– Mesélj a gyerekkorodról! Hogyan kerültél kapcsolatba az irodalommal és a zenével?
– Az irodalommal való kapcsolatomat meghatározta meg az az élmény, hogy általános iskolás koromban sok mese- és versmondó versenyen vettem részt. Valószínűleg nagy hatást gyakorolt rám az ezekre való felkészülés : az irodalmi nyelvezet, a motívumvilág és a narratív szövegszerkezetek elég korán beépültek a hétköznapi gondolatvilágomba. Emiatt amikor később kreatívan kellett szöveget alkotni, például fogalmazásórákon, nem okozott gondot a házi feladatok teljesítése. Ezek a sikerélmények alakíthatták ki bennem az igényt az önálló alkotásra is. Aztán gimnáziumi éveim alatt értek az igazán maradandó impulzusok, főleg Kassák Lajos és Csorba Győző költészetének megismerésével és Ray Bradbury novelláinak felfedezésével. A zenével kapcsolatban viszont nehezebb ugyanezt felfejteni. A zenéhez való kapcsolódásom teljes anomália, nagyon intuitív és mélyen gyökerező, aminek a felszínre kerüléséhez elég volt annyi, hogy egyszer véletlenül hozzáértem egy gitárhoz valamelyik szupermarketben. Rá egy-két évre már a gitárkottákat bújtam, bőszen gyakoroltam a Quimby- és a Kiscsillag-dalokat, és kamaszkoromra belevetettem magam – persze csak rajongóként – az akkoriban épp felfutó új alterközegbe.
– A 2021-es KULTer stART díj nyerteseként több zenekar életművével is foglalkoztál már, kritikákat, interjúkat is készítettél. Mint külső szemlélő hogyan látod a kortárs zeneipar világát?
– Ez többek közt azért is fogós kérdés, mert jelenleg is egy válsághelyzet kellős közepén vagyunk, amelynek hatása egyelőre beláthatatlan – ebben éppenséggel a könnyűzene csak egy rész a sok közül. Ugyanakkor úgy látom, hogy az elmúlt 2-3 év legáltalánosabban levonható tanulsága az, hogy a legváratlanabb és legabszurdabb helyzetekben is hatalmas erő lakozik az alkotótevékenységben, amibe érdemes kapaszkodni még akkor is, amikor látszólag az egész világ kifordul magából. Ennek bizonyságtétele a zenei alkotók esetében amiatt volt különösen látványos, mert egyik napról a másikra kellett felülírniuk minden munkamódszert és hatalmas kreatív erőt megmozgatva kellett érdemben reagálniuk arra, hogy hivatásuk minden szegmense megváltozott. Az, hogy ezt a helyzetet a zenészek többségének sikerült áthidalnia, azt hiszem, elég nagy bizonyíték arra nézve, hogy van mit tanulnunk az ő elhivatottságukból és szívósságukból.
– Ha jól tudom, nem csak távolról figyeled az eseményeket – olykor gitárral a kezedben te is megpróbálsz beolvadni ebbe a közösségbe.
– Időről időre felmerülnek ilyen tervek, egy gyerekkori jó barátommal idestova tíz éve gyűjtjük az ötleteinket, és magam is szerzek zenét a négy fal között. Na jó, a „zeneszerzés” erős kifejezés erre a tevékenységre – jobbára a dallamok összeállásának élményéért, számomra tetsző motívumok dokumentálásáért csinálom ezt. Ez a fajta alkotás ugyanakkor annyira bensőséges számomra és annyira önmagáért való, hogy összességében nem leszek csalódott, ha ezek a szerzemények sosem kerülnek ki a nagyközönség elé. De persze bármi megtörténhet még, mert egyébként a lelkesedés megvan hozzá.
– Idén jelent meg az első versesköteted Képeslapok Sziszüphosznak címmel. Ebben ugyancsak hangsúlyos a zenei világ, mind közvetett, mind közvetlen módon. Szerinted miben érezhető leginkább a zene és a költészet kapcsolata?
– Ha az én munkáimat nézzük, kínosan ügyelek rá, hogy a klasszikus értelemben vett szövegbéli zeneiség – ritmus, rímek, szótagszámegyezés – ne jelenjen meg. Emögött sok szerteágazó megfontolás áll, kezdve attól, hogy az ilyesfajta virtuóz nyelvhasználat az én legtöbbször jelentéssűrítő, az absztraktumokat erőteljes képszerűségbe tömörítő munkamódszeremben egyelőre inkább hátráltató tényező volna. Az alkotás részéről inkább frusztráló, a befogadói oldalról pedig szükségtelenül bonyolító vonása lenne ez a szövegeimnek. A zene engem mint szavakkal feldolgozandó téma érdekel. Egyrészről nagyon érdekes és inspiráló kihívás a szavak statikusságán keresztül gondolkozni egy olyan esztétikailag értékelhető jelenségről, aminek fizikailag determinált értelmét a folyamatos és változó rezgés adja. Másrészről a zene fontos kulturális referenciapont számomra a szövegekben. Azért is, mert sokat foglalkozom vele a hétköznapokban, és azért is, mert mindannyiunk életét áthatja a valamilyen formában – így óhatatlanul megjelenik az írásaimban is.
– Hozzád főképp az indie és az underground zenei műfaj áll a legközelebb. Ezek hogyan hatottak, illetve hatnak ki a költői hangodra?
– Valóban ezek a zenei közegek a kiindulópontjaim, ugyanakkor elkerülhetetlen volt, hogy ezt a világot kinyissam – a munkám miatt is, de leginkább azért, mert bár tizenévesként jó móka volt ez alapján (is) meghatározni az identitásomat, de az ilyen hozzáállással nagyon sok nagyszerű alkotástól elzártam volna magam a későbbiekben. Emiatt nehéz konkrét példákat hozni, de azért vannak jellegzetesen visszatérő zenészek, akik inspirálóan hatnak rám. A magyar zenei életből Egyedi Péter és Kollár-Klemencz László munkái mindig hoznak új ötleteket, a nemzetközi színtérről pedig sokat merítek a dzsessz és a zajzene világából. Ennek közös metszete a kötetben is előkerülő Marc Ribot, akinek munkái különös jelentőséggel bírnak az életemben, de hasonlóan inspirál a Radiohead és a Wilco zenekar is. De ott vannak például a Lazarus-versek a kötetben, amelyek David Bowie-hoz köthetők, a Bauhaus című versem megírásakor pedig stílusosan a Bauhaus Bela Lugosi’s Dead című dala szólt.
– A zenének, ugyanúgy, mint az irodalomnak – műfajtól függően – van közösségteremtő ereje. Mennyiben más a zene módszere?
– A zenének talán az az „előnye” ebben a tekintetben, hogy történetileg a befogadás környezete sokkal később szorult be az ember privát szférájába a technológiai fejlődés által. Arra, hogy a zenét valaki „hazavihesse” és otthon egymagában hallgathassa, egészen a hanghordozók megjelenéséig várni kellett, amely technológia a társadalom széles körének csak a múlt században vált elérhetővé. Emiatt a befogadás közösségi jellege, a zenehallgatás más emberekkel megosztott rítusai és ezáltal a közös katarzisélmény jobban konzerválódott a zene esetében. Habár ebben ma már lassan kiegyenlített a két művészeti ág a teljesen személyre szabott zenehallgatás miatt, azért az irodalom a könyvnyomtatás által jóval korábban rálépett erre az útra – az irodalmi művek befogadását a közösségi élményszerűségtől már rég megfosztottuk, ezt a jellemzőjét csak feleleveníteni tudjuk, aktívan továbbvinni aligha. Ez nem azt jelenti, hogy magának az irodalomnak egyáltalán ne lenne közösségalkotó, kohéziós ereje, csak azt, hogy a fentiektől eltérő számos más ok miatt is szűkebb körben, és – szerintem – inkább az alkotók csoportjaiban, semmint a befogadói-olvasói közegben van közösségteremtő ereje.
– Általában nem szoktam a kötetcím értelmezésével, magyarázatával traktálni a szerzőket, viszont itt mégis érdekel: miért épp Sziszüphosznak szánod ezeket a képeslapokat?
– Még gimnazista koromban egy irodalomórán a tanárnőnk levetítette nekünk Jankovics Marcell Sisyphus című rövidfilmjét, majd egy egész órát szenteltünk a mitológiai történetnek és persze az animációs feldolgozásának. Annak az órának az volt a végkövetkeztetése, hogy Sziszüphoszt valójában boldog emberként kell elképzelnünk, aki elfogadta a sorsát, a rámért, élethosszig tartó feladatot, és épp emiatt nincs benne keserűség, amiért mindig újra kell kezdenie ugyanazt a tevékenységet. Ez azóta is aktívan rezgő gondolat a fejemben, és amikor elkezdtem összeállítani a kötetanyagot, rájöttem, hogy valamilyen módon ez a fajta látszólag fölösleges erőfeszítés, a hiábavalóságtól való félelem, ahogyan a csökönyös újrakezdés is, mindegyik versem mögött ott rezonál. Végül épp a kötet befejezése által jutottam el én is a bennem lakó Sziszüphosz nyugalmáig, emiatt utólag is ő lett a címzettje az egész könyvnek.
– A Bauhaus című versedben azt írod: „a forma- / bontás maradt egyedüli állandóm […] Omladozok, elmúlok. És várom, / hogy egyszer újra felépíthessenek.” A kötet többi versében is sokszor utalsz a formabontásra mint lehetséges módszerre. De mire ez a módszer? A költészeted technikája lenne? Vagy te mindig így figyeled a világot magad körött – egyszer apróra bontod, majd megpróbálod összerakni a saját értelmezésed szerint?
– Az, hogy ez a vers kifejezetten a munkamódszeremre vonatkozna, egy új gondolat, de egyébként bizonyos tekintetben valóban így van, ahogyan mondod. Jellemző rám az analitikus gondolkozás, mind a hétköznapokban, mind az alkotás során, néha talán szélsőségesen is. Számomra az írás egyfajta rejtvénykészítés, amely során ezeknek a felbontott részeknek a lehetséges helyeit igyekszem összegyűjteni, és ebben az új, sokszor rendhagyó környezetben próbálom felfedezni a részegységek új tulajdonságait. Ezzel összefügg az eredetileg általam szándékolt kiáltványjellege ennek a versnek: a dolgok szükségszerűen széthullanak és összeállnak, onnantól pedig, hogy jómagam sem vagyok ezalól kivétel, feladatom lehet – úgy általában emberként – ebben a véget nem érő folyamatban aktívan részt venni, de legalábbis megpróbálni.
– Szülőhelyed Szolnoktól nem messze található. Nem hinném, hogy távoli tapasztalat volt számodra a Budapestre költözés, de sokszor egyetlenegy városon belüli lakóhelyváltás is újabb mondanivalót hordoz magával. Hogyan élted meg a budapesti utadat?
- Habár hét éve Budapesten lakom, az életem középpontja továbbra sem ez a város. Ennek okán az itt töltött idő mindig távollét, és mindaddig az is lesz, amíg nincs saját házam és kertem, ahová a hétköznapokban valóban hazatérhetek. Addig is el kell fogadnom, hogy ez a misztikus tér, a nagybetűs Otthon az év java részében a tartózkodási helyemtől nagyjából száz kilométerre található. Ennek az állapotnak természetesen megvan a maga melankolikus alaphangja, amiből sokszor tudok meríteni az alkotás során.
– Készülőben van a második köteted is. Hova fogják elkalauzolni az olvasókat az újabb képeslapok?
– A következő könyv versei már gyűlnek, a célom pedig az lesz, hogy az elsőnél koherensebb kötetet adjak ki a kezeim közül. Persze az első kötetek közmondásosan amolyan kollázsszerűen tartalmazzák az addig létrejött alkotásokat, azonban mindenképpen izgalmas lesz megpróbálni meghaladni a korábbi íróénemet – remélem, hogy ez sikerül is majd!
Szabados Attila habár fájó szívvel, de hamarosan befejezi mesterszakos tanulmányait a BME kulturális iparágak specializációján, mindeközben két új verseskötettel is készül olvasóinak, amelyek közül az egyik a Vérsűrűség címet fogja viselni. S noha a líra valóban közelebb áll hozzá, mint a próza, a feszes versnyelv, az egyirányúság, a szikárság és az úgynevezett végtelenségig redukált mártás, amellyel fiatal költőnk a narratív keretet illeti, minduntalan egyetértésre sarkallhatnak minket, hogy valóban „Halmazok vannak inkább, amik érintkeznek, metszik egymást.
Hegymegi Mátéval a vajdasági közönség 2013-ban találkozhatott először, amikor a Szabadkai Népszínház Magyar Társulata és a budapesti Katona József Színház közös, Vörös című előadásában szerepelt. Azt a produkciót koreográfusként is jegyzi. Nemrég újra hallatott magáról, a Desiré fesztiválon két általa rendezett előadást láthattunk, a Kosztolányi Dezső Színházban pedig színpadra állította A föld fia című darabot.
Elérkezett a pillanat, amikor egy vérbeli bölcsésszel beszélgethettünk, aki nem mellesleg még költő is. Ráday Zsófi gyermekkora óta az irodalom szerelmese, az évek során könnyedén átvészelte az ELTE BTK magyar alapszakát, most pedig az irodalom- és kultúratudomány mesterképzési szak záró időszakát élvezheti. Kislányként arról álmodozott, hogy egyszer majd énekes, sárkány, szurikáta, kocsmatulajdonos, irodalmár vagy esetleg denevér – és még sok minden más is – lesz, majd költővé vált, hogy bármivé, még akár egy játszótéri haditudósítóvá is átalakulhasson.
Takács Bálint első novelláskötete Bad Trip címmel jelent meg 2020-ban. Jelenleg a Színház- és Filmművészeti Egyetemen tanul forgatókönyvírás szakon. A szépirodalom és a filmművészet együttes világa határozza meg mindennapjait. Az íróval a forgatókönyvírásról, a filmkritikákról és a humorról beszélgettünk, de két új regényének kézirata is szóba került.
Gerencsér Anna első, Az ajtó másik oldalán című novelláskötete 2020-ban jelent meg, majd egy seregnyi félresöpört regénytörténet után elérkezettnek érezte azt a pillanatot, hogy végre útjára engedje egyik szövegét. Az írónő Kimondatlan kívánságok című regénye nem is olyan rég, 2022 decemberében látott napvilágot, s így mi nem csupán egy remek alkotással gazdagodhatunk, hanem Gerencsér Anna tapasztalataival, élményeivel is, melyek példaként szolgálhatnak az írni vágyóknak.
Regős Mátyás első verseskötetét, a Patyik Fedon élete címűt két regény követte, a Tiki, valamint a Lóri és a kihalt állatok. 2022-ben Gérecz Attila-díjat kapott. Jelenleg a PPKE-BTK Irodalomtudományi Doktori Iskolájának hallgatója, és két kislány édesapja. A fiatal költő-íróval az olvasási igényekről, az írás munkafolyamatáról beszélgettünk, de szóba került az is, hogy negyedik könyve újból versekkel lesz teli.
Tavaly augusztusban jelent meg a csallóközi Makki Lajos, alias Maquet Ludovic könyve, Ludo, egy hontalan idegenlégiós címmel, amely csakhamar sikerkönyvvé vált. Az önéletrajzi ihletésű, gazdagon illusztrált és magyarázó jegyzetekkel ellátott kalandos történet nemcsak az olvasók, hanem az újságírók érdeklődését is felkeltette. Sőt, többen is jelezték már, hogy szeretnének dokumentumfilmet készíteni a szerző életéről.
Gere Nóra Éva Csíkszeredában született, jelenleg Prágában él. Egy évet volt diák a kolozsvári BBTE Bölcsészettudományi Karán, egy év múlva viszont felköltözött Budapestre, hogy a MOME design- és művészetelmélet tanulója legyen. Első alkotása három-négy éves korában született. Gere Nóra Éva néven publikál, de barátai – a teljes név összevonásából létrejövő becenevén – Genovévának szólítják.
Leczo Bence egykötetes szerző, újságíró, de ami még ennél is izgalmasabb, szereti a vonatokat. 2021-ben jelent meg A falu összes férfija című novelláskötete, amelyben sok más mellett a természet és az ember viszonya is megjelenik. Főként ezen az íven haladva beszélgettünk az említett kapcsolat különféle megnyilvánulásairól, de szóba került még az alkotó első (még megírásra váró) története, az irodalmi díjak és irodalmi élet, a közösségi média által kondicionált instaversek, majd az interjú végéhez közeledve az is kiderült, hogy a költő milyen más művészeti ágban alkotna még szívesen.
Gál János muzeológusként dolgozik a budapesti Mezőgazdasági Múzeumban, a Vajdahunyadvárban. Történészként abban látja munkája izgalmas oldalát, hogy elsőként tárhat fel összefüggéseket, amelyekből később történetek szövődnek. 2021-ben jelent meg első verseskötete Az eltűnt hírnév nyomában címmel, melynek egyik alappillére a humor. Jelenleg az Iván báró című verses regényén dolgozik. A költővel a paródiáról, a kötött versformákról és a versmegzenésítésről beszélgettünk, de az is kiderült, kivel beszélgetne szívesen, ha időutazásban vehetne részt.