2023. augusztus 08., 08:32
,,Egyfajta világ- és létértelmezés” – mondja Farkas Wellmann Endre, amikor megkérdezem tőle: miben rejlik számára az autóvezetés lényege, s hogyan kötődhet ez a költészet univerzumához. Az autóval megtett hosszú út egy különleges csapatmunka együttes erejét bizonyítja: az ember, az Isten és a technika közös sikere.
,,Sok olyasmi van az emberi lélekben, amit az autó meg képes mutatni.”
– A környezetvédelem korában sokszor megkérdőjeleződik az autóhasználat, illetve a környezettudatosságra nevelés ad egy kijelölt utat, hogy milyen autótípusok közül érdemes választani. Mennyiben befolyásoló tényező nálad mindez, amikor megtankolsz egy hosszú útra, vagy akkor, amikor tőled alig tíz perc távolságra lévő rendezvény esetében is úgy döntesz, hogy inkább autóval mégy oda?
– Az utóbbi nem jellemző rám, csak ha nagyobb csomagot is cipelnem kell. Az előbbi felvetés ugyan érdekes, de soha nem foglalkoztatott. Régi generációs autós vagyok, aki azt vallja, hogy az autó benzinnel vagy dízelolajjal működik, másrészt pedig olvastam azokat a statisztikákat is, amelyek szerint a világ károsanyag-kibocsátásának csak töredékéért felelősek az autók. Ha erre vonatkozott a kérdésed, elektromos autót sosem vennék, ha lesz rá mód, az enyém lesz az utolsó erős dízelek egyike. A mai környezetvédelmi őrületben csak képmutatást látok: egy „zöldautó” gyártási technológiája környezetszennyezőbb, mint egy klasszikusé, nem beszélve az akkumulátorok lebomlásának módjáról, idejéről.
– Volt az életedben egy pillanat, amikor egy baleset miatt úgy döntöttél, többet nem ülsz be olyan autóba, amit nem te vezetsz. Azóta ez hébe-hóba megcáfolódik. Mi történt?
Farkas Wellmann Endre | Autózás: a putrilét szabadsága
Ádám Ferencet a Tiktokon fedeztem fel. A magamutogató, lájkvadász, nemegyszer ocsmány nyelvezetű videók és élő adások között valami teljesen más színvonalat képviselnek a Putriszervíz videói. A Magyar Kultúra magazin friss lapszámához kapcsolódva, melynek témája a közlekedés, így az autós, motorbiciklis és biciklis szubkultúra is, adta magát Ádám Ferenc megkeresése. Pillanatnyilag talán Erdély legerősebb tiktokerének sikere a hitelességében rejlik. Jó látni, hogy manapság is működnek még ezek a fajta értékek, amelyek az emberek közötti tiszteletet és megbecsülést megalapozzák. A putriszervizes amilyen sikeres, ugyanolyan szerény is.
– Közvetlenül az érettségi után, 1993 augusztusában történt. Stoppoltam, egy házibuliba igyekeztem eljutni egy Udvarhely környéki faluba. Felvett egy autó, és innen nagyon gyorsan történt minden: alig gyorsultunk fel olyan 90 km/h-ra, amikor is a következő kanyarban frontálisan összeütköztünk egy szembejövő, ugyancsak Daciával. Önmagában semmi extra nincs a történetben, hiszen túléltük, szinte mindenkinek volt már kisebb-nagyobb autóbalesete, mindenkiben másképp csapódik le az ilyesmi. Nekem sok tekintetben megváltoztatta az életemet ez az incidens, hiszen utólag tudtam meg, hogy az autót vezető sofőr tökrészeg volt, és nem ez volt az első balesete sem. Miután öt embernek elsősegélyt nyújtottam és áramtalanítottam a két összetört autót, leültem az árokpartra a füstölgő roncsok mellé, és újragondoltam az életemet. Inkább azt, hogy milyen és mennyi felelőssége van az embernek. A baleset körülményeit elemezve arra jutottam, hogy ha bárhogy máshogy történik meg mindez, az életembe került volna: ha egy keményebb vagy gyengébb autóval ütközünk, ha nem jön szembe semmi és a kanyaron túli szakadékba zuhanunk… vagyis bármi máshogy alakul, most halott lennék. Az isteni gondviselést éreztem meg a történetben, hiszen végül is csak a jobb alkarcsontom repedt el, ráadásul még a többieken is nekem kellett segítenem. Ebből az esetből maradt vissza bennem egy fóbia, hogy csak olyan autóba ülök be, amit én vezetek. Később ez valamelyest enyhült: ma már be merek ülni azok mellé, akiket én tanítottam meg vezetni; ha jól számolom, ez mindössze három ember. Érdekes módon ezután azok mellett sem éreztem biztonságban magam, akiktől vezetni tanultam, pedig mind kiváló autósok: édesapámtól a fegyelmet és a biztonságra való törekvést, Tódor Vendel barátomtól technikát, Szőcs Gézától a vakmerőséget, ami nálam bátorsággá szelídült.
– Egy könyvbemutatón a Szőcs Gézával való kapcsolatodat is autótípusok felsorolásával írtad körül. Ez nem meglepő, hiszen volt egy időszak, amikor Gézának te voltál a sofőrje, így nagyon sokat utaztatok együtt. Milyen élményeket adott hozzá a kapcsolatotokhoz a közös utazás, a vezetés?
– Igazi emberi élményeket, és sokat. Géza is, én is nagy utazók vagyunk, valahogy mindkettőnk lételeme az utazás. Szerencsére általában hosszú útjaink voltak, az elmúlt huszonöt év alatt pedig sok hosszú utunk. Ezek mindegyikére úgy emlékszem vissza, mint egy-egy kiváló egyetemi előadásra vagy szemináriumra, ilyenkor lehetett igazán tanulni a mestertől. Kevesebbet csengett a telefonja, koncentráltabban tudtunk beszélgetni. Az elején kényszerből voltam a sofőrje, vagyis azért, mert respektálta a fóbiámat és szívesen átengedte a volánt, később pedig, 2015 után, minden külföldi autós útjára csak velem indult el, pedig két sofőrje is volt hivatalosan. Én mindig büszke voltam arra, hogy mindenki a sofőrjeként ismer, így megúszhattam a kiöltözést, amikor a nyári rekkenőségben az emberek öltönyben járnak rendezvényekre, én egy rövidnadrágban és egy szál pólóban flangálhattam ezeken az általában fontos összejöveteleken. A fotós meg a sofőr egy külön állatfajta, mint tudjuk. Egyébként Géza nagyon jól vezetett, de vakmerő volt, született fatalista és szenvedélyes gyorshajtó, ugyanolyan öntörvényű volt az autózásban is, mint az életben, sokan rettegtek beülni mellé az autóba. Ezeket a sztorikat is érdemes volna összegyűjteni egyszer. De az évek alatt az utazásokhoz kötődően is rítusaink alakultak ki, annak függvényében, hogy hova vagy mennyit utazunk, mindig megvolt, hogy miket viszünk magunkkal, a nyomtatott napi sajtótól kezdve Géza kedvenc italáig, az én dupla kávéimtól a finom szivarokig sok minden.
– Idetartozik az is, amikor vezetés közben Gézának diktáltad le az új verseid némelyikét?
– Pontosan. Minden benne volt az utazásainkban. 2015-ben nagyon sokat jártunk Olaszországba, a legtöbb időnket tényleg az úton töltöttük. Én meg nagyon szerettem volna, hogy a római disznós kötetem mihamarabb megjelenjen, és ennek nem volt más módja, mint az, hogy időnként meg kellett kérnem a mestert, hogy segítsen lejegyezni a gondolataimat. Ő készséggel eleget is tett ennek, de fordítva is gyakran műveltük ezt a játékot: az akkoriban megjelent gyermekvers-kötetének bizonyos darabjait ő diktálta nekem ugyanígy. Végül kölcsönösen egymás szerkesztői lettünk a könyvek tanúsága szerint.
– Úgy tudom, nem csak a kormány mögött érzed otthon magad, amikor műszaki dolgokra terelődik a szó, épp olyan lankadatlan a figyelmed. Minek köszönhető ez az érdeklődés? Van köze ahhoz, hogy költőként megpróbálsz a ,,létezés”, a ,,működés” hajtókerekei mögé látni?
– Mi máshoz lenne? Szerintem az autóvezetés is inkább filozófia, mint technikai skill. Egyfajta világ- és létértelmezés. Az autó, a technikai eszköz maga is része a világnak, ahogyan az azt kezelő, használó ember is. Az autó pedig sok minden lehet: társ, eszköz, fegyver, játékszer, esztétikai tárgy, emlékhordozó, akármi… A kérdés, hogy mennyit értünk meg belőle, milyen szerepet találunk neki az életünkben, meddig jutunk el a megértésében vagy mennyire sikerül felnőni hozzá.
– A régi Daciákra ma már inkább csak retrójárgányként tekintünk. Ezalatt azt értem, hogy – kevés kivétellel – ezek az autók a múltat megörökítő és emlékeket megőrző gépekként maradtak fenn napjainkra. Te viszont mai napig, ha hazautazol Etédre, a saját Daciáddal járod a falut. Mit nyújt számodra ez az autó?
– Nem csak a falut járom, bárhová el mernék menni vele. Épp erre utaltam fentebb, hogy ha ismered, hogy ha a társad, hogy ha érted a nyelvét és ismered a működését, máris hozzád tett valamit, és több az eszköznél, amivel el lehet jutni A-ból B-be. A Dacia mint márka nyilván a gyermekkorom, az autókkal való viszonyomat megalapozó csodagép, a gyermeki csodálat és vágyakozás tárgya, ami a mai napig táplálja az autók világa iránti szenvedélyemet. Ez a példány pedig, amiről kérdezel, személyes emlék is: édesapámtól került hozzám, és igyekszem jó állapotban megőrizni, mint egy családtörténeti relikviát. Olyan, mintha egy rossz gyermeket nevelnék folyton… de megéri, mert az enyém.
– Azt mondják, aki Daciát tud vezetni, mindent elvezet. Igaz ez?
– Ha kicsit sarkított is ez a megállapítás, sok igazság van benne. Igaz, de nem véletlen az sem, hogy miért gondolják ezt így sokan. Ezeknek az autóknak kivétel nélkül egyéniségük van. No, semmi transzcendensre nem kell gondolni, csak olyan apróságokra, hogy annyira esetlegesen vannak összerakva, hogy nincs belőlük két olyan egyforma példány, amely indításkor ugyanúgy viselkedne, vagy amelynek a váltóján a sebességeket ugyanott találnád. Ezenkívül nincs bennük kormányszervó, a régebbi modellekben a fék is hidraulikus, vagyis egy nagyon basic konstrukció, ami a modern autózás kezdeteinek az emlékét őrzi. Tulajdonképpen ahhoz, hogy egy ilyen járgánnyal elindulj, másfajta tudásra is szükséged van – értsd: valamelyest értened kell hozzá –, mint egy mai modern autó esetében.
– Mennyiben fontos a kényelem és az autó teljesítménye, amikor új autó vásárlása a cél?
– A kényelem kevésbé, a teljesítmény nagyon. Én is sebességmániás vagyok, bár egyre kevésbé, de a nagy teljesítmény nem is annyira ehhez kell, hanem ahhoz, hogy bizonyos helyzetekben legyenek felhasználható erőtartalékaid. Ez különösen fontos a hegyvidéki utakon vagy ahol nem autópályán közlekedsz, de amúgy mindenhol. Sok esetben nem a fék menti meg az életedet, hanem a gáz.
– Olyan ember vagy, aki amellett, hogy jól vezet, szeret is az autókról és a vezetés fortélyairól beszélni. Vannak olyan sportágaink, amelyek esetében épp a vezetési technikákon, a sebességen van a hangsúly, gondoljunk csak a Forma–1-re. Követed a versenyautó-vezetők életét?
– Nem. Amióta Ayrton Senna meghalt, 1994. május 1-jén, csak alkalmilag követem a Forma–1-et. Van egy kedves barátom, aki nagy rajongója a sportágnak, a fontosabb fejleményekről ő szokott tájékoztatni. De szerintem Sennával zárult le az a világ, amit én szerettem. Aztán Prost is visszavonult, Schumacher már nem tudott a világom része lenni. Mostanság inkább egy-egy raliversenybe nézek bele szívesebben, ebben a műfajban pillanatnyilag több kreativitást látok.
– Az autóvezetés olykor arra is rá tud ébreszteni, hogy hogyan tudjuk jó felé irányítani az életünket… Nálad segít az önkontrollban és az önmegismerési folyamatokban?
– Természetesen. Nagyon sokat köszönhetek az autózásnak. Minden autóval megtett méter közelebb visz az alázathoz. Minden túlélt, jól végződő és örömteli utazás rádöbbenthet arra, hogy mekkora csapatmunka ez: te magad, a Jóisten, az autó (technika) csodálatos együttműködéséből valósul meg mindez. Éppen ezért – így a levezetett mintegy kétmillió kilométer közelében sem – mondtam ki soha azt a mondatot, hogy „tudok vezetni”. Maximum annyit, hogy szoktam és szeretek autózni.
– Gyergyóalfaluban sokat bicikliztél is. A káros anyagokat kibocsátó autók használata helyett a környezetvédők és az egészségtudatos emberek is a kerékpárral való közlekedésre ösztönöznek bennünket. De mi a helyzet a költőkkel?
– Ezt az álkörnyezet-védelmet megvetem, tényleg nem foglalkoztat. De ettől függetlenül nagyon szeretek biciklizni is. Gyermekkorom meghatározó élménye. Amíg nem vezethettem közutakon, a legnagyobb szenvedélyem volt közlekedésre, kikapcsolódásra egyaránt. A mai napig szívesen biciklizek.
– Ha már járművekről beszélünk: félsz repülőn utazni. Ez pusztán csak azért van, mert a stabilitás, a ,,földhöz tapadás" az, ami téged megnyugtat?
– Nem tudom. Azt szokták mondani, hogy „vasból van, hogy repüljön?” Azt tudom, hogy milyen, amikor az úton menet közben leáll a motor vagy besül egy kerékcsapágy, ezt valahogy nem szeretném 12 ezer méteren megtapasztalni, még akkor sem, ha azt mondják, hogy ez a közlekedés legbiztonságosabb módja. Az autózásban még mindig ott van az illúzió, hogy ha bármi is történik, van esélyed beavatkozni. Ez is hülyeség, persze, de így gondolom. Amúgy érdekel a repülés, a repülőgépek világa.
– A repülőkről a Bikini együttes Repülök című dala is eszembe jutott. ,,Nem, nem, nem madár, / hanem repülő vagyok, / Viszem magam, mert hajtanak / Működő motorok. […] Nem, nem, nem állat, / Hanem gép viszi magasba lelkem.” Az a szabadságérzés, amelyet egyes járművek lehetővé tesznek, hogyan mutatkozik meg a művészetekben? A költészetedbe hogyan csempészed bele az autóvezetés nyújtotta eufóriát?
– Amint mondtam, a gép sokat hozzá tud tenni az emberhez, ha ki tudjuk alakítani vele a megfelelő viszonyt. A helyváltoztatás, az élet dinamikája, a sebességélmény mindenki számára meghatározó, és valami módon mindannyian meg is tapasztaljuk az életben. Épp ezért ha egy műalkotás kódnyelvében jön szembe velünk ez a tapasztalat, akkor értelmezhető mindannyiunk számára. Az élmények intenzitása, a határok feszegetésének tapasztalatai viszont eltérőek. Innen érdemes ezt nézni, illetve onnan, hogy mit gondolunk minderről. Az írásaimban is így kezelem a témát, de sosem hangsúlyozom túl.
– ,,Az utazás komplex módon hat az emberre, azt gondolom. Sőt, minden hosszú utazás belső utazás is” – állítod egy korábbi interjúban. Az autóvezetés a lelki békédért is felel?
– Nagyon sok esetben. Ha nem vezetnék autót, az életem fele teljesen más lenne. És igen, a nagy utazások a legjobb lehetőséget nyújtják a gondolkodásra, az önismeretre, de sokszor az alkotásra is. Különösen, amikor mondjuk hosszú éjszakákon át vezetsz teljesen egyedül. Sok olyasmi van az emberi lélekben, amit az autó képes megmutatni.
