– Az irodalom szerves részét képezi az életednek, a családodnak köszönhetően már kisgyermekkorban is kipróbáltad magad az alkotás terén. „A gyermekkori játékok helyét vette át az írásˮ – mondod egy korábbi interjúban. Milyen történeteket képzeltél el és jelenítettél meg ezekben az írásokban? Vissza szoktál térni a korábbi szövegeidhez?
– Abban az időben, amikor olvasni és írni tanultam, a bátyám falta a vaskos fantasykönyveket. Sokat nézegettem a borítókat, kérdezgettem róluk, mivel még túl fiatal voltam az olvasásukhoz. Az első írásaimat ezért sárkányok, boszorkányok, természetfeletti lények és mitikus tájak inspirálták. A hétköznapok untattak, s bár nem volt teljes rálátásom ezekre a világokra sem, a borítók mögé tudtam képzelni a történeteket, ezzel szórakoztattam magam. Meglepő visszanézni őket – már azokat, amik megmaradtak –, mivel nem voltak vidám történetek. Nagyon sok belőlük baljós, nyomasztó álmokhoz hasonlít. És persze mindegyik befejezetlen. Nem tértem még vissza hozzájuk, bár vannak olyanok, amiket édesanyám gyakran emleget, hogy szeretné, hogyha újra megpróbálnám megírni. Egyelőre nem tudom, hogy lehetséges-e.
– Verseket és prózákat egyaránt írsz. Nálad mindkettő nagyon intuitív és erőteljes. Melyik műnemben tudod, illetve akarod jobban megmutatni magad?
– Szabó Magda az Ókútban precízen fogalmazza meg, miben különbözik számára az alkotási folyamat, ha verset vagy ha épp prózát ír. Bár az önkifejezés közvetett vagy közvetlen módjára ő is hivatkozik, az írás élvezetének intenzitása, időtartama és jellege közti különbség az, ami mérvadónak látszik. Ezek azok a sorok, amikkel én is rezonálok: „A vers a nagy szenvedély vagy a momentán feszültség levezetője volt, a próza a világ tárgyilagos, személyemtől független szemlélete, az általam képzelt totális realitás. Ha elkészültem egy verssel, tüstént üressé váltam, súlytalanul lebegtem a világ felett, egyszerűen kiírtam magamból a bánatomat; verset írni olyan volt, mint egy heves, gyors ölelés. A próza mást adott, kevésbé lázas, de állandóbb örömet: a kontinuált alkotás mámorát. Ha verset írtam, sosem éreztem azt, hogy teremtek valamit, csak azt, hogy érzek, akkor is, mikor tudtam, hogy csak kitalálom az érzésemet. Mikor prózába fogtam, ha ismertem volna már ilyen szavakat, nyilván azt mondtam volna (mert ha megfogalmazni nem is tudtam, valahogy mégis sejtettem): most függetlenné váltam önmagamtól, kiléptem saját kis szférámból. Hősöm nem azonos velem, hősöm úgy a gyerekem, ahogy én a szüleimé. Én teremtettem őt, mint Isten a világot, ha akarom, király lesz belőle, vagy lefejezik.ˮ
– A témák, amiket feldolgozol ezekben a szövegekben, legtöbb esetben a gyerekkora rezonálnak, vagy egy teljesen másik világot rendezel be az istenekkel. Ez a kettő hogyan kapcsolható össze?
– A gyermekkor számomra a mitikus tér. Visszatekintve még az idő múlása is másnak, lassabbnak tűnt. Azok a történetek, amelyek akkor leginkább foglalkoztattak, beleépültek a mindennapokba. Egy állandó játék résztvevői voltunk, amit nagyon komolyan vettünk. Azokat a dolgokat, amiket nem ismertem vagy nem értettem még, kitaláltam. A tapasztalat hiánya rengeteg üres teret eredményezett, az üres terek pedig történeteket szültek.
– Nemcsak a szövegeidben, de az életedre is nagy hatással vannak az álmok. Hogyan tudod rávetíteni az álmaidat a körülötted zajló világra?
– Sokkal inkább azt figyelem, hogyan befolyásolják az álmaimat a tapasztalataim. De persze ez néha fordítva is működik, gyakran megtörténik, hogyha valaki megjelenik az álmomban, az hatással van arra, ahogyan másnap viszonyulok hozzá. De vigyázok rá, hogy különválasszam a kettőt. Észben tartom, hogy az álmok vizsgálata az önmegismerési folyamat része, nem determinálhatják hangsúlyosan a szemléletemet.
– Egy kitalált történetben élsz?
– Szeretném életben tartani ezt a gyerekkori nézőpontot. Sokkal izgalmasabb így, az írásra és a hétköznapokra való tekintettel is.
– Bölcsészettudományt tanulsz Kolozsváron, Budapesten az Előretolt Helyőrség Íróakadémia diákja vagy, és szeptembertől az Irodalmi Jelen kritikai szerkesztőjeként dolgozol. Milyen átjárásokat érzel, hogyan működik az intézményesített keretek között zajló kortárs irodalom?
– Számomra nagyon praktikus, hogy betekintést nyertem mindhárom intézmény dinamikájába. Amit az egyetemen tanulok, felhasználom szerkesztőként, amit szerkesztőként tapasztalok hasznosítom az akadémián. Az intézmény csak keret, lehetséges fogódzókat kínál, amiről beszélünk, az lényegében ugyanaz.
– Az irodalom hogyan kel életre a környezetedben? Milyen hatások, impulzusok érnek téged ezeken a helyeken?
– Nagyon más impulzusok érnek Kolozsváron, Budapesten és otthon. Itt az időm nagy részét a csoporttársaimmal töltöm, így nagyon elevenen jelen van az irodalomról való diskurzus. Amellett, hogy sok időt töltünk vele az egyetemen, szabadidőnkben is részt veszünk irodalmi rendezvényeken. Ezek a közös tapasztalatok pedig nagyon izgalmas beszélgetéseket eredményeznek. Sokat tanulunk egymástól is azt hiszem, rám mindenképp jó hatással van, hogy hallgathatom milyen értelmezési síkokat érintenek mások. Budapesten főképp a többi akadémiás diákkal érintkezem, ott mindenképp az alkotási folyamatra helyeződik a hangsúly. Ezek a napok nagyon inspirálóak voltak számomra, mindig rengeteg új ötlettel és nagyon lelkesen jöttem vissza Kolozsvárra. Baróton főképp azt figyelem, ami körülvesz. Szeretem megragadni a tájat, a kapcsolataimat, párhuzamot vonni az irodalom és az élmény között.
– Az egyetemen magyar–finn szakon tanulsz. Finnország tájai és irodalma felfedezhető egységei a verseidnek. Mióta és minek hatására kezdtél vonzódni az északi kultúrához?
– Az északi mitológia a popkultúrában is erőteljesen helyet kap. Valószínűleg én is ott találkoztam vele először, bár nem emlékszem arra a nagy pillanatra, amikor eldöntöttem, hogy ezzel komolyabban akarok foglalkozni. Kiskoromban rengeteg Nightwish szólt az autónkban, valószínűleg ez is az első impulzusok között lehetett. Az írásaimba főképp az egyetem óta szűrődtek be ezek az elemek. Sosem voltam még Finnországban, de nagyon tetszik az a kép, amit a tanáraimtól kapok róla.
– Sajnos egyre kevesebben olvasnak kritikaát. Te ennek az ellenkezőjéről nyilatkozol: „egy jó kritika a konyhában, a reggeli mellett is előkerülhet témakéntˮ. Ezek szerint volt már ilyenben részed?
– Lehet, hogy ez csak egy nagyon szűk bölcsészperspektíva, de ahogy már említettem, mi viszonylag sokat beszélgetünk kortárs alkotásokról, és ennek része a kritikai visszhang is.
– Egy kritikaszerkesztő hogyan látja a saját szövegeit? Mi a legfontosabb, amire figyelned kell?
– Amikor a saját szövegeimet javítom, próbálok eltávolodni tőlük, és úgy értelmezni az írást, mintha nem ismerném az intenciómat mögötte. Hajlamos vagyok arra, hogy túlbonyolítsam a dolgokat, kerülő utakat választok, az én esetemben az egyszerűsítés és a szerkezeti stabilizálás nagyon fontos. Legtöbbször nagyon intuitívan írok, ilyenkor az utómunka során kell arra figyelnem, hogy tudatosabban rendezzem újra az ötleteimet. Néha a patetikus vagy didaktikus kijelentések csapdájába esem, ezeket igyekszem hidegvérrel gyomlálni.
– A zene egy újabb valóságot hoz(hat) létre. Szoktál dalszövegekből, dallamokból inspirálódni írás közben?
– Rájöttem arra, hogy zenét is (sajnos) eléggé szövegcentrikusan hallgatok, gyakran a dalszövegre figyelek. Nemrég született meg bennem a késztetés arra, hogy megtanuljak ettől teljesen elvonatkoztatni. Régen voltak kísérleteim zenei művek továbbgondolására, mostanában nem jellemző.
Maurits Ferenc, Móri, ahogy sokan ismerik, grafikus, festő és költő. Egyformán mind a három. Nincs fontossági sorrend. Műveiben a kép és a szöveg egyenrangú társai egymásnak. Remegő vonalai, vibráló színei, gondosan válogatott szavakból álló rövidversei rendkívül jellegzetesek. Mint mondja, képes előhívni és megrajzolni a mindannyiunkban ott rejtőző (emlék)képeket, de nemcsak képek rejlenek benne, hanem történetek is, a gyerekkoráról, az újvidéki Telepről, költőbarátokról, utazásokról, művészetekről és művészekről…
Pelyvás Gergő harmadéves bölcsészhallgató, a germán nyelvek és az utazás szerelmese, de mint kiderült a falmászás és az ütős hangszerek világa sem áll távol tőle. A 2022-ben megjelent A kozmosz uborkái című novellája megadta számára a tökéletes flow-élményt, amely egyben számos családi szállóigét is eredményezett.
Csáky Pál több száz publicisztikai írás és tucatnyi szépirodalmi könyv szerzője. Barátja, Pomogáts Béla figyelemmel kíséri és számon tartja írói munkásságát, és pár évvel ezelőtt így nyilatkozott: „Számomra ő egy olyan személyiség, akinek sikerült egyesíteni a magyar nemzet szempontjából is meghatározó két kulcsfontosságú területet, a politikát és az irodalmat.” Majd hangsúlyozta, hogy „ugyan a múltban is voltak íróknak politikai próbálkozásai, illetve politikusoknak írói ambíciói, de az egyedinek számít, ha valaki mind a két területen maradandót alkot”.
Gorondy-Novák Márton tizenöt éves korában írta első novelláját. Ez az írás abban az értelemben meghatározó volt számára, hogy örökre megtanulta: az alkotás ismereti tudást is igényel. Próbálkozott versírással és dalszövegekkel, de a novella műfaját érzi magához a legközelebb, minden idők legjobb novellistájának Kosztolányit tartja. A nagyregény megírásának gondolata – mint minden prózaírót – őt is foglalkoztatja. Idén készül debütálni első könyvével. Alkotói mivolta mellett jogász és édesapa is.
„Azt végzem el, ami magától elindul, isten tudja, kinek, minek a kezdeményezésére.” Pontosan így indult el Berta Zsolt És így tovább, és így tovább című irodalmi albuma is, mely 22 szemernyi prózát és ugyanennyi fikarcnyi dalt foglal magába, s amelyben ez a két világ, a próza és a líra tökéletesen egybefonódik (olyannyira, hogy némiképp még szerepet is cserél a kettő). Természetesen a beszélgetés fókuszában az említett alkotás állt, de sokat megtudhattunk magáról az alkotóról is, a személyiségéről, a világlátásáról, s azt hiszem, az albumban jelentkező természetesség, szabad hatás már itt, Berta
Nagy Lea elképesztő nyitottsággal és érdeklődéssel lép az élet felé, „mindig szükségem van valami új impulzusra” – mondja, s ezen kijelentését az is kellőképpen alátámasztja, hogy öt évig csellózott, nyolc évig kórusban énekelt, balettozott, mindeközben pedig verseket, novellákat ír, illetve nemzetközi kapcsolatokra, sikerekre is szert tett. Tavaly szeptemberben jelent meg a harmadik, francia nyelvű verseskötete, Le chaos en spectacle címmel, amelynek elmondása szerint, nagyon jó volt a fogadtatása francia nyelvterületen.
„Túl sok mindennel foglalkozik, és mégis rövid akar lenni” – olvashatjuk Szathmári Dominik az Előretolt Helyőrség Íróakadémia oldalán található bemutatkozószövegében. Most bevallotta, hogy ez valóban így van, hiszen végzettsége szerint energetikai mérnök, mindemellett stratégiai és üzletfejlesztési gyakornok, de míg óvodás korában rajzművész volt, mostanság verseket ír és nagyszerű zongoraműveket komponál. Olyannyira, hogy nemrégiben megjelent első, First pieces című albuma is, amely hét zongorajátékot foglal magába.
A kívülről érkező impulzusok szüntelen meghatároznak és alakítanak bennünket, s igazán szerencsésnek mondhatjuk magunkat, ha adódik egy-egy olyan tevékenység, amely segít ezek feldolgozásában, kivetítésében. Törteli Réka azon mázlisták egyike, kiknek a művészet a mindennapjaik részét jelenti, s így könnyedén „hasznára” fordítja a világunkból érkező különféle impressziókat. Az Újvidéki Művészeti Akadémián tanul festészetet, és amint a „megfesthetetlen képek” gátja megakasztja alkotói tevékenységeiben, a költészet rögtön a segítségére siet.
Maurits Ferenc, Móri, ahogy sokan ismerik, grafikus, festő és költő. Egyformán mind a három. Nincs fontossági sorrend. Műveiben a kép és a szöveg egyenrangú társai egymásnak. Remegő vonalai, vibráló színei, gondosan válogatott szavakból álló rövidversei rendkívül jellegzetesek. Mint mondja, képes előhívni és megrajzolni a mindannyiunkban ott rejtőző (emlék)képeket, de nemcsak képek rejlenek benne, hanem történetek is, a gyerekkoráról, az újvidéki Telepről, költőbarátokról, utazásokról, művészetekről és művészekről… Nem a szavak embere, így viszonylag ritkán mesél, ez tehát egy kivételes alkalom.