Ilyés Krisztinka: „Számomra az írás egyfajta rejtvénykészítés” – interjú Drávucz Zsolttal

– Mesélj a gyerekkorodról! Hogyan kerültél kapcsolatba az irodalommal és a zenével?

– Az irodalommal való kapcsolatomat meghatározta meg az az élmény, hogy általános iskolás koromban sok mese- és versmondó versenyen vettem részt. Valószínűleg nagy hatást gyakorolt rám az ezekre való felkészülés : az irodalmi nyelvezet, a motívumvilág és a narratív szövegszerkezetek elég korán beépültek a hétköznapi gondolatvilágomba. Emiatt amikor később kreatívan kellett szöveget alkotni, például fogalmazásórákon, nem okozott gondot a házi feladatok teljesítése. Ezek a sikerélmények alakíthatták ki bennem az igényt az önálló alkotásra is. Aztán gimnáziumi éveim alatt értek az igazán maradandó impulzusok, főleg Kassák Lajos és Csorba Győző költészetének megismerésével és Ray Bradbury novelláinak felfedezésével. A zenével kapcsolatban viszont nehezebb ugyanezt felfejteni. A zenéhez való kapcsolódásom teljes anomália, nagyon intuitív és mélyen gyökerező, aminek a felszínre kerüléséhez elég volt annyi, hogy egyszer véletlenül hozzáértem egy gitárhoz valamelyik szupermarketben. Rá egy-két évre már a gitárkottákat bújtam, bőszen gyakoroltam a Quimby- és a Kiscsillag-dalokat, és kamaszkoromra belevetettem magam – persze csak rajongóként – az akkoriban épp felfutó új alterközegbe.

– A 2021-es KULTer stART díj nyerteseként több zenekar életművével is foglalkoztál már, kritikákat, interjúkat is készítettél. Mint külső szemlélő hogyan látod a kortárs zeneipar világát?

Drávucz Zsolt | Mikor életedben először

a focipályán képtelen sebességgel a labda az arcod felé repül,mikor az orrodból vér bugyog a fehér tornapólóra,mikor télen az iskola udvarán biciklizel a tükörsima jégen,mikor becsapódsz az olvadó hóba

– Ez többek közt azért is fogós kérdés, mert jelenleg is egy válsághelyzet kellős közepén vagyunk, amelynek hatása egyelőre beláthatatlan – ebben éppenséggel a könnyűzene csak egy rész a sok közül. Ugyanakkor úgy látom, hogy az elmúlt 2-3 év legáltalánosabban levonható tanulsága az, hogy a legváratlanabb és legabszurdabb helyzetekben is hatalmas erő lakozik az alkotótevékenységben, amibe érdemes kapaszkodni még akkor is, amikor látszólag az egész világ kifordul magából. Ennek bizonyságtétele a zenei alkotók esetében amiatt volt különösen látványos, mert egyik napról a másikra kellett felülírniuk minden munkamódszert és hatalmas kreatív erőt megmozgatva kellett érdemben reagálniuk arra, hogy hivatásuk minden szegmense megváltozott. Az, hogy ezt a helyzetet a zenészek többségének sikerült áthidalnia, azt hiszem, elég nagy bizonyíték arra nézve, hogy van mit tanulnunk az ő elhivatottságukból és szívósságukból.

– Ha jól tudom, nem csak távolról figyeled az eseményeket – olykor gitárral a kezedben te is megpróbálsz beolvadni ebbe a közösségbe.

– Időről időre felmerülnek ilyen tervek, egy gyerekkori jó barátommal idestova tíz éve gyűjtjük az ötleteinket, és magam is szerzek zenét a négy fal között. Na jó, a „zeneszerzés” erős kifejezés erre a tevékenységre – jobbára a dallamok összeállásának élményéért, számomra tetsző motívumok dokumentálásáért csinálom ezt. Ez a fajta alkotás ugyanakkor annyira bensőséges számomra és annyira önmagáért való, hogy összességében nem leszek csalódott, ha ezek a szerzemények sosem kerülnek ki a nagyközönség elé. De persze bármi megtörténhet még, mert egyébként a lelkesedés megvan hozzá.

– Idén jelent meg az első versesköteted Képeslapok Sziszüphosznak címmel. Ebben ugyancsak hangsúlyos a zenei világ, mind közvetett, mind közvetlen módon. Szerinted miben érezhető leginkább a zene és a költészet kapcsolata?

– Ha az én munkáimat nézzük, kínosan ügyelek rá, hogy a klasszikus értelemben vett szövegbéli zeneiség – ritmus, rímek, szótagszámegyezés – ne jelenjen meg. Emögött sok szerteágazó megfontolás áll, kezdve attól, hogy az ilyesfajta virtuóz nyelvhasználat az én legtöbbször jelentéssűrítő, az absztraktumokat erőteljes képszerűségbe tömörítő munkamódszeremben egyelőre inkább hátráltató tényező volna. Az alkotás részéről inkább frusztráló, a befogadói oldalról pedig szükségtelenül bonyolító vonása lenne ez a szövegeimnek. A zene engem mint szavakkal feldolgozandó téma érdekel. Egyrészről nagyon érdekes és inspiráló kihívás a szavak statikusságán keresztül gondolkozni egy olyan esztétikailag értékelhető jelenségről, aminek fizikailag determinált értelmét a folyamatos és változó rezgés adja. Másrészről a zene fontos kulturális referenciapont számomra a szövegekben. Azért is, mert sokat foglalkozom vele a hétköznapokban, és azért is, mert mindannyiunk életét áthatja a valamilyen formában – így óhatatlanul megjelenik az írásaimban is.

– Hozzád főképp az indie és az underground zenei műfaj áll a legközelebb. Ezek hogyan hatottak, illetve hatnak ki a költői hangodra?

– Valóban ezek a zenei közegek a kiindulópontjaim, ugyanakkor elkerülhetetlen volt, hogy ezt a világot kinyissam – a munkám miatt is, de leginkább azért, mert bár tizenévesként jó móka volt ez alapján (is) meghatározni az identitásomat, de az ilyen hozzáállással nagyon sok nagyszerű alkotástól elzártam volna magam a későbbiekben. Emiatt nehéz konkrét példákat hozni, de azért vannak jellegzetesen visszatérő zenészek, akik inspirálóan hatnak rám. A magyar zenei életből Egyedi Péter és Kollár-Klemencz László munkái mindig hoznak új ötleteket, a nemzetközi színtérről pedig sokat merítek a dzsessz és a zajzene világából. Ennek közös metszete a kötetben is előkerülő Marc Ribot, akinek munkái különös jelentőséggel bírnak az életemben, de hasonlóan inspirál a Radiohead és a Wilco zenekar is. De ott vannak például a Lazarus-versek a kötetben, amelyek David Bowie-hoz köthetők, a Bauhaus című versem megírásakor pedig stílusosan a Bauhaus Bela Lugosi’s Dead című dala szólt.

– A zenének, ugyanúgy, mint az irodalomnak – műfajtól függően – van közösségteremtő ereje. Mennyiben más a zene módszere?

– A zenének talán az az „előnye” ebben a tekintetben, hogy történetileg a befogadás környezete sokkal később szorult be az ember privát szférájába a technológiai fejlődés által. Arra, hogy a zenét valaki „hazavihesse” és otthon egymagában hallgathassa, egészen a hanghordozók megjelenéséig várni kellett, amely technológia a társadalom széles körének csak a múlt században vált elérhetővé. Emiatt a befogadás közösségi jellege, a zenehallgatás más emberekkel megosztott rítusai és ezáltal a közös katarzisélmény jobban konzerválódott a zene esetében. Habár ebben ma már lassan kiegyenlített a két művészeti ág a teljesen személyre szabott zenehallgatás miatt, azért az irodalom a könyvnyomtatás által jóval korábban rálépett erre az útra – az irodalmi művek befogadását a közösségi élményszerűségtől már rég megfosztottuk, ezt a jellemzőjét csak feleleveníteni tudjuk, aktívan továbbvinni aligha. Ez nem azt jelenti, hogy magának az irodalomnak egyáltalán ne lenne közösségalkotó, kohéziós ereje, csak azt, hogy a fentiektől eltérő számos más ok miatt is szűkebb körben, és – szerintem – inkább az alkotók csoportjaiban, semmint a befogadói-olvasói közegben van közösségteremtő ereje.

– Általában nem szoktam a kötetcím értelmezésével, magyarázatával traktálni a szerzőket, viszont itt mégis érdekel: miért épp Sziszüphosznak szánod ezeket a képeslapokat?

– Még gimnazista koromban egy irodalomórán a tanárnőnk levetítette nekünk Jankovics Marcell Sisyphus című rövidfilmjét, majd egy egész órát szenteltünk a mitológiai történetnek és persze az animációs feldolgozásának. Annak az órának az volt a végkövetkeztetése, hogy Sziszüphoszt valójában boldog emberként kell elképzelnünk, aki elfogadta a sorsát, a rámért, élethosszig tartó feladatot, és épp emiatt nincs benne keserűség, amiért mindig újra kell kezdenie ugyanazt a tevékenységet. Ez azóta is aktívan rezgő gondolat a fejemben, és amikor elkezdtem összeállítani a kötetanyagot, rájöttem, hogy valamilyen módon ez a fajta látszólag fölösleges erőfeszítés, a hiábavalóságtól való félelem, ahogyan a csökönyös újrakezdés is, mindegyik versem mögött ott rezonál. Végül épp a kötet befejezése által jutottam el én is a bennem lakó Sziszüphosz nyugalmáig, emiatt utólag is ő lett a címzettje az egész könyvnek.

– A Bauhaus című versedben azt írod: „a forma- / bontás maradt egyedüli állandóm […] Omladozok, elmúlok. És várom, / hogy egyszer újra felépíthessenek.” A kötet többi versében is sokszor utalsz a formabontásra mint lehetséges módszerre. De mire ez a módszer? A költészeted technikája lenne? Vagy te mindig így figyeled a világot magad körött – egyszer apróra bontod, majd megpróbálod összerakni a saját értelmezésed szerint?

– Az, hogy ez a vers kifejezetten a munkamódszeremre vonatkozna, egy új gondolat, de egyébként bizonyos tekintetben valóban így van, ahogyan mondod. Jellemző rám az analitikus gondolkozás, mind a hétköznapokban, mind az alkotás során, néha talán szélsőségesen is. Számomra az írás egyfajta rejtvénykészítés, amely során ezeknek a felbontott részeknek a lehetséges helyeit igyekszem összegyűjteni, és ebben az új, sokszor rendhagyó környezetben próbálom felfedezni a részegységek új tulajdonságait. Ezzel összefügg az eredetileg általam szándékolt kiáltványjellege ennek a versnek: a dolgok szükségszerűen széthullanak és összeállnak, onnantól pedig, hogy jómagam sem vagyok ezalól kivétel, feladatom lehet – úgy általában emberként – ebben a véget nem érő folyamatban aktívan részt venni, de legalábbis megpróbálni.

– Szülőhelyed Szolnoktól nem messze található. Nem hinném, hogy távoli tapasztalat volt számodra a Budapestre költözés, de sokszor egyetlenegy városon belüli lakóhelyváltás is újabb mondanivalót hordoz magával. Hogyan élted meg a budapesti utadat?

- Habár hét éve Budapesten lakom, az életem középpontja továbbra sem ez a város. Ennek okán az itt töltött idő mindig távollét, és mindaddig az is lesz, amíg nincs saját házam és kertem, ahová a hétköznapokban valóban hazatérhetek. Addig is el kell fogadnom, hogy ez a misztikus tér, a nagybetűs Otthon az év java részében a tartózkodási helyemtől nagyjából száz kilométerre található. Ennek az állapotnak természetesen megvan a maga melankolikus alaphangja, amiből sokszor tudok meríteni az alkotás során.

– Készülőben van a második köteted is. Hova fogják elkalauzolni az olvasókat az újabb képeslapok?  

– A következő könyv versei már gyűlnek, a célom pedig az lesz, hogy az elsőnél koherensebb kötetet adjak ki a kezeim közül. Persze az első kötetek közmondásosan amolyan kollázsszerűen tartalmazzák az addig létrejött alkotásokat, azonban mindenképpen izgalmas lesz megpróbálni meghaladni a korábbi íróénemet – remélem, hogy ez sikerül is majd!