– Azt gondolom, hogy a zene, amit hallgatunk, sok mindent elárulhat a személyiségünkről is. Mi volt idén a Spotify wrappededben?
– Viszonylag sokat hallgatok zenét, egy barátommal havi egyszer DJ-k Szegeden, igyekszem minden alkalomra új számokat is vinni. Idén összesen 42 789 percet hallgattam a Spotifyt. Ez csaknem négyezer dalt takar 2254 előadótól nyolcvan műfajban, szóval elég sokrétű az ízlésem, de nem vagyok mindenevő, semmi zörgős-hangos metált és hardcore-t nem hallgatok, popot is csak alig-alig. Ebben az évben az Hermanos Gutiérrez, a Marcoca, az Opez és az All them Witches lemezeit „tettem föl” legtöbbször, hazaiak közül pedig az Analog Balaton új albumát hallgattam szanaszét.
– Egyetemi képzésednek köszönhetően lehetőséged nyílt magyartanárként is kipróbálni magad. Mit tartasz egyértelműen negatív tanítási gyakorlatnak az irodalomórákon, amiket esetleg te megpróbáltál tudatosan elkerülni?
Bék Timur | Nadír
Láttam, ahogy az ajtóban áll,hallottam, hogy vajúdik, höröga negyvenhat éve vemhes halál,hogy világra hozzon egy dögöt
– Nem csak irodalomórán, általában igaz, hogy a diákok ritkán szólnak hozzá az órához, keveset beszéltetik őket, többnyire zárt kérdéseket tesznek föl nekik a tanárok, mert így „biztonságosabb”, vagyis kevesebb az esélye, hogy az óra kisiklik, és nem jut idő arra feleslegesen és érthetetlenül sok anyagra, amit meg kellene tanítani. Ettől persze nem fejlődik megfelelően a beszéd- és vitakészségük, a szociális kompetenciájuk, amiből később óriási hátrányaik származhatnak. Ennek megelőzése érdekében – és mert tényleg érdekelt a véleményük, gondolkodásmódjuk – arra törekedtem, hogy minél többet beszéltessem őket, sok nyílt kérdést tettem föl, és nem bántam, ha az óra kicsit más irányt vett, mert váratlanul fölmerült egy fontos társadalmi vagy filozófiai probléma. Ami kimondottan az irodalomórákra jellemző negatív gyakorlat, az a diákok megfosztása a személyes szövegélménytől. Sokaktól hallottam már, idősebbektől és fiatalabbaktól egyaránt, hogy „nem értik” a verseket. Meggyőződésem, hogy ez azért van, mert az iskolában meg kellett tanulniuk, hogy mit jelent az adott vers, és nem kaptak teret a személyes interpretációik, pedig ez lenne ennek az egésznek az értelme, nem? Élményt szerezni nekik, hogy megszeressék az olvasást és az írott szövegről való gondolkodást. Az nem élmény, hogy a tanár vezénylésével addig ütik a szöveget, míg be nem vallja a jelentését. Én a műelemzések során többnyire kérdéseket tettem föl, s néha kiegészítettem, amiket a gyerekek mondtak, összehangoltam a különböző meglátásokat, provokáltam őket, és amikor lehetett, vitát generáltam, és mit ad isten, élvezték, mert arról beszélhettek, hogy nekik mit mond a szöveg. Szerintem erről kellene szólnia az irodalomoktatásnak, csak ez ugye nehezen számon kérhető, ezért hajlamosak vagyunk elfeledkezni róla.
– A barátaim, csoporttársaim körében gyakran fölmerült, hogy mindenkinek volt egy meghatározó, akár sorsfordító tanára, aki több szempontból befolyásolta a jövője alakulását. Neked volt ilyen személy az életedben, illetve hogyan gondolsz vissza az iskolás éveidre, irodalomóráidra?
– Gimnazista koromban nyitottam az irodalom felé, előtte nem különösebben foglalkoztam vele, nekem is sokszor az volt a benyomásom, hogy nem értem a szöveget. A verseket édesapám szerettette meg velem, és a gimis magyartanárom, Probszt Réka is nagyban hozzájárult, hogy erre a pályára mentem – gondolok itt a tanításra és az írásra egyaránt. Több remek tanárom is volt, de talán ő volt az első, akinél úgy éreztem, hogy őszintén kíváncsi a véleményünkre, és már akkor is felnőttként kezelt minket, amikor még lökött sihederek voltunk. Ez igazán számított, a gyerekek megérzik és megjegyzik az ilyesmit.
– Neked ki a példaképed és miért?
– Több is van. Vagy egy sincs, nem tudom. Sokan inspirálnak, és vannak bizonyos tulajdonságok, amiket irigyelek másokban, de nem tudnám azt mondani, hogy olyan akarok lenni, mint X. Y. Szeretném magamnak apám türelmét, anyám önzetlenségét, Török barátom akaraterejét, Márk barátom eszét, Máté barátom szorgalmát, és jó lenne, ha úgy tudnék gitározni, mint Mark Speer, vagy olyan verset tudnék írni, mint Pilinszky, de én se ez, se az nem vagyok. Nekem az a dolgom, hogy magam legyek, vagyis hogy egy jobb magam legyek. Az a Bék Timur a példaképem, aki valaha lehetnék, és sohasem leszek.
– Milyen filmeket, sorozatokat szoktál nézni és hogyan függ mindez össze nálad az irodalmi művek olvasásával, befogadásával?
– Körültekintően választok filmet, és nagyon óvatosan kezdek neki új sorozatnak, mert tudom, hogy ha beszippant, akkor onnan kezdve arról fognak szólni a napjaim, heteim, és semmi másra nem tudok igazán odafigyelni. Régen nagy kedvencem volt a Doktor House, azt hiszem, négyszer néztem végig. Zseniálisnak tartom a Fargót, a True Detective és a Westworld első évadát, nagyon szeretem a Rick and Mortyt, az amerikai Office-t, de mind közül a legnagyobb teljesítménynek a Breaking Badet tartom. Kolosszális, katartikus mű, nem láttam még hozzá foghatót. Filmet szerzők alapján választok, bár elég ritka manapság a klasszikus értelemben vett szerzői film. A Coen fivérek, Tarantino és Fincher filmművészetét szeretem legjobban, de olykor nézek európai filmeket is. Nagy kedvencem például a Mr. Nobody. Hasonlóan ülök le a mozgókép elé, mint egy könyvhöz. Szertartásszerűen nézek filmet, besötétítek, bekészítem magamnak az italt és a cigarettát, és igyekszem osztatlan figyelmemet a műnek szentelni. Figyelek a montázstechnikára, a kameramozgásra, a színekre, a motívumokra, a szimbolikára, az intertextusokra stb. Nem szoktam elindítani valamit elalváshoz, vagy hogy menjen a háttérben, miközben teregetek vagy vasalok. Igazából vasalni sem szoktam.
– Van-e esetleg olyan idézet, ami tökéletesen leírja az életfilozófiádat, s ha esetleg nincs, te hogyan tudnád megfogalmazni?
Morálomat a Két hexameter jellemzi („Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! / Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.”), mert úgy gondolom, teljesen mindegy, mit csinálunk, egy szikla porában bohóckodunk a végtelen semmiben; de jót tenni törekszem, mert rendes emberek neveltek, s ha rosszat teszek, szégyellem magam. Nincs ebben semmi ördöngösség, végső soron mind önzők vagyunk.
– Ha jól tudom, te egyke gyerek vagy, így arra következtetek, hogy a családodban mindig te állhattál a középpontban. Hogyan befolyásolta mindez az ételekhez, a barátkozáshoz, az iskolához, és tulajdonképpen az egész élethez való hozzáállásodat?
– Se testvérem, se első unokatestvérem nincs, vagyis két nagymama egyetlen unokájaként nevelkedtem. Nyilván finnyás lettem az ételek terén, és nagy törést jelentett, amikor szembesültem azzal, hogy nem körülöttem forog a világ, s még ma is, ha nem figyelek oda, sokkal többet veszek magamra, mint ami tényleg engem illet. Mivel figyelmet és feltétel nélküli szeretetet kaptam, és mert jó képességű gyerek voltam, kialakult bennem az, amit rögzült szemléletmódnak neveznek, vagyis egy idő után minden sikeremet természetesnek vettem, és minden kudarcomat végzetesnek, mert a sikerek csak igazolják a rólam alkotott képet, igazolják pozitív tulajdonságaimat, a kudarcok pedig megcáfolják ezeket. Ez fejlődés-lélektani hátrányt jelent, és táplálja a boldogtalanságot. Nehéz volt felfognom, hogy ha hibázok, akkor nem bennem csalódnak, hanem a teljesítményemben, de el kell fogadni, hogy senkik vagyunk, és néha sikerülnek dolgok, és az jó, néha meg nem, és akkor sincs vége a világnak.
– Mik a kedvenc ételeid?
– Az olasz konyha áll hozzám a legközelebb, szeretem a vékony tésztás pizzát és a sült húsokat, de nyilván az otthoni ízek jelentik a legtöbbet: édesanyám borsófőzeléke, a papa szűzpecsenyéje, a mama húslevese és a másik mama aranygaluskája. Amióta elköltöztem otthonról, magam főzök, nem szoktam sokféle ételt készíteni, de azokat tökélyre fejlesztettem. A tükörtojásom, az oldalasom és csilis babom világbajnok, bár utóbbiba, ha csak magamnak csinálom, nem teszek babot, mert azt nem szeretem.
– Az Aszterión után már készülőben van a második köteted is. Bizonyára az első kötet után már sokkal nagyobb rálátásod, tapasztalatod van egy ilyen jellegű munka létrehozásában. Mi az, amit a második kötet esetében már tudatosan másképp szeretnél csinálni, illetve mit őriznél meg továbbra is?
– Az Aszteriónnal leginkább az a problémám, hogy nyeletlenül és kilátástalanul depresszív, ezt a hangulatot egy érettebb melankóliára szeretném cserélni. Az általam érintett témák jellemzően nem könnyedek, nem tudom és nem is akarom elviccelni őket, viszolygok a jópofáskodó, vicceskedő versektől, de ha végig sötét és komor a hangvétel, az végső soron kontraproduktív, mert ugyanúgy komolyan vehetetlenné teszi a szöveget. Úgyhogy igyekszem jobban kerülni a pátoszt, és becsempészni több iróniát, mint korábban. A szerkesztettségből nem kívánok lejjebb adni, komplex, konzisztens kötetben gondolkodom, verseken és ciklusokon belüli, és azokon átívelő motívum- és szimbólumrendszerben. Vázlatokat készítek, vonalakat húzgálok, aláhúzok és bekarikázok szavakat, vagyis tervrajzom van a kötethez, mintha épületet terveznék. Most éppen statikusként dolgozom a folyamatban, méricskélem, hogy milyen szerkezet bírja el majd a tartalmat. Ez a kedvenc részem az egészben.
– A Kultúra.hu-nak adott interjúd legvégén azt mondtad, hogy ha nem költő lennél, akkor talán filozófus és/vagy pultos. Miért épp ez a kettő, vagy épp a kettő ötvöztetése? Illetve nem túl merész gondolat a pultos szakma egy introvertált személynél?
– Oda kell figyelni az interjúk során, mert nem áll jogomban hallgatni, de bármi, amit mondok, felhasználható ellenem egy későbbi interjúban. Nem tudom, miért pont e kettő jutott eszembe. Szeretek gondolkodni és sört csapolni, vendéglátós családból származom, kedvelem a kocsmafilozófusokat, talán ezért. De veszélyes szakma mindkettő, biztosan több depressziós filozófus és alkoholista pultos van, mint négyujjú asztalos. Miért, a tanár szakma nem túl merész egy introvertált személynél? Egyébként úgy érzem, szépen lassan nyílok kifelé.
– Milyen más népek kultúrája vonz téged igazán és miért?
– Úgy látom, egyre kevésbé tapasztalhatók a kulturális különbségek, ez a globalizáció egyik tagadhatatlan veszélye. Ha bármi lehet bárhol, akkor egy idő után mindenhol lesz minden, és elveszhetnek a néplélekből fakadó kulturális jellegzetességek, mert kiüresedik, eltűnik a néplélek, és a sorozatgyártott fogyasztói psziché veszi át a helyét. Nem azt mondom, hogy most ez van, hanem azt, hogy efelé tartunk. De ezt csak zárójelbe mondtam, nem erre irányult a kérdés. Ősszel voltam Görögországban, és nagyon tetszett, ahogy a görögök hozzáállnak az élethez. Mintha semmit nem vennének túl komolyan, esznek, isznak és beszélgetnek, s bár szóba kerülnek az asztalnál azon gazdasági és politikai problémák, amelyektől terhes e nemzet, mégsem felejtik el jól érezni magukat. Nálunk ez mintha fordítva működne, nem? Ezt jelenti a sírva vigadás. Szóval tetszik a balkáni és mediterrán népek lazasága, nem mondhatnám, hogy azonosulni tudok vele, de mindenképpen szimpatikus. „Akik élnek, azok délnek mennek…”
– Melyik az a hely, ahova bármikor szívesen elmész és mindig nagyszerűen érzed magad?
– 11 éve járok kenutúrára a Felső-Tiszára, és kevés jobb dolgot éltem ennél. A létszám változó, voltunk már öten és húszan is, vannak állandó tagok, és időről időre jönnek újak, de mind toleráns, türelmes, kreatív, remek emberek. Amikor vízre szállunk Tiszabecsen, mindig megjegyzem magamban, hogy így kellene élniük az embernek. Meg hát kell annál jobb, mint egy gyönyörű folyón gondtalanul henyélni a kenuban a szeretteinkkel, aztán este bogrács, gitár, sör?
– Teljes személyiségváltozáson mentél keresztül gyermekkorod óta vagy még mindig ott lakik benned az akkori éned?
– Áh, ugyanaz a szorongó kisgyerek vagyok, mint akkor. Szerintem senkinek sem változik meg teljesen a személyisége, a felszín formálódik, a lényeg marad. Minden, amivé válunk abból sarjad, ami már eleve bennünk volt, nem szerzünk új tulajdonságokat, nem vesztünk el régieket, csak átrendeződnek bennünk a dolgok. Úgy képzelem el a személyiséget, mint egy tökéletlen, képlékeny gyurmagolyót, amit az élet nekidob különböző felületeknek. Ezek nyomot hagynak rajta, s ha nagy erővel dobja neki valaminek, nagyobb mértékben deformálódik, aztán idővel megkeményedik, és akkor már nehezebb megváltoztatni az alakját. De az anyaga nem lesz kevesebb, ami belül volt, az ott is marad. Most ott tartok, hogy el kellene fogadnom magamban azt, ami már megkeményedett, mert hiába nyomkodom, nem tűnik el.
– Mikor kezdtél el zenével foglalkozni, hogyan alakult meg a zenekarotok és mik a legmerészebb céljaitok, elképzeléseitek ezzel kapcsolatban?
– Gimnázium óta van gitárom, de két évvel ezelőtt álltam rá igazán. Akkor volt egy néhány hónapos időszak, amikor napi három-négy órát gyakoroltam, és foglalkoztam zeneelmélettel. Aztán egy ponton elakadtam, és elkezdtem tanárhoz járni. A bandát (Dibur beg a Döbbieg) idén nyáron alapítottuk. Az ötlet akkor jött, amikor Dacsni barátommal, aki jazzéneket tanul, elmentünk a szekszárdi Séd sörözőbe meginni egy fröccsöt, és amikor kellőképpen bevodkáztunk, megkérdezte ő vagy én (ebben nem vagyok biztos), hogy nem akarunk-e valamit csinálni, és hát de, akartunk. Úgyhogy ő beszervezte Sanyi cimboráját, aki Kőbányán végzett basszusgitár szakon, és akivel még gimnáziumban egy formációban zenéltek, összeraktunk egy zenés-verses műsort, és debütáltunk egy Szeged melletti kis fesztiválon, a Grasahun. Eleinte csak egy-két számba szálltam be gitáron vagy basszusgitáron, de azóta minden dalba raktunk basst, és mivel Sanyi magabiztosabban gitározik, én lettem a basszeros. A srácok két dalt szereztek négy versemből, a Labirintus-trilógiából és a Terraformálásból, eddig ez a két saját számunk van, emellett feldolgozásokat játszunk (például Kaleót, Nirvanát, Hiperkarmát és Radioheadet), de tervezünk írni egy lemeznyi saját dalt, kiadni egy albumot, és híresebbek lenni Jézus Krisztusnál. Vagy legalábbis szórakoztatni a kocsmák, művházak és fesztiválok közönségét. Sokat kell még fejlődnünk, és egyelőre nehezen tudjuk összehozni a próbákat, mert a Döbbieg Pesten laknak, én meg Szegeden, de piszkosul élvezzük, amit csinálunk, és szándék van, a többi meg nem lényeg.
