálisan van összerakva. Ráadásul azért is lerakhatatlan a könyv, mert hihetetlen jól operál ezzel a tudáshalmazzal: melyik szereplő mit tud, hogyan tudja, mikor tudja meg, és mit tud meg az igazsághoz képest, milyen hazugságot ad tovább tudatosan vagy véletlen. Zseniális és emberi.
‒ Nem volt nehéz különböző generációba tartozó, különböző nemű és korú, gyakran nagyon más környezetben élő szereplők bőrébe bújni?
‒ Néha nem, néha igen. Főleg a férfi szereplőim okoztak kihívást, illetve az idősebb generáció. Sok interjút kellett néznem különböző korú férfiakkal (persze olyan témákban, amik elősegítették a könyv csiszolását), beszélgetnem velük, és figyelni a szavaikra, hogy hogyan beszélnek, gondolkodnak, mit miképpen mondanak, mesélnek el. Meg persze az irodalmi művek olvasása is fontos részét képezte a folyamatnak. Ráadásul, mivel rengeteg olyan dolog is van a könyvben, amivel én személy szerint nem vagy kevéssé tudok azonosulni, és 50, 60 év feletti embereket is megszólaltattam, gondosan kellett egymás után rakni a szavakat a hitel megtartása végett.
‒ Kinek a nézőpontját írtad könnyebben vagy szívesebben?
‒ Talán Violának pár fejezetét. Szerintem nála rá tudtam találni egy hangra, ami talán jobban kiemeli őt a többi közül – persze nem az én reszortom dönteni. Vele – a személyisége miatt – tudtam egy kis humort is csempészni a könyvbe, hogy helyenként oldjam a feszültséget. Rajta kívül még Mesi idősebbkori fejezeteit, illetve idősebb Géza alzheimeres részeit, Ica alkoholizmusának fejezetről fejezetre való szemléltetését szerettem. Jó volt ezeken dolgozni. Ugyanakkor helyenként kihívást is jelentettek. A legnehezebb talán a Gergő és Géza páros volt, hogy önálló karakterekké fejlődjenek, akik nem laposak, hanem igenis életszerűen viselkednek, és annyira megelevenedjenek a fejemben, mint Viola, Klári vagy Nóra.
‒ Van kedvenc szereplőd, akiről úgy érezted, közelebb áll hozzád? Miért pont ő?
‒ A végére valahogy az összes beszélő szereplőmet megszerettem. Nem mint embereket, hanem mint karaktereket. Nórában, Icában sőt még Gézában is lehet szerethető aspektust találni.
‒ Volt olyan szereplőd, akit valós személyről mintáztál?
‒ Nem. Történeteket, eseményeket, hallottakat, látottakat természetesen emeltem be. Aztán megcsavartam, változtattam, javítottam, vegyítettem és érdekesebbé, másabbá tettem őket.
‒ Nemcsak sok szereplőd van, de nagyon különböző élethelyzetekről és személyiségekről is írsz. Egy korábbi interjúban említetted, hogy sok neves pszichológus írásait, többek között dr. Máté Gábor könyveit is olvastad. Hogyan kerestél forrásokat ehhez a regényhez? Miután megvolt a történet, célzottan kerestél hozzá háttérinformációkat? Vagy általánosságban foglalkoztál a családi mintákkal és problémákkal, és aszerint alakult a regény, hogy mi ragadott meg?
‒ Alapból sok pszichológiával kapcsolatos könyvet olvastam, és sok interjút hallgattam szakemberektől, mert érdekelt. Sok információról már tudtam, és azt is, hogy honnan nézhetnék utána jobban, de például dr. Máté Gábor nevére úgymond véletlenül akadtam: láttam vele egy interjút, pont, amikor a transzgenerációs traumák után keresgéltem az interneten, aztán egyik anyag a másik után vitt magával. Közben ahol éreztem vagy rámutattak, hogy nem teljesen kerek az egyik szereplő élethelyzete/függősége/reagálása/stb., ott kutakodtam még egy kicsit. Szóval ez ilyen kettős volt. Alaptudás is volt hozzá, de azért kellett még bőven olvasnom, hogy hitelesebbé váljon az egész.
‒ Volt olyan fejezet, élethelyzet, konfliktus, amit különösen szerettél írni? Van kedvenc részed vagy jeleneted?
‒ Az egyik a gyermekbántalmazós jelenet. Nehéz volt írni, de ha mondhatok ilyet, lett súlya. A másik Mesi és a férje megismerkedése. Ott a két fejezet elolvasása után kap teljes képet az ember és szerintem az emberi jellemekre is bőven reflektál.
‒ A könyv pszichológiai és filozófiai szempontból is érdekes kérdéseket vet fel – elsősorban azt, hogy képesek-e megtörni az emberek a rossz családi mintákat. A regényed ebből a szempontból meglehetősen pesszimista, te viszont azt nyilatkoztad, hogy fontosnak tartod, hogy az emberek igenis próbálkozzanak, küzdjenek azért, hogy jobbá tegyék az életüket. Vannak olyan ambícióid, hogy az írásaid segítsenek az olvasóknak megtenni ezt a lépést?
‒ Ha úgy vesszük, a második generáció és a harmadik is másként élte az életét, mint ahonnan jöttek. Vannak finom változások a mintákban és vannak drasztikus elrugaszkodások is. Igen, volt egy ilyen célom is. Aztán, hogy ez megvalósul-e majd vagy nem, innentől kezdve nem az én hatásköröm.
