– Az irodalom szerves részét képezi az életednek, a családodnak köszönhetően már kisgyermekkorban is kipróbáltad magad az alkotás terén. „A gyermekkori játékok helyét vette át az írásˮ – mondod egy korábbi interjúban. Milyen történeteket képzeltél el és jelenítettél meg ezekben az írásokban? Vissza szoktál térni a korábbi szövegeidhez?
– Abban az időben, amikor olvasni és írni tanultam, a bátyám falta a vaskos fantasykönyveket. Sokat nézegettem a borítókat, kérdezgettem róluk, mivel még túl fiatal voltam az olvasásukhoz. Az első írásaimat ezért sárkányok, boszorkányok, természetfeletti lények és mitikus tájak inspirálták. A hétköznapok untattak, s bár nem volt teljes rálátásom ezekre a világokra sem, a borítók mögé tudtam képzelni a történeteket, ezzel szórakoztattam magam. Meglepő visszanézni őket – már azokat, amik megmaradtak –, mivel nem voltak vidám történetek. Nagyon sok belőlük baljós, nyomasztó álmokhoz hasonlít. És persze mindegyik befejezetlen. Nem tértem még vissza hozzájuk, bár vannak olyanok, amiket édesanyám gyakran emleget, hogy szeretné, hogyha újra megpróbálnám megírni. Egyelőre nem tudom, hogy lehetséges-e.
– Verseket és prózákat egyaránt írsz. Nálad mindkettő nagyon intuitív és erőteljes. Melyik műnemben tudod, illetve akarod jobban megmutatni magad?
– Szabó Magda az Ókútban precízen fogalmazza meg, miben különbözik számára az alkotási folyamat, ha verset vagy ha épp prózát ír. Bár az önkifejezés közvetett vagy közvetlen módjára ő is hivatkozik, az írás élvezetének intenzitása, időtartama és jellege közti különbség az, ami mérvadónak látszik. Ezek azok a sorok, amikkel én is rezonálok: „A vers a nagy szenvedély vagy a momentán feszültség levezetője volt, a próza a világ tárgyilagos, személyemtől független szemlélete, az általam képzelt totális realitás. Ha elkészültem egy verssel, tüstént üressé váltam, súlytalanul lebegtem a világ felett, egyszerűen kiírtam magamból a bánatomat; verset írni olyan volt, mint egy heves, gyors ölelés. A próza mást adott, kevésbé lázas, de állandóbb örömet: a kontinuált alkotás mámorát. Ha verset írtam, sosem éreztem azt, hogy teremtek valamit, csak azt, hogy érzek, akkor is, mikor tudtam, hogy csak kitalálom az érzésemet. Mikor prózába fogtam, ha ismertem volna már ilyen szavakat, nyilván azt mondtam volna (mert ha megfogalmazni nem is tudtam, valahogy mégis sejtettem): most függetlenné váltam önmagamtól, kiléptem saját kis szférámból. Hősöm nem azonos velem, hősöm úgy a gyerekem, ahogy én a szüleimé. Én teremtettem őt, mint Isten a világot, ha akarom, király lesz belőle, vagy lefejezik.ˮ
– A témák, amiket feldolgozol ezekben a szövegekben, legtöbb esetben a gyerekkora rezonálnak, vagy egy teljesen másik világot rendezel be az istenekkel. Ez a kettő hogyan kapcsolható össze?
– A gyermekkor számomra a mitikus tér. Visszatekintve még az idő múlása is másnak, lassabbnak tűnt. Azok a történetek, amelyek akkor leginkább foglalkoztattak, beleépültek a mindennapokba. Egy állandó játék résztvevői voltunk, amit nagyon komolyan vettünk. Azokat a dolgokat, amiket nem ismertem vagy nem értettem még, kitaláltam. A tapasztalat hiánya rengeteg üres teret eredményezett, az üres terek pedig történeteket szültek.
– Nemcsak a szövegeidben, de az életedre is nagy hatással vannak az álmok. Hogyan tudod rávetíteni az álmaidat a körülötted zajló világra?
– Sokkal inkább azt figyelem, hogyan befolyásolják az álmaimat a tapasztalataim. De persze ez néha fordítva is működik, gyakran megtörténik, hogyha valaki megjelenik az álmomban, az hatással van arra, ahogyan másnap viszonyulok hozzá. De vigyázok rá, hogy különválasszam a kettőt. Észben tartom, hogy az álmok vizsgálata az önmegismerési folyamat része, nem determinálhatják hangsúlyosan a szemléletemet.
– Egy kitalált történetben élsz?
– Szeretném életben tartani ezt a gyerekkori nézőpontot. Sokkal izgalmasabb így, az írásra és a hétköznapokra való tekintettel is.
– Bölcsészettudományt tanulsz Kolozsváron, Budapesten az Előretolt Helyőrség Íróakadémia diákja vagy, és szeptembertől az Irodalmi Jelen kritikai szerkesztőjeként dolgozol. Milyen átjárásokat érzel, hogyan működik az intézményesített keretek között zajló kortárs irodalom?
– Számomra nagyon praktikus, hogy betekintést nyertem mindhárom intézmény dinamikájába. Amit az egyetemen tanulok, felhasználom szerkesztőként, amit szerkesztőként tapasztalok hasznosítom az akadémián. Az intézmény csak keret, lehetséges fogódzókat kínál, amiről beszélünk, az lényegében ugyanaz.
– Az irodalom hogyan kel életre a környezetedben? Milyen hatások, impulzusok érnek téged ezeken a helyeken?
– Nagyon más impulzusok érnek Kolozsváron, Budapesten és otthon. Itt az időm nagy részét a csoporttársaimmal töltöm, így nagyon elevenen jelen van az irodalomról való diskurzus. Amellett, hogy sok időt töltünk vele az egyetemen, szabadidőnkben is részt veszünk irodalmi rendezvényeken. Ezek a közös tapasztalatok pedig nagyon izgalmas beszélgetéseket eredményeznek. Sokat tanulunk egymástól is azt hiszem, rám mindenképp jó hatással van, hogy hallgathatom milyen értelmezési síkokat érintenek mások. Budapesten főképp a többi akadémiás diákkal érintkezem, ott mindenképp az alkotási folyamatra helyeződik a hangsúly. Ezek a napok nagyon inspirálóak voltak számomra, mindig rengeteg új ötlettel és nagyon lelkesen jöttem vissza Kolozsvárra. Baróton főképp azt figyelem, ami körülvesz. Szeretem megragadni a tájat, a kapcsolataimat, párhuzamot vonni az irodalom és az élmény között.
– Az egyetemen magyar–finn szakon tanulsz. Finnország tájai és irodalma felfedezhető egységei a verseidnek. Mióta és minek hatására kezdtél vonzódni az északi kultúrához?
– Az északi mitológia a popkultúrában is erőteljesen helyet kap. Valószínűleg én is ott találkoztam vele először, bár nem emlékszem arra a nagy pillanatra, amikor eldöntöttem, hogy ezzel komolyabban akarok foglalkozni. Kiskoromban rengeteg Nightwish szólt az autónkban, valószínűleg ez is az első impulzusok között lehetett. Az írásaimba főképp az egyetem óta szűrődtek be ezek az elemek. Sosem voltam még Finnországban, de nagyon tetszik az a kép, amit a tanáraimtól kapok róla.
– Sajnos egyre kevesebben olvasnak kritikaát. Te ennek az ellenkezőjéről nyilatkozol: „egy jó kritika a konyhában, a reggeli mellett is előkerülhet témakéntˮ. Ezek szerint volt már ilyenben részed?
– Lehet, hogy ez csak egy nagyon szűk bölcsészperspektíva, de ahogy már említettem, mi viszonylag sokat beszélgetünk kortárs alkotásokról, és ennek része a kritikai visszhang is.
– Egy kritikaszerkesztő hogyan látja a saját szövegeit? Mi a legfontosabb, amire figyelned kell?
– Amikor a saját szövegeimet javítom, próbálok eltávolodni tőlük, és úgy értelmezni az írást, mintha nem ismerném az intenciómat mögötte. Hajlamos vagyok arra, hogy túlbonyolítsam a dolgokat, kerülő utakat választok, az én esetemben az egyszerűsítés és a szerkezeti stabilizálás nagyon fontos. Legtöbbször nagyon intuitívan írok, ilyenkor az utómunka során kell arra figyelnem, hogy tudatosabban rendezzem újra az ötleteimet. Néha a patetikus vagy didaktikus kijelentések csapdájába esem, ezeket igyekszem hidegvérrel gyomlálni.
– A zene egy újabb valóságot hoz(hat) létre. Szoktál dalszövegekből, dallamokból inspirálódni írás közben?
– Rájöttem arra, hogy zenét is (sajnos) eléggé szövegcentrikusan hallgatok, gyakran a dalszövegre figyelek. Nemrég született meg bennem a késztetés arra, hogy megtanuljak ettől teljesen elvonatkoztatni. Régen voltak kísérleteim zenei művek továbbgondolására, mostanában nem jellemző.
„Szerintem azt izgalmas megmutatni, ami a felszín alatt húzódik, megragadni a tárgyak, emberek, állatok, helyek belső lényegét.ˮ – vallja Fehér Csenge, akinek írói különlegessége leginkább a nyelvi megformáltságában érhető tetten. Bár fél a lírától – ennek oka, hogy a verseket főként a szerkezetükből adódóan a szabadságvesztéssel társítja –, mégis, célja, hogy olyan alkotásokat hozzon létre, amelyek besorolhatatlanokká válnak a műnemek szempontjából is. A kibomló test című első kötetéről, a Magyar Írószövetség Debüt-díjáról és az ösztönző hatásokról is beszélgettünk
Az állatvédelemnek, csakúgy, mint a földünkről való gondoskodásnak, az életünk részévé kell válnia. Mindehhez pedig elsősorban olyasféle tiszteletadás szükségeltetik, amilyet embertársaink irányába is tanúsítunk – vagy talán ennél még sokkal több. Kovács Újszászy Péter nagyvárosi fiúként nőtt fel, Kolozsváron munkálkodik tanárként, ennek ellenére azonban mindig megtalálja a természettel, az állatokkal való kapcsolódást, így az sem véletlen, hogy első verseskötete, A csupaszodás gótikája is többek között az ember–állat – sokszor igencsak radikális – viszonyát tematizálja.
Farkas Kriszta egy Instagram-oldallal kezdte írói pályafutását, azóta viszont sok minden történt az életében: felvették az Előretolt Helyőrség Íróakadémiára, de párhuzamosan a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Újságírás Szakán is tanul. Kislány énjét rosszcsontként jellemzi, az irodalom létezésében és továbbélésében hisz, közben pedig vérbeli hangulatemberként stresszeli végig a mindennapokat. A költővel a tudatos alkotásról és a költészetéről beszélgettünk, amelyben – mint vallja – kiemelkedő szerepet játszik a zene is.
Becsülendő az otthon melletti elköteleződés, a szilárd meggyőződés, hogy csupán mi – akik ott élünk, és ha kell, halunk – vagyunk képesek arra, hogy a benne lakozó értékeket megőrizzük és továbbadjuk gyermekeinknek. De mi van akkor, amikor a gyerekzsivaj vidám csilingelését a légiriadó őrjítő harsogása tompítja el? Shrek Tímea többek között a háború következményeiről, az elköltözés csábításáról, a kisebbségi lét kilátástalanságairól mesélt nekünk, de a hagyomány, a kedvenc étel, a zene és az irodalom is szóba került a beszélgetés során.
Demeter Arnold csíkszentkirályon él, és megismerkedett ugyan a kolozsvári és budapesti zűrzavaros életformákkal is, de végül azt érezte, a falu világa mozgatja meg leginkább – így nemcsak fizikai értelemben döntött amellett, hogy hazatér, hanem a versei témáját is gyakran a falusi szokások és a népi motívumok színes tárházának kellékeivel öltözteti fel. A szerzővel a pályakezdésről, a készülő kötetéről, de még a kortárs irodalmi élet dolgairól is beszélgettünk.
Izer Janka 1996-ban született Budapesten. 2018 óta publikál különböző folyóiratokban, írásait a Hévíz, a Pannon Tükör, a Tiszatáj, az Irodalmi Jelen, az Új Forrás, a Magyar Napló, a Bárka és az Előretolt Helyőrség lapszámaiban, valamint az Olvasat.hu oldalon közölték. Novellái mellett színházi ajánlókat is ír. 2020-ban az Irodalmi Jelen debütdíját nyerte el próza kategóriában. Első kötete Ezért nem alszom nálad címmel 2020-ban jelent meg.
Kassay Sára gyergyóalfalvi lakosként ismerkedett meg az irodalom különböző műfajaival. Kisiskolásként regényírónak készült, később mégis a költészetben találta meg az önkifejezés lehetséges formáit. Tizenhárom éves volt, amikor megnyerte első slam poetry bajnokságát. Az első kötetén dolgozó költővel arról is beszélgettünk, milyen kapcsolódási pontokat fedezhetünk fel a slam és a költészet között, és hogy milyen tereket lehet kialakítani magunknak az irodalmi életben.
Bárhová is sodorjon az élet, a szülőföldünkről összegyűjtött emlékek, érzések, impulzusok útitársként kísérnek a mindennapokban. A falvak nyújtotta lehetőségek egyre szűkösebbnek bizonyulnak a fiatalság számára, így a kivándorlás, a nagyvárosok felé húzódás is egy kényelmesebb, logikusabb alternatívának tűnhet. Ezért aggódhatnánk is a falvak jövője miatt, de szerencsénkre még akadnak olyan emberek, akik hisznek az otthonukban rejlő felbecsülhetetlen értékekben.
Ilyés Krisztinka először prózai alkotásaival kápráztatta el az olvasóit, majd a líra világában találta meg önmagát. Még gyerekként találkozott az irodalom szépségeivel, és most, fiatal felnőttként mondhatni ugyanolyan gyermeki lelkesedéssel veti bele magát az alkotás folyamataiba. 2021-ben jelent meg Papírcsillag című verseskötete, melynek létrejöttéhez elengedhetetlennek bizonyultak mindazon tapasztalatok, impulzusok, melyek az elmúlt években érték. Erre az útra visszatekintve beszélgettünk tanulói időszakairól, írói hagyományokról, alkotótársakról, de még a zenei ízlésére is volt időnk kitérni.
Ajlik Csenge gimnáziumi barátnőjének köszönheti indulását, és mára már több elismert irodalmi folyóiratban szerepel írásaival. Felvették az Előretolt Helyőrség Íróakadémiára, naplót ír és megtanult kínaiul. A múlt hónapban egy hetet töltött Bejrútban, ahol a családfáját kutatta. Verseket is ír, de jelenleg épp egy novellásköteten dolgozik.