– Történész vagy és közben versírással, zenéléssel is foglalkozol. Hogyan segítik egymást ezek a világok?
– Nyilván nem volt véletlen, hogy a kultúra bizonyos területei a történelem folyamán szétváltak, külön professzionalizálódtak, de a felsoroltak mind alkotással, a világ értelmezésével foglalkoznak. Annyira sok szituációban szövik át egymást, hogy nehéz is már őket különálló egységeknek tekinteni. Azt viszont hozzá kell tenni, hogy az utóbbi egy évben kezdtem el azt érezni, hogy a történettudomány vagy a zene felett uralkodóvá vált az írás, az táplálkozik inkább a másik kettő tudásából, gondolati hozzáállásaiból, témafelvetéseiből.
– Sokan mondják, hogy jó prózát csak egy bizonyos kor felett és rengeteg könyv elolvasásával, szakmai képzettséggel lehet írni. Mi a helyzet a lírával? Azt tapasztalom ugyanis, hogy a versíráshoz mindenki sokkal bátrabban nyúl hozzá. Valóban ennyivel egyszerűbb lenne?
Gál János | Költő Imre újabb szenvedései
„Szerkesztő úr, szerkesztő úr,fájlalom én a szívemet,annyit kérek, hogy tegyen meg,adja ki a verseimet.”
– Van abban valami, hogy könnyebb, legalábbis sokkal rövidebb a folyamat, ami látszólag kész művet hoz létre. Emellett a lírát is ideális esetben nagy olvasottsággal írják, de nem feltétlenül szükséges hozzá. Gondoljunk például Rimbaud-ra, Petőfire vagy Ady Endrére.
Ezek ma már sajnos „rossz” példákká süllyedtek, ugyanis az, aki tudatosan nem akar fejlődni az írásban, már indulásakor el van bűvölve a saját zsenialitásától, ezeket a költőket emlegeti általában.
Annak viszont, hogy valaki akkora tehetség, mint Rimbaud, elég hamar ki kell derülnie, szinte a személytől elkülönülten működik. Szerintem a mai körülmények között nehezen elkerülhető, hogy az ember ne magas szellemi felkészültséggel fogjon hozzá a versíráshoz. Ennek mértékét legfeljebb akkor lehet redukálni, ha az ember magas önreflexióval kitapasztalja, mik azok a gondolati területek, amiket valóban hitelesen ismer, és csak azokkal foglalkozik íráskor.
– Nálad hogyan alakult az évek során – a kezdeti lépésektől egészen mostanáig – a versírás művelésének folyamata? Mennyiben volt szükség a tudatos felkészülésre, önképzésre?
– Abszolút szükség volt rá, nem voltam Rimbaud-hoz hasonló istenadta tehetség. Egészen egyetemista koromig nagyon bezárva és reflektálatlanul írtam. 18 évesen éltem meg egy nagy ugrást, amikor verstant tanulva és műhelyeket látogatva azt éreztem, hogy most kerültem valójában a felkészülési folyamat startvonalára.
– Ma már szinte mindegyik – főként fiatal – költő szabadverseket ír. Tulajdonképpen te is erre utaltál, amikor azt mondtad: „Ma újra a formákkal lehet különcködni, én pedig ehhez a különcködéshez szeretnék csatlakozni.” Szerinted miért lett ennyire divatos a szabadvers?
– Mert a szabadvers is egy forma, de olyan forma, amit minden esetben a szerző teljesen egyedileg alakít ki.
A magyar irodalom erősen történeti szemlélete, ezen belül is a romantika és a zsenikultusz máig tartó vallásos tisztelete senkinek nem engedi meg, hogy lemondjon erről a szabadságról, hiszen ha nem kéri annak a jogát, hogy ő döntsön a verse aktuális formájáról, úgy érzi, azt vallja be, hogy nem géniusz.
Másfelől mostanra értünk el arra a szintre, hogy a klasszikus formák gyakorlatilag csak papíron kirajzolódó minták egy olvasónak, még a legpallérozottabb embernek is csak részben van hozzáférése azokhoz a többlettartalmakhoz, amit egy adott kötött forma magában hordoz.
– Nemrég egy költővel beszélgettem, aki ezt mondta: „Tizen-, huszonévesen szabad verseket írtam többnyire, de meglátásom szerint csak az tud jó szabad verset írni, akinek már nem okoz gondot a kötött versek írása.” Te mit gondolsz erről?
– Egyetértek a szerzőtárssal, a véletlen folytán létezhet olyan, hogy valaki enélkül is jó szabadverseket ír, de valószínűleg ő is csak azért, mert sok lírát olvasott, és a nyelv természetes arányérzéke tudat alatt kialakult benne. Aki írni szeretne, annak így vagy úgy, de ismernie kell a nyelvek azon területét, amely a nem értelemmel bíró elemek világa, hangsúlyok, időtartamok ritmusa, hangok minősége stb. Lehet ezt nem ismerni, és lehet ezzel valaki tehetséges is, de rengeteg lehetőségtől fog elesni.
– „Valóban minden formabűvészt szellemtestvérnek érzek, de mind közül Csokonait tartom a leginkább olvasandónak” – mondod az egyik interjúdban. Tavaly pedig gimnazistáknak tartottál rendhagyó irodalomórát a gyulai Erkel Ferenc művelődési központban Csokonai Vitéz Mihály születésének 250. évfordulója alkalmából. Benned melyik Csokonai-kép él a legerősebben és hogyan próbáltad őt megkedveltetni a fiatalokkal? Miért tartottad egyáltalán fontosnak egy új arcát megmutatni?
– Próbáltam egyfelől közoktatásban egyáltalán elő nem kerülő verseket bemutatni, amelyek egy sokkal emberibb, közelebbinek érezhető képet adtak egy kétszáz éve élt szerzőről. Emellett igyekeztem rendhagyó módon zenélve azt is bemutatni, hogy Csokonai zeneisége mennyire gyakorlatban is élő jelenség volt, hiszen már-már életében is műdalokat szereztek verseit felhasználva. Az oka ennek az erőfeszítésnek az, hogy Csokonai egy elfeledett nagy elődje mindannyiunknak, akik költészettel foglalkozunk, technikájából, nyelvi-retorikai felkészültségéből rengeteget lehet tanulni, főleg akkor, ha nem egy hetven évvel ezelőtt legyártott, kissé sablonos képben látjuk.
– Egy interjúban említetted, hogy szerinted nem valószínű, hogy a vers lenne ennek a kornak az ideális közlési formája. Miért? Mi történt a létjogosultságával?
– Lépten-nyomon hangoztatom az elméletemet, hogy egy „újközépkort” élünk jelenleg, aminek a fő médiuma a vizualitás, azon belül is a mozgókép. Bizonyos nálam okosabb emberek által ismert okokból, ez a közlési forma vált egyeduralkodóvá, azokat az általános morális kérdéseket, szórakozási lehetőségeket ebben a keretben akarja fogyasztani a ma embere. Az írott szó mintegy 150 évig uralta a kultúrát, de örök hegemóniák nem léteznek. Ha valaminek nincs valamilyen emberi közösségben kifejezhető fedezete, akkor az a valami nem tudja tartani az értékét.
Ettől függetlenül nem hiszem, hogy értelmetlen verset írni, csak tisztában kell lennünk azzal, hogy a mai kortárs irodalom jónéhány tulajdonságában a kolostori literatúrához hasonlít.
– Szemben a színházzal, amit, véleményed szerint, kevésbé kell félteni a jelenkor vívmányaitól. Éppen ezért próbálsz te is a színpadi vígjátékok felé fordulni. Voltak már erre kísérleteid? Hol tart most az életedben ez az új irány?
– Tettem apró lépéseket ezen az úton, de már az elején kapott kisebb negatív visszajelzések megakasztottak. Persze nem teljesen nihilista kicsengéssel, ezek irányították a figyelmemet arra, hogy a versírásban is kereshetek még izgalmas, meg nem hódított területeket. Szóval némi próbálkozás után ezt az irányt elteszem későbbre.
– S ha esetleg már nem is annyira a humor, mi az, ami irodalmi téren foglalkoztat? Miben merültél el az utóbbi időben?
– Éppen az Elmúlások Múzeuma című verseskötetemen dolgozom. Ebben a könyvben próbálom megtalálni a saját hangomat. A benne foglalt versek a történettudományosan felfogott és kutatott múlt apró, de szimbolikus pillanatait dolgozzák fel egy minél érthetőbb, világosabb, szikár versnyelvvel.
– Azt látom, hogy a mesterséges intelligencia fejlődése igencsak aggaszt téged a művészet, az irodalom jövője szempontjából. Mi a legnagyobb félelmed ezzel kapcsolatban? Valóban ekkora veszélyt jelent ez az alkotásokra és az alkotó emberekre?
– A mesterséges intelligencia szerintem még hosszú ideig nem fogja tudni veszélyeztetni az alkotókat, vagy az embert nem fogja végérvényesen kiiktatni. Az aggályom annyiban áll, hogy a nyelvvel, szöveggel foglalkozó bölcsészettudományok és az irodalom az utóbbi harminc évben önmagukban is szenvedtek az útkeresés problémáival, számos kulcskérdés áll megválaszolatlanul, számos jelenség definíció nélkül. Ezt a sebezhető állapotot, amiért az irodalom társadalmi létjogosultsága már amúgy is veszélyeztetve volt, az AI csak derékba kapta, elvonta a figyelmet, és nehezíti az irodalom gondjainak megoldását.
– Mintha minden általad nehezményezett kortünet – a humor elsilányulása, a költészet, az irodalom megrekedése – a közösségi létezés, az együttműködés és együttgondolkodás hiányából fakadna. Ha ez egy csoda folytán megoldódna és az ember, az alkotó újra elkezdene közösségben gondolkodni, akkor ezek a problémák is némiképp megoldódnának?
– Természetesen, valószínűleg a spanyolviasznál nem kell komolyabb dolgot feltalálnunk a továbblépéshez, csak az interakciók alacsony száma egyszerűen kombinatorikailag alig ad lehetőséget a megoldások lehetséges felbukkanására.
– Az értő kritikusok hiányából fakadó problémák szintén foglalkoztatnak téged. A kritika talán a 19. században élte a virágkorát. A kor alkotói kaptak hideget-meleget a híres kritikusoktól, arról nem beszélve, hogy nemcsak a művek, hanem sokszor még maga a kritika műfaja is a kritika tárgyát képezte. Mi a helyzet ma ezzel a műfajjal? Én azt látom, hogy a kritikusok többnyire hallgatnak, s inkább csak akkor szólalnak fel, ha dicsérniük lehet.
– Bevallom, nem sok ismeretem van a kritika műfajtörténetéről, ezért csak benyomásokat tudok megosztani. Kicsit monomániásnak tűnhetek, hogy mindent az írott szó mint médium elinflálódására vezetek vissza, de sajnos nem tudom nem ezen keresztül látni a kérdést. Amíg az írott szóval tömegeket lehetett befolyásolni, az író is közéleti szereppel bírt, következésképp politikai kérdésnek számított az, kit tartunk olvasandó, követendő gondolkodású írónak és kit nem. Tehát amikor az írónak komolyabb társadalmi szerepe volt, a róla ítélő kritikusnak is értelemszerűen. Ahogy ezek a funkciók elsorvadtak, a kritikus elkezdett az irodalom szubkultúráján belüli hitelesítő eszközzé válni. A kritikus legnagyobb számban ma már nem alakítója a kisebb-nagyobb közösségek szellemi életének, vitáinak, hanem minden közösség tart magának egy-két ilyen szakembert, és saját identitásának szavatolására használja.
– Mindezek mellett egyfajta mély csalódottságot is éreztem az általad elmondottakban. Egyrészt a kortársaiddal, Az eltűnt hírnév nyomában című debütköteteddel, de ugyanúgy a szakmabeliekkel és még a humorral (és a saját humoroddal) kapcsolatban is. Alapvető pesszimizmust vélek felfedezni benned – de lehet, hogy szimplán csak reális hozzáállás –, ugyanakkor a humor egyértelműen a személyiséged elengedhetetlen része. Még csak nem is kell elmennünk a szövegeidig sem, hogy ezt felismerjük, elég, ha szembe találjuk magunkat a Facebook-posztjaiddal. Hogyan fér össze, hogyan viszonyul egymáshoz ez a kettősség?
– Egyfelől a humor sajnos csak ritka és szerencsés esetekben esik egybe a jókedvvel, az emberi társadalomban kialakult szerepe sem feltétlen az emberek vidítása lehetett eredetileg, hanem a valóság visszásságainak bemutatása és nevetéssel való feldolgozása vagy elítélése. Ezért lehet a világ legszomorúbb időszakaiban is humorizálni. Aki a lehangoló jelent kinevetteti, az valahol mindig reménykedik, sőt valamennyire a többiekben is próbálja tartani a lelket.
– Nemrég Gérecz Attila-díjjal tüntettek ki Az eltűnt hírnév nyomában című versesköteted elismeréseként. Ez mindenképp egy pozitív visszacsatolás. Enyhítette ez azt a sok rossz impressziót, ami a kötet megjelenése után ért?
– A szakmai elismerések nehezen tudnak rosszul esni az embernek, de részemről fontosnak tartom tisztázni, hogy milyen módon tudnak valójában enyhíteni bármilyen elégedetlenséget. Néhány évvel ezelőtt szakadatlanul képzeletbeli bingót játszottam, szinte megváltásként várva egy-egy megszerezhető díjat, elképzelve az érzést, amikor megkaparintom őket. Ezt a disztingválatlan sóvárgást nem fogja enyhíteni egyetlen elismerés sem, mert egy belső vágyakozásról beszélünk, amit külső hatásokkal nehéz eloltani. Az alkotó embernek az alkotásban kell megtalálnia az önbecsülést és a szenvedélyt. Ha az ember magát gyönyörködteti a munkájával, belefeledkezik a munkába, akkor tud sokkal kisebb megélt intenzitású, de sokkal egészségesebb reakciót kiváltani az emberből egy-egy ilyen mérföldkő.
– 2020-ban jelent meg a Költő-Író Imre című versed a Helyőrség oldalán. Egy meglehetősen humoros, ironikus költemény. Mesélnél kicsit róla? Kikhez szól ez a vers?
– Költő-Író Imre alakja egy íróakadémiai feladat szülötte, talán öt évvel ezelőttről. Akkoriban nem nagyon találtam még a helyem az irodalmi pályán, sokat gondolkoztam az irodalom működésének értelmetlenségein, az efelett érzett valamiféle haragot pedig nevetségessé tételben igyekeztem kiadni magamból. Költő-Író Imre pedig ideális bűnbaknak bizonyult, mindent a fejére lehetett olvasni, ami másokban vagy magamban zavart. Végül talán sikerült egészséges szerepet találni neki, a nagyobb közönségnek előadva jól működött az a mechanika, amivel Költő-Író Imre az akár laikus közönség előtt kabaréban kinevettette az írókat, de valahol talán szimpátiát is szerzett nekik. Az elkövetkezőkben az lesz nehéz, hogy Imre ne nőjön a fejemre.
– A humor a te esetedben az élethez való alapvető hozzáállás. A verseid nagy részében is ez dominál. Szerinted mitől lesz valami humoros? Téged mi tud úgy igazán megnevettetni? Mi a különbség az irodalmi humor és a hétköznapi humor között?
– A humorról szerintem nagyon töredékes tudásunk van, ezért nehéz róla érvényeset mondani. Szerintem a legnagyobb közös nevező egy nagyon-nagyon tág értelemben vett illetlenség, megkérdőjelezés, és a hozzá kapcsolódó újszerűség lehet a humor elemi feltétele. Mivel én a verbalitásból és a gondolkodásból élek, és ebbe sokszor bele is feledkezem, az tud a legmélyebbre hatolva megnevettetni, ha valaki gyermeki őszinteséggel és egyszerűséggel ugrat. A harmadik kérdés szerintem egy mediális kérdés: az irodalmi humornak kicsit mindig finomabbnak, könnyebbnek kell lennie, mert a papíron való kommunikáció egyfelől nagyon sok elemtől megfosztja a humorizálást, valamint az írás időtállósága a legkisebb árnyalatokat is eltörölhetetlen érzésűvé és ezért súlyosabbá teszi.
– Hogyan alakult át a humor az életedben és az alkotásmódodban az első köteted megjelenése óta? És szerinted mi a legfőbb probléma ma a humorral? Főként az irodalomban, de úgy általánosan is.
– Ha a korábbi nyilatkozataim erős pesszimizmust is sugalltak, azért az írás számomra nem képzelhető el a humoron keresztül megvalósított önreflexió nélkül. Jelenleg inkább a funkciója változott meg a szememben. Korábban a humor volt a cél, sokszor harsány, akár kontraproduktív eszközökkel. Minden, amit írtam, mondhatni nagyon „zajos” volt. Most már nem fő-, hanem melléktéma a humor, és megpróbálom sokkal csendesebb formában megvalósítani. Egy hasonlattal úgy tudnám leírni a változást, hogy Az eltűnt hírnév nyomában írásakor elektromosgitár-szólókat akartam játszani, most reneszánsz vagy barokk lantdarabokat.
