– „Szomorú embereknek szomorú zene kell” – mondtad egy korábbi interjúban. Én talán a szomorú helyett azt mondanám, hogy az embereknek együttérző dalokra van szükségük, hogy érezzék, nemcsak ők akadtak el az útjukon.
– Helyes az értelmezésed. Amikor dalszövegeket írok, akkor azok általában személyes érintettségű témát dolgoznak fel, vagy amire egyébként is ki vagyok hegyezve. Én általános megfejtésekben vagyok, a saját élményeimet is fejtem, és azokat a dolgokat is, amelyek – az én megfogalmazásomban – a léthibák volnának. Ezekre jól rá tudom állítani magam. Persze ahogy múlik az időm, a fókusz másra is terelődik – szerencsére. Volt egy olyan szakasza az életemnek – de lehet, hogy még most is tart –, amikor próbáltam azokat a dolgokat megénekelni, amik önmagamon belül zavart okoztak. Azt hiszem, hogy ezen talán már túl vagyok. Másfelé irányítom a figyelmem. Talán ez azért van, mert ahogy előre haladtam saját magam feltérképezésében, úgy láttam rá arra, ami ettől kijjebb helyezkedik el.
– A Vad Fruttik ad egy bizonyos erőt, energiát: kitombolhatom magam egy-egy koncerten, de a Fruttik-dalok a fejünkben is elindíthatnak ön- és világmegismerő folyamatokat. Ez akár lehet egyféle célotok is az együttessel?
– Ebben nincsenek konkrét irányok, legalábbis abban nincsenek, hogy milyen zenét készítünk. Ez egy alkotói folyamat. A gondot az jelentheti, ha olyan célja lesz ennek a folyamatnak, ami az önkifejezésen túl is akar valamit, például népszerű lenni. Ideális esetben ez arról szól, hogy mi hogyan tudunk zenébe vagy szavakba önteni bizonyos gondolatokat. Az viszont egy rossz irány, ha mindezt redukálni szeretnénk arra, ami úgymond elfogadott. Mindenesetre a céllal kapcsolatban szinte csak pejoratív értelmezések jutottak eszembe.
– A mai alternatív rockzenekarokat megfigyelve talán a legközelebbi együttes, amelyik hasonló hangzásban és dallamvilágban is a Vad Fruttikhoz, az Esti Kornél lenne. Bodor Áron azt mondta, hogy a bizonyos „szomorú” dalszövegek a koncerteken a feszültség kiadására is alkalmasak. „Nagyon jó együtt kiüvölteni magunkból ezeket az érzelmeket, és bízom benne, hogy az emberek könnyebb lélekkel távoznak egy Esti Kornél-koncertről, mint ahogyan érkeznek.” Te hogy látod ezt?
– Úgy gondolom, hogy mi előadjuk azt, amit mi jónak érzünk, tehát olyan dalokat játszunk el, amiket szeretnénk. A közönség pedig azért jön, hogy ezeket hallgassa. Tulajdonképpen a közönség azért érkezik egy koncertre, hogy kapjon egy élményt a zenekartól, és ennek az élménynek a milyensége a zenekarra van bízva. Ennek értelmében elég változó lehet, hogy pontosan mi az, amit lesugárzunk a színpadról – és én azt tartom abszolút jónak, amikor egy zenekar olyat sugároz le a színpadról, ami nekik tetszik. Így egyrészt nem megyünk az elvárások felé – nem feltétlen jó gondolat, amikor azt hisszük, hogy olyan zenét kell játszani, amitől jól érzik magukat az emberek. Mert a cél, ha már az előbb erről kérdeztél nem ez, hanem az, hogy önmagunk legtisztább formáját adjuk a közönségnek. Feltételezem, hogy egy komolyzeneszerző, mondjuk Chopin sem úgy ült oda a zongorához, hogy akkor most ír egy jó slágert. Követendő példa, ami a komolyzene felől áramlik felénk. És az, aki komolyzenét hallgat, az azt is tudja, hogy rengeteg nehezen emészthető dolgot rejt magában ez a műfaj. Nem véletlenül, hiszen egyrészt önmagukat próbálják kifejezni benne a zeneszerzők, másrészt a zenei határokat tesztelik. Úgy hiszem, hogy az alkotónak igazából az tesz jót, ha az intuícióira hallgat. Semmi másunk nincs. Ennek a mentén tudunk építkezni. Az viszont meg tudja akasztani ezeket az alkotási folyamatokat, ha belekeveredik a megfelelési vágy, a karrier stb. Ez mind-mind ellene megy annak, amiről valóban szól a zene vagy bármelyik alkotóművészet.
– Az első, még gimis zenekarod egy Nirvana tribute band, a Summer Kitchen volt. Több helyen lehet olvasni, hogy azt nyilatkozod: olyanná szerettél volna válni, mint Kurt Cobain.
– Persze, mert egy szakközépiskolás, tizenhat éves gyerek voltam. Mit akarhattam tizenhat évesen? Nemrég beszélgettem egy barátommal, aki azt mondta, hogy a gimiben – ha nem néznek harminc centinél feljebb a földtől – azt látják, hogy mindenkin ugyanolyan cipő van. Mi is ugyanezt toltuk. Ebben az időszakban vagy divatosak akartunk lenni, vagy a divatosnak az ellenpólusa. Ennek a végeredménye pedig az lesz – jó esélyekkel –, hogy végül csupán önmagunk szeretnénk lenni.
– Aztán kezdtél magadra találni, legalábbis önazonos dalszövegeket írni.
– Amikor ez bekövetkezett, még nem is feltétlen tudtam róla. Nem volt mellettem egy mentor, aki elmondta volna, hogy na most! Sokáig azzal sem voltam tisztában, hogy mitől lesz önazonos egy dalszöveg… Azt szokták mondani, hogy amikor a gyerekeket traumák érik, és nem tudják feldolgozni, akkor elraktározzák azokat, mint egy kondenzátor. Ezt a kondenzátort ki is lehet sütni. És amikor elérkezik egy olyan pont, amikor már elég idősek ahhoz, hogy ezzel meg tudjanak birkózni (vagy nem), akkor az egyszer csak kisül. Velem pont ez történt, elérkezett a pont, amikor ez kirobbant belőlem – elég kellemetlen volt. Ekkor kezdtem arról dalszövegeket írni, hogy éppen miben vagyok. Nehéz megfogalmazni, hogy mi is történt, de talán mondhatjuk úgy, hogy a dalszövegeknek az volt a trükkje, hogy én sem tudtam, hogy mitől érzem magam ennyire rosszul. Nem tudtam megfogni, hogy ez miért is történik velem. Egyszerűen csak nagyon tisztán éreztem egy elveszettséget – például ezt hallod a Nekem senkim sincsenben. Vagy ezen az albumon van az első lassú számunk, az Üzenet, akkor is egy totális elszigeteltséget éltem meg. Amikor pedig az ember kristálytisztán éli meg ezeket az érzéseket – amelyek korántsem kellemes dolgok –, manírok nélkül tud róluk írni. Megszűnik az a fajta szuperego, ami ezeket felülbírálná – mi a jó vagy mi a nem jó –, egyszerűen egy robot leszel, átfolyik rajtad az egész, ott terem a papíron.
– Különben melyik volt a nehezebb: azonosulni a Nirvana dalaival, azokat eljátszani színpadon, vagy az, amikor a saját életedet, tapasztalataidat foglaltad össze?
– A kettő teljesen más, mint a gyerekkor és a felnőttkor. Azok a zenék, amelyeket akkor hallgattam, persze, hogy nyomot hagytak bennem. Viszont a szövegeiket nem is igazán értettem, mert csak szavak voltak egymás után, amiknek nem vágtam a kulturális hátterét, az utalásokat stb., és a hangulat is, amit árasztottak, semennyire sem találkozott azzal a világgal, amiben én léteztem Várpalotán. Ezért is tetszettek.
– De akkor lehet azt mondani, hogy ezeknek a daloknak a hangzása volt az, ami elindított benned valamit?
– Pontosan, és hogy ebből adódóan nem olyan volt, mint a pop. Sosem kedveltem a popzenét. Csak úgy volt közöm a pophoz, hogy valakikkel együtt készítettünk zenét, és ők abban hittek, hogy így kell felépülnie egy dalnak. Engem viszont soha életemben nem vonzott a popzene. Múltkor megkérdezték tőlem, hogy melyik a kedvenc popszámom. Elkezdtem gondolkodni, és gondolkodtam legalább tíz percig, mire azt mondtam, hogy nincs ilyen. Tényleg nem tudok ilyet mondani.
– Szeretjük azt mondani, hogy a zene egyfajta terápiaként is működhet. De téged tényleg a zene húzott ki depresszív lelkiállapotodból?
– Nem hiszem, hogy így lenne. Azt gondolom, hogy egyszerűen annyi volt, hogy írtam és sikerült pár dolgot megfogalmazni. A saját életedből semmi nem tud kihúzni, maximum megszokod, hogy ez van, elfogadod, hogy nem tudsz ellene tenni. Nem sajnáltathatja az ember önmagát örökké, és az is egy gyenge érv, hogy más a hibás. Egyszerűen szembe kell menni önmagaddal: hagymahántás. Lepucolod az egyik réteget a másik után, majd a végén ott marad valami, aki csupaszon te vagy. Ezt a csupasz embert próbáljuk elfogadni olyannak, amilyen, próbáljuk megszeretni. Mármint én most saját magamra gondolok, nekem kell megszeretni magamat, én mondom azt, hogy „fogjatok kezet magatokkal Marcell”.
– Nem titok, hogy fiatalon a drogok világába menekültél a valóságból. De nem lehet azt mondani, hogy részben ez az új dimenzió az, ami felnyitotta a szemed a valódi világ felé?
– Magyarországon több mint kétmillió ember alkoholbeteg, és az egy legális dolog. Ott a kávé, a legelterjedtebb stimuláns, vagy a különféle nyugtatók, amikből évente több mint négymillió dobozzal vesznek hazánkban. A mozgatórúgóm az volt, hogy ne azt az államilag jóváhagyott valamit toljam a fejembe, mint a szüleim. A végeredmény pedig az lett érdekes módon, hogy a társadalom kifacsarodottságának képét erősítették fel bennem azok, amiket én választottam rekreációs cuccnak. Talán ekkor választódott ki az is, hogy mi az, ami még inkább foglalkoztat, és mi az, ami kevésbé. A világlátásomat ez olyan irányba terelhette, hogy elfogadóbb lettem bármilyen mássággal szemben, illetve megerősödött az a részem, ami azt látta, hogy mennyire jelentéktelen, értelmetlen normákhoz kell alkalmazkodnunk nap mint nap.
– A dalszövegeidre hogy hatottak a flashelések?
– Volt, amit leírtam, ilyen a Másodpercek és decibelek, azt meg tudtam örökíteni benne, de ha őszinte vagyok magamhoz, akkor azért ez nem az az út, amiből sokáig tudnék táplálkozni. Vannak persze nagy megtapasztalások, de ettől nem fogok jobban vagy rosszabbul írni. Nem hinném, hogy ettől tudtam volna igazán közel kerülni önmagamhoz – de az való igaz, hogy segített ebben –, vagy esetleg olyan fonalat megtalálni, ami addig nem volt meg. Nekem az íráshoz koncentráció szükséges – azt viszont nem tudom, hogy mikor tanultam meg fókuszálni.
Régebben sokat írtam buszon, mert ott meg tudtam élni a jó értelemben vett elszigeteltséget. Voltak olyan járatok, amelyek szellősek voltak. Leültem egy helyre, ahol nem volt senki közel hozzám, senkit se hallottam, és egyszer csak elkezdtem azon gondolkodni, hogy mit is írtam, visszalapoztam – általában jegyzetelek – a jegyzetfüzetemben, és a koherens gondolatokat egyberendeztem, majd elkezdtem tovább asszociálni. Ezek az asszociációk lesznek azok, amelyek dalszövegekhez, rímelő szövegsorokhoz vezetnek.
– Ha jól tudom ebbe a jegyzetfüzetedbe az álmaidat is fel szoktad jegyezni. Ezek szerint az álmaidból is inspirálódsz?
– Nem gyakran, de szoktam használni őket. Szerintem ez arra is jó, hogy elrugaszkodjunk a megszokott sémáktól. A Majom majom című számunkat például egy álomból írtam. Azért ez a dal üdítő például az Ébrenhez képest, amiben azt szemlézem, hogy milyen hazafele jönni a vonaton a magyar rögvalóságban – egészen olyan, mint egy Tarr Béla-film.
– Szerinted mi a küldetése úgy a rockzenének, mint magának a Vad Fruttiknak?
– A küldetés, hogy kifejezzük önmagunkat. Fontos, hogy kísérletezzünk, hogy ne lyukadjunk ki mindig ugyanoda. David Bowie mondta azt, hogy úgy kell ezt csinálni, mintha belesétálnál a mély vízbe, és ott, ahol már kényelmetlenül érzed magad, már nem ér le a lábad, ott van az a pont, ahol valami jót tudsz létrehozni. Amikor elrugaszkodsz attól, ami megszokott, vagy ahol mindig biztonságban érzed magad, ettől egy kicsit kijjebb kell sodródnod. És szerintem ez a küldetés, kicsit mindig kijjebb sodródni.
– Az, hogy téged mindig is érdekeltek a különböző zajok, úgy is kivetülnek a szövegeidben, hogy sokat írsz különböző gépezetekről.
– Talán azért van, mert a zajok kívül állnak a zeneiségen. A zeneiséget meg tudom határozni hangjegyekkel, míg a zajt nem igazán. A gépzajt, a motorok hangját. Az elektronikus zenében elég gyakran előfordulnak olyan hangok, amiket nem tudunk hova tenni, nem tudjuk, mi az. Engem már kicsi gyerekkoromtól fogva izgatott, hogy mik lehetnek ezek. Mai napig vadászom az ilyen hangokra.
– Ahogy fentebb is említetted, sokszor építkeztél a traumáidból. Milyen az az alkotó, aki a boldog pillanataiban igyekszik papírra vetni a gondolatait?
– Most elkezdtem azon gondolkodni, hogy ismerek-e egyáltalán boldog magyar dalszövegeket. Ha az LGT Neked írom a dalt című számra gondolunk, az sem a boldogságról szól. Abban a világban, amire figyelek vagy amiben részt veszek, aminek meghallgatom a zenéit, mintha nem lennének ilyenek. Talán, ahol vegytisztán megjelenik a boldogság, az a pop. De nem gondolom, hogy az valódi boldogság lenne. Viszont eszembe jutott néhány ellenpélda is: az A. E. Bizottság és mondjuk a Kamikaze – hát az mekkora már! – de, ha ezen az úton haladok, ott a Tudósok, Sicratman, Burzsoá Nyugdíjások, Lyuhász Lyácint BT, Dolly Rambo.
– Mit lehet tudni a legújabb, Nincs vissza című dalotokról?
– Nemrég jött ki. Azt hiszem a legtöbbet akkor tudjuk meg róla, ha meghallgatjuk.
