– A mi generációnkban már az volt az általános – és úgy gondolom, hogy továbbra is így van –, hogy egy fiatal elvégzi az autósiskolát. Szinte már nem is akarás kérdése, hanem „elvégezzük, mert mindenki elvégzi, amikor eljön az ideje”. Milyen mértékben befolyásolt téged ez az általános hozzáállás? Vagy hogy érthetőbb legyen: te valóban, igazán szerettél volna az autóvezetők sorába tartozni, vagy csak sodródtál az árral?
– Ez idáig még soha nem gondoltam, hogy ennek tényleg ilyen általános jellege lenne, mégis igazad van. Emlékszem, az osztálytársaim és jómagam is, még 18. életévünk betöltése előtt elindítottuk a folyamatot, hogy a felnőttkort elérve kormány mögé ülhessünk. Igaz, engem már jóval azelőtt is vonzott az autók és kétkerekűek (motorbiciklik) világa. Még általános iskolában sokat kijártunk a mezőutakra, és előfordult, hogy alig tizennégy évesen kormányoztam és nyomtam a fehér Dacia gázpedálját. Azokban az években még nem volt meg az a nyomasztó érzés, hogy a vezetés mekkora felelősséggel is jár – talán éppen ezért akkor voltam a legszabadabb ,,autóvezető”.
– Fiatal sofőr vagy, ezért úgy gondolom, másképp is viszonyulsz az autókhoz, a vezetéshez, mint az idősebb generációk. Melyek volnának számodra az elsődleges szempontok, ha autót vásárolnál?
Ilyés Krisztinka | ,,Az autóvezetés is inkább filozófia, mint technikai skill” – interjú Farkas Wellmann Endrével
,,Egyfajta világ- és létértelmezés” – mondja Farkas Wellmann Endre, amikor megkérdezem tőle: miben rejlik számára az autóvezetés lényege, s hogyan kötődhet ez a költészet univerzumához. Az autóval megtett hosszú út egy különleges csapatmunka együttes erejét bizonyítja: az ember, az Isten és a technika közös sikere. ,,Sok olyasmi van az emberi lélekben, amit az autó meg képes mutatni.”
– Kiskoromban nagyon szerettem volna saját autót. Ahogy említettem, mindig foglalkoztatott ez a világ. Édesapám gépkezelő, sokféle járműben ültem már, olyanokban is, amelyekben az autókhoz képest más a vezérlőpult és a kormány. Az idősebb generációk talán abban különböznek tőlünk, amikor autóvezetésről van szó, hogy ők elsősorban az autó elsődleges funkcióját látják: az utasszállítást, avagy egy négykerekű, motorral működő járgánnyal könnyebben és gyorsabban eljuthatunk A pontból B-be. De – a mai kényelmi szempontokkal szemben – a régi autókban nem voltak légkondicionáló felszerelések, ha lettek volna is, az ajtók nem szigeteltek megfelelően. Persze mindig voltak drágább típusok, de mi a régi Opel Astrával is sok kilométert tudhatunk magunk mögött a családommal, és ilyenkor mindig egy a fontos: maga az utazás. Budapesten élek, és bár nagyon ritkán utolér az az érzés, milyen volna, ha lenne autóm, úgy érzem, ebben a nagyvárosban kényelmesebb és praktikusabb tömegközlekedéssel utazni. Ha egyszer autóvásárlásra szánom el magam, valószínű, hogy a teljesítménye lenne az első fontos szempont.
– Alapvetően nyugodt, megfontolt és viszonylag visszafogott személyiség vagy. Hogyan köszön ez vissza a vezetési stílusodban? A kormány mögött is ezek jellemzők rád?
– A felsoroltak nem mind jellemzők rám. Az autóvezetés is azt az érzést hozza ki belőlem, mint egy jó koncert. Persze nem tombolok az autóban, a kormány mögött, de nem szeretek lötyögni sem a többi autó után, szeretem kihasználni a megengedett sebességet. Nagyon kevés sofőrt ismerek, akire érvényes a nyugodt jelző, persze ez is helyzettől, forgalomtól és utazástól függ.
– Még Erdélyben szerezted meg a jogosítványodat, egy meglehetősen forgalom-, így kihívásmentes környezetben. Most viszont Budapesten élsz, ami jóval nagyobb váltás az otthoni közlekedéshez képest. Éppen ezért Budapesten még nem is vezettél. Mi az, ami a leginkább visszahúz attól, hogy itt is a kormány mögé ülj?
– Ahogy már említettem, elsősorban praktikus szempontok miatt hanyagolom az autóvezetést, viszont az igaz, hogy ebben a félelem is közrejátszik. Talán nem is a félelem, hanem a bizonytalanság, az afféle tudás hiánya, amit az otthoni kevésbé forgalmas utakon nem sikerült elsajátítanom. Azt hiszem, a vezetéssel nem lenne gond, egyszerűen csak jobban meg kell ismerkednem a város és a közlekedés szisztémájával.
– A vezetés, illetve az utazás, mennyiben járult hozzá az alkotói énedhez? Milyen mértékben és milyen módon van jelen a költészetedben?
– Autóvezetés közben – mint mondtam – tombolok. Nem fizikailag, lelkileg. Elég furán hangozhat ez így, de talán ez az egyetlen olyan cselekvésforma, amikor egyedül nekem kell irányítani, nekem kell egyedül meghozni döntéseket. Sok múlik ezeken a döntéseken: legtöbbször az életünk. Ez ijesztő és izgalmas is egyszerre. Az ebből táplálkozó érzés pedig, ha nem is közvetlen módon, de biztosan kicsapódik egy-egy verssoromban.
– Mint jogosítvány nélküli kérdezem, mennyire van szükség a rendszeres gyakorlásra; amikor hosszú idő után ismét kormány mögé ülsz ugyanolyan könnyen megy, vagy ez azért nem épp olyan, mint a biciklizés, hogy azt nem lehet elfelejteni?
– Elfelejteni nem, kijönni a rutinból viszont lehet. A tanulmányaim miatt nagyon keveset vezettem, de eddig még nem fordult elő olyan, hogy amikor hosszú hónapok után hazaérek, ne tudnék elindulni vele. Mindig nosztalgikus ilyenkor beülni és előkészíteni – megfelelő pozícióba állítani a tükröt és a széket – az utazásra az autót, de ahogy meghallom a motor hangját, minden ,,eszembe jut”.
– Nemrég körbebicikliztétek a pároddal a Balatont. Milyen élményekkel, tapasztalatokkal gazdagodtatok az út során?
– A legfontosabb tanulsága az utazásunknak, hogy mindig készüljünk fel minden eshetőségre. Az otthoni biciklis élményeink és rövidebb útszakaszon megtett biciklitúráink nem készítettek fel eléggé egy ilyen útra. A sok váratlan nehézség ellenére rengeteg élménnyel gazdagodtunk. Csodás vidékeken tekertünk végig – az ember szeme előtt most is ott van az a sok szép mesés táj, amit leírni nem lehet, nem is érdemes. Ezt meghagyom a festő barátainknak. Azt is öröm volt látni, hogy mennyi ember ül biciklire. A Balaton körül egy nagyon szépen kiépített bicikliút található. A biciklizők is olyanok, mint a kutyás vagy a futó emberek: ha nem ismered a szembejövőt, akkor is köszöntök egymásnak, és a mosolyotokkal biztatjátok a másikat.
– Milyen tanáccsal látnád el azokat, akik épp a Balaton körbebiciklizése előtt állnak?
– A legfontosabb tanácsot a híres világutazónk, Kobra mondta ki: csak addig tekerj, ameddig boldog vagy tőle. Az már mindegy, hogy ez időben és kilométerben mennyi. Tavaly ilyenkor mi sem kihívást láttunk ebben az utazásban, nem a gyorsaság volt a cél, hanem a megismerés. Azóta viszont tudjuk, hogy bármilyen céllal is indulj neki egy ilyen útnak, fontos figyelembe venni néhány elengedhetetlen szempontot: megfelelő típusú biciklivel vágj neki az útnak, lehetőleg kevés csomaggal, de annál több energiával és vidámsággal.
– Kanyarodjunk vissza egy kicsit a múltba, ugyanis a biciklizés és annak a megtanulása általában gyermekkorhoz kötött élmény. Téged ki tanított meg biciklizni, és hogyan emlékszel vissza arra a napra, amikor először sikerült pótkerekek és más segítség nélkül tekerned?
– Az első biciklim csak fényképek formájában dereng, hogy milyen is volt vele megismerni az utcák világát. Ötéves voltam, amikor megvették nekem a kék színű, akkor még pótkerekes biciklimet. Ehhez a kerékpárhoz rengeteg emlék fűz – tulajdonképpen barátságokat tudtam kialakítani általa. Nem telt el sok idő, édesapám leszerelte a pótkerekeket, én pedig minden segítség nélkül elindultam és szeltem a kanyarokat. Azt hiszem, ez volt az első olyan pillanat az életemben, amikor büszke voltam magamra, egy olyan kislány voltam, aki kapott a szabadságból egy kisebb falatot.
– Mi mindenre tanított meg téged az első biciklid és annak a használata?
– A hálára és az alázatra. Arra, hogy egy bicikli olyan társ, amivel együtt kell működni: figyelni kell, óvni kell magadat és őt is, cserébe megadja azt a lehetőséget, hogy rácsodálkozhass a világra.
