– A dalszövegírói éned fontos aspektusa a zenei pályádnak. Ez a fajta önkifejezési forma először még csak a csajozás egyik lehetőségeként merült fel, vagy van egy mélyebben rejtőző története is?
– Évezredes közhely, hogy a zenészek, színészek, költők, illetve szinte bármilyen művészeti forma képviselői azért csinálják, hogy könnyebben csajozzanak. Persze volt ilyen aspektusa az egésznek, de számomra biztos nem ez volt a fő motiváció, akkor nem csinálnám, amit csinálok harminc éve. Tizenéves koromban természetesen nagyon dark költőnek éreztem magam, verseket írtam. Arra viszont nincs kompakt válasz, hogy miért kezdtem el dalszövegeket írni. Valami belső igény volt, és most is az, ugyanúgy, mint maga a zenélés. És ez a két dolog egyenesen mutat a dalszerzés felé, ami számomra a mai napig is a legfontosabb „munkám”, de szerencsére olyan munka, amire nem kell rávenni magam.
– Egyik interjúdban arról beszélsz, hogy soha nem érezted magad sztárnak. Milyenként élted meg a rocksztársággal járó helyzeteket?
– Karrierem során nem tapasztaltam meg olyan hirtelen, sokkoló változásokat az életemben, ami meghasonulást okozott volna. Tehát nincs meg az az élményem, hogy egyik napról a másikra a senkiből világsztárrá változom, és ettől megborulok, ami a showbusiness nagy birodalmaiban gyakran megtörténik, lásd például Kurt Cobaint. Magyarországon, az ország és az iparág méretéből adódóan, kicsit nevetségesnek is tartom ezt a fajta sztárkultuszt, főleg, amikor ez mesterségesen gerjesztett, és inkább csak arra jó, hogy a szerencsétlen fiatal – akivel elhitetik, hogy egy kis felhajtás után már képes vízen járni, aztán egy-két év múlva kiderül , hogy erről szó sincsen – belerokkan az egészbe. Ettől függetlenül persze jólesik, ha bárhol és bármikor visszajelzést kapok arról, hogy sokat jelent embereknek az, amit csinálok.
– Még 2015-ben mondtad azt, hogy „a 90-es években egészen más volt minden. Ma a húszéves srácok, akik zenekart alapítanak, sokkal komolyabb elképzeléssel rendelkeznek arról, hogyan promotálják magukat, hogy találják meg a célközönséget, s a többi. Mi ilyesmiben nem gondolkodtunk, de szerintem akkoriban más zenekarok sem. Sokkal ösztönösebb és partizánabb volt az egész.” De akkor fiatalként hogyan gondoltátok el a zenekar jövőjét? Nem voltak nagy álmaitok s ehhez tartozó világmegváltó terveitek?
– Természetesen világmegváltó tervek nélkül el sem érdemes kezdeni. Kicsit olyan ez, mint a szerelem első látásra ősrobbanása, ami feltétlenül kell ahhoz, hogy egy házasság akár harminc évvel később is a szeretet energiájával tudjon működni. De nem mindegy, hogy ez a világmegváltó terv mire vonatkozik. Ha csak arra, hogy híresek, gazdagok és menők legyünk mindörökké, tehát az egópufferelésre, akkor nem fog sokáig tartani. Ha meg kell próbálni megfogalmazni, hogy nekem mire irányul a világmegváltásom, akkor talán úgy mondanám, hogy egy megnevezhetetlen forrás segítségével arra törekedni, hogy csökkentsem a magam és mások szenvedését a zenémmel. Ez most nagyon komolyan hangzik, és néha az is, de gyakran nagyon vicces.
– S ma melyikre lehet azt mondani, hogy jobb, ha figyelembe vesszük a zenekarok lehetőségeit, jövőjét? Az ösztönösebb és partizánabb kifejezések nem hangzanak annyira rosszul...
– A közösségi média, mint szinte kizárólagos promóciós és marketing felület, nyilvánvalóan mindig leginkább a legfiatalabb, leg-up-to-date-ebb korosztály játéktere, de természetesen mindenki ott működik, hiszen csak az van. Ami aggasztó, hogy míg mondjuk 5-8 éve arról szólt az online „élet”, hogy bárhonnan, bármilyen információ eljut hozzád, ma már az algoritmikus szelekció miatt csak azt láthatod, ami a saját szubkulturális, generációs érdeklődésed kéretlen testreszabása, függetlenül attól, hogy az tíz vagy épp tízmillió ember buboréka. Én 2-3 éve szembesültem azzal, hogy rengeteg olyan újgenerációs, 10-20 milliós nézettségű produkció van, amelyeknek a nevét akkor még említés szintjén sem hallottam. A másik dolog pedig az, hogy – éppen a buborékosodás miatt –az én korosztályom világszinten is egy minden eddiginél hatalmasabb nosztalgiacunamiban fürdőzik, ami elméletileg nekem jó, csak én itt élek és most, és új dolgokat csinálok, amiket, ha meghallgatnak, akkor nagyon lelkesek, csak nehéz eljutni oda, hogy meghallgassák az új lemezeimet, mert én is sokak szemében vagy fülében egyszer és mindenkorra azonosítva vagyok a Krézi sráccal meg a Dél-Amerikával. Szóval nem könnyű, de továbbra is megyek az intuitív partizánság útján. Most is új lemezen dolgozom, és a nosztalgiavonattal óvatosan bánok, nehogy a kerekei alá kerüljek.
– Pár évvel ezelőtt pedig a mai zenehallgatási igényekről is beszélsz: „Egyfajta minden mindegy attitűd van. Ami biztosan van, az a semmitmondás kultúrája, a Coelho-pop, ami azért széles körben mérgező métely mostanában.” Ennek köszönhető az is, hogy te alig hallgatsz manapság zenét?
– Azt már nagyon sokan elmondták – én is –, hogy milyen hatalmas változás zajlott le az elmúlt 20-30 évben azt illetően, hogy mi is a zene vagy általában a kultúra, mi a szerepe, mennyit ér stb. Ha hátralépünk, és megpróbáljuk kicsit kívülről nézni magunkat, a közösségeinket, meg ezt a bolygót, akkor láthatjuk, hogy míg a 90-es években az emberek szeme előtt valamiféle – még ha nagyon távoli és illuzórikus is – cél lebegett, és létezett a konszenzusos valóság, tehát a szent szent volt, a bűnöző bűnöző, a kenyér kenyér, egy szép lány egy szép lány, addig azóta a hazugság, a képmutatás, az önámítás nemhogy rossz dologgá, hanem gyakorlatilag kötelező tánccá, új normalitássá alakult át. Valamikor a kétezres években a fogyasztói társadalom és a politika illúziója elégett. Kicsit sarkítva, aki ezt nem vette észre, az gyakorlatilag szellemi zombiként vegetál mechanikusan ismételgetve halott és teljesen jelentés nélkülivé vált világnézeti toposzokat akár szóban, írásban, akár gondolatban, érzelemben. Ez a fajta témaüresedés a popzenében ennek egy vetülete. Ebben a csúnya dologban viszont az a jó hír, hogy míg a „régi, normális” konszenzusos világban (ami persze szintén nem volt normális) életeket lehetett eltengetni nagyon komolynak tűnő pótcselekvésekkel, most választani kell: vagy az a béka vagy, aki a forrósodó üst alján nyomorog és tapsikolva várja a pusztulást, vagy az, aki nagy levegőt vesz, és kiugrik, legalábbis szellemi értelemben.
– Sosem szeretted, ha a zenekart alternatív együttesként határozták meg. Mi a gond ezzel a kifejezéssel?
– Nagyon régi, újra meg újra megújuló tapasztalatom az, hogy ha kijöttem egy új lemezzel vagy dallal, akár a HS7-el, akár szólóban, akár más egyéb formációban, akkor mindig több év eltelt, mire a hallgatók igazán értékelni kezdték. Mintha az általam írt dalok nem olyan viccek lennének, amiket hallva azonnal a térdüket csapkodja, aki hallja, hanem inkább az a típusú poén, ami csak órákkal később esik le, amikor már hazaértél. Úgyhogy ez nem kimondottan ideális a fast-food popkulturális környezetben, de ezt már megszoktam. Az angol szöveg annak idején azért volt számunkra evidencia, mert annyira benne voltunk a 80-as évek angol–amerikai zenéjében, meg gyerekkorunktól kezdve a Beatles–Pink Floyd–Bowie és sok minden más bűvöletében, hogy el sem tudtuk képzelni máshogy, meg a 90-es évek elejének hangulata is abban az illúzióban tartott minket és sok más zenekart, hogy ugyanúgy részei leszünk egy európai kulturális körforgásnak, mint például a svédek, vagy a franciák. Aztán persze kiderült, hogy erről szó sincs. A kategorizálás mindig nehéz dió volt, mert ha azt mondom, hogy én nem gondolkodom kategóriákban, akkor is látni fognak valamilyennek, és beraknak egy skatulyába. Ez a mi esetünkben az alternatív címke volt, amit azért éreztünk tévedésnek, mert mi úgy éltük meg, hogy egy sok mindent magába foglaló, feldolgozó zenei-szellemi közösség vagyunk, ami sokkal univerzálisabb ennél a jelzőnél. De ez is mindegy végeredményben. Ma már egyáltalán nem érdekel, hogy milyen kategóriába sorolnak, szerencsére már eléggé „nemnagyonfiatal” vagyok ahhoz, hogy ez ne is nagyon legyen téma.
– „Bennem egyébként mindig volt egy belső kettősség, hogy miközben izgat az is, hogy mi történik a világban, és ehhez képest mit lehet mondani úgy, hogy ne legyen didaktikus a dolog, de mégis inkább előrevigyem, mint hátra, viszont emellett mindig érdekelt az is, hogy csináljak olyan slágereket, amik nem kellemetlenek.” Ha jól látom, ezt a helyzetet te a humor és az irónia kombinációjával tudod hatásosan megoldani. Ez a kettős mindig fontos volt neked?
– Sokszor van úgy, hogy a szövegíró témát keres, és jó darabig nem veszi észre, hogy ott van az orra előtt, csak nem látja, mert annyira máshol jár fejben. A jelen pillanatban levést ezért is próbálom tudatosan gyakorolni. Sokszor merítettem a velem vagy hozzám közeli emberekkel történt sztorikból, és emeltem át más mondatait a saját szövegeimbe. Az egyik kedvenc példám, amikor Szekszárdon egy koncert másnapján ültem egy padon, és vadul írtam, mert megszállt az ihlet, és meg is írtam két versszakot, és azon gondolkodtam, hogy mi legyen a refrén. Ekkor a szél kifújta a kezemből a papírt, utánamentem, és megláttam a mögöttem levő ház falán azt a grafitit, hogy „Egy atombomba elronthatja az egész napod”. Hoppá, köszönöm, mondtam magamban, és meg is volt a refrén, ami tökéletesen illeszkedett a már megírt szöveghez. Most meg például van egy készülő dalom, amibe bele kell szőnöm négy sort József Attila Világosítsd följéből egyszerűen azért, mert az kell oda, és semmi más. Ezekből a sztorikból tervezek nemcsak egy videósorozatot, hanem erről fog szólni szeptember 29-én a Müpában a Honnan jön a dal? című koncertem a csodálatos kis zenekarommal, aminek az egyszerűség kedvéért Szűcs Krisztián zenekar a neve, de a streamplatformokon az eddig megjelent lemezek Szűcs néven találhatóak. Nálam a komoly mondanivaló és a viccesség mindig kéz a kézben járt, és sohasem lehetett hermetikusan elzárni őket egymástól, mivel maga az élet is így működik, viszont vannak olyanok, akiket pont ez zavar abban, amit csinálok. Azért ennyi tapasztalattal a hátam mögött most már szinte soha nem teszek eperfagyit a marhapörköltbe, pedig azért néha nagy a kísértés.
