– Gyermekként évekig ülünk a szüleink mögött vagy mellett az autóban, alig várva azt a pillanatot, hogy végre mi magunk is a kormány mögé ülhessünk. Milyen mértékben foglalkoztatott gyermek- és fiatalkorodban a vezetés, illetve milyen utazással, autózással kapcsolatos emlékeid vannak?
– Nekünk annak idején Erdélyben nem Daciánk volt – amelyre egyébként tökéletesen ráillett az életbölcselet: „Amikor egy ajtó bezárul, kinyílik egy másik” –, mint a lakosság jelentős részének, hanem a román autóipar másik csodája, egy Oltcit, amelyik az Olt folyó nevét ötvözte zavarba ejtő eredetieskedéssel a Citroën autómárka nevével. Ez egy háromajtós modell volt, akkorka – ha jól emlékszem, hatszáz köbcentis – motorral, amely kb. egy hajszárítót tudott volna magabiztosan hajtani. Kisebb dombokon egyes fokozatban ment fel, nagyobb dombokról visszagurult. Ráadásul olyan trehányul rakták össze, hogy a benzingőz egy része állandóan az utastérben terjengett. Mivel az üléseket – érthetetlen és francia módon – meglepően kifinomult plüss borította, amely erősebb érintésre viszont könnyen szakadt, édesapámék előrelátóan preparált báránybőrrel borították be őket. Miután ezt a nap megsütötte, és a szaga összekeveredett a magát az utastérben már otthonosan érző benzingőzzel, olyan gyilkos elegy keletkezett, hogy a húgommal ketten minden utazás alkalmával ájultan hevertünk a hátsó ülésen, amely erős klausztrofóbiát is eredményezett, mert kicsi volt, szűk és kényelmetlen, és csak az első ülések előredöntését követően lehetett kikászálódni az autóból. Évekig ennyi élményem volt az autózással kapcsolatban; szerintem azon ritka gyerekek közé tartoztam, akik még a buszt is jobban kedvelték, mint a kocsit.
– Milyen kulcsgondolatok jutnak eszedbe, amikor az autóra, autóvezetésre gondolsz? Kizárólag a kijelölt célig való elérést segítő eszköz az életedben, vagy több ennél?
Nagy Koppány Zsolt | Ha ló nincs
A kettes villamoson ma reggelláttam egy megkopott csillogásúhajdani daliáttinderezni.Nyáladzó mosollyal lájkoltvagy küldött pokolbasírnivaló pózokbamerevedett nőket.
– Egy időben imádtam vezetni. Egyszer volt egy egészen különleges utam Budapestről Erdélybe, egy barátom hatalmas Audijával. Éjszaka volt, mindenki aludt a kocsiban, csak én őrködtem és vigyáztam rájuk, miközben bömbölve nyomtam a gázt (nem az én kocsim, ugye), és erős reflektoraimmal megvilágítottam a tájat. Valahol Erdőszentgyörgy körül furcsa, pszichedelikus-hipnotikus, révületjellegű, önkívületszerű vezetésrajongási élményem volt, igazi nirvána – bár lehet, hogy csak elszenderedtem egy pillanatra. Mindenesetre sokáig a hatása alatt voltam, és szent áhítattal gondoltam az autózásra – akkoriban – és még sokáig – sokkal több volt tehát, mint holmi közlekedési eszköz. Manapság azonban nem vagyok annyira oda a vezetésért, különösen éjjel nem; már csak úgy vagyok én is, mint az egyszeri ember: mindegyre lehalkítom a zenét, hogy jobban lássam az utat. Unom, fáraszt, és csak az jár a fejemben, ott vagyunk-e már… de hát soha nem vagyunk még ott. Magát a vezetést, a vezetés mozdulatsorát azonban szeretem: megnyugtat a mechanikus, tántoríthatatlan örökkévalóság, a bizonyosság, hogy mindig minden ugyanúgy van, szemben az élet egyéb dolgaival. Mindenesetre igyekszem mindig jó és megbízható autókat venni – erre és a műszaki tiptopságra erőmön felül áldozok: sokat utazom, gyermekeim vannak, nem kockáztathatok.
– Nemrég az Országút oldalán megjelent az Én már csak úgy vagyok… című írásod, melynek egyik kulcsgondolata az autók környezetre gyakorolt káros hatása. Milyen módon nyilvánul meg a környezetvédelem az életedben? Egy kocsi vásárlásakor például számításba veszed ezt a szempontot?
– Szívesen számításba venném, ha lenne rá pénzem. Egyelőre azonban a környezetbarát(nak mondott) technológiák az én pénztárcám számára elérhetetlenek. Pedig nagyon élvezem a hibrid és az elektromos technológiát, sokszor használom az autómegosztó szolgáltatásokat városszerte, és ott is igyekszem ilyen kocsit választani. De ez nem annyira környezettudatosság, inkább csak kíváncsiság, mert egészen más vezetési élményt nyújt például egy elektromos autó. Amúgy nem nagyon hiszek abban, hogy az elektromos árammal működő autók annyival környezetbarátabbak lennének a hagyományosaknál, mint mondják. Inkább gyalog kellene járni, vagy persze lóháton.
– Milyennek látod a fiatalabb generációk vezetési stílusát, avagy a vezetéshez, autóhoz való hozzáállásukat? Sok mindenben eltér a te generációdétól vagy nem lehet észrevenni jelentős különbségeket?
– Én ezt nem generációs különbségnek látom. Minden generációban vannak a szabályokra fittyet hányó őrültek, akik az autójukat megmutatják, és vannak a többiek, akik mondjuk dolgozni járnak, akik az autójukat használják. Más, horizontális különbséget viszont annál inkább látok: a nők például soha nem versengenek, láthatólag az a fontos nekik, hogy odaérjenek, és általában oda is érnek, szépen, nyugodtan; ugyanakkor – a férfiak védelmében el kell mondanom – sokkal kevésbé előzékenyek: azt hiszem egy kezemen meg tudnám számolni, hogy az elmúlt huszonöt évben hányszor engedett ki női sofőr egy-egy kereszteződésben, közlekedési helyzetben.
– Művészember vagy, és több műfajban is alkotsz, ezért kíváncsi lennék, hogy az autó vagy a vezetés mennyiben járul hozzá az alkotói énedhez. Volt már rá példa arra, hogy inspirált téged mindez? Legyen az egy kocsi, de sokkal inkább a vezetés, utazás, a szabadság euforikus érzése.
– Írtam humoreszkeket a témában, például a Közlekedés, kultúra címűt, amely arról szól, hogyan oktatok a forgalomban. Mivel nagyon idegesít, ha jelzés nélkül bevágnak elém, az ilyen illetőket kedvesen figyelmeztetni szoktam a következő lámpánál, hogy nem működik a hátsó indexük. Miután ezek a fickók már felkészültek valami jóféle mutogatós, verekedős vitahelyzet-lerendezésre, teljesen zavarba jönnek a kedvességemtől – kelletlenül köszönömöt motyognak, én meg jót röhögök a hülye vörös fejükön. A szöveg végkövetkeztetése persze az, hogy egyszer nagyon megszedik a pofámat valahol, valamint hogy fizetni kellene nekem ezért az áldozatos nevelőmunkáért. Aztán írtam arról is, hogyan húznak le a szervizben (Pénzt hagyunk a szervizben). Ez egy kétrészes humoreszk, és annak ellenére – vagy éppen azért – vicces, hogy (mert) sajnos szinte szóról szóra igaz. Mindhárom szöveg a kedvenc felolvasnivalóim közé tartozik közönségtalálkozókon. Az olvasók szeretik: ők is tapasztalják mindezt, de sokkal jobb nekik rajtam nevetni, és hát miért is ne – nincs annál szebb, mint amikor nevet a közönség.
– Viszonylag bárki mellett biztonságban érzed magad egy autóban, vagy jobb szereted inkább a kezedben tartani az irányítást? Az életed egyéb pontjain miképp van ez jelen? Te vagy az irányító fél, vagy komfortosabb, ha mások navigálnak a mindennapokban?
– Remek kérdés, még sosem gondoltam ezt végig, de most muszáj lesz, köszönöm. Nem vagyok irányító alkat, inkább végrehajtó vagyok, ezért pontosan tudom például azt is, hogy pocsék főnök lenne belőlem. Szeretem, ha megmondják, mit kell csinálni, aztán békén hagynak: a dolgot megbízhatóan, precízen és lehetőleg gyorsan elvégzem, de aztán egyéb, fontosabb ügyekkel kell foglalkoznom az irodalom teremtett világában, ahol viszont én vagyok a főnök. Mindenesetre a hétköznapokban örülök, ha az irányítás terhét leveszik rólam. És bár az életben ilyen vagyok, az autóban nem: nem szívesen ülök be más mellé… persze azért különösebb nyavalygás nélkül megteszem, ha muszáj vagy ha ittam. Talán az Oltcit hátsó ülésén való utazások emléke az oka ennek, a tehetetlenségtől, a kiszolgáltatottságtól való félelem. Szeretem, ha bármilyen probléma esetén én irányítok a kormánynál, és természetesen a felelősséget is vállalom.
– „Latour radikálisan parttalan definíciója szerint minden olyan tárgy aktornak tekinthető, amely hat a másikra. Nincsen egyetlen aktornak sem privilegizált helyzete, így az ember sem tekinthető a többi cselekvőhöz képest különlegesnek vagy akár egyedülállónak. Minden egyes létező pásztorkodni kíván a többi felett, így az ember mellett az élettelen dolgok is erre törekszenek” – olvashatjuk Horváth Márk és Lovász Ádám Komplex keveredés című írásában, mely a híres filozófus, Bruno Latour gondolatait foglalja össze. Mit gondolsz Latour álláspontjáról? Mondjuk, ha egy autóra vonatkoztatjuk mindezt.
– Ha jól értem, itt arról van szó, hogy amennyiben nincs filozofálnivalónk, csinálunk, kitalálunk magunknak valamit. Mindenesetre mindig ezt érzem, amikor egy-egy filozófus fickósan meghajlítja a levegőt, és bebizonyítja a fehérről, hogy fekete, hogy megcsodálhassuk érvelése okosságát. Szívesen csodálom persze az érvelés okosságát, de pusztán szórakozásból, elmetréningből: az ilyen mondvacsinált dolgokat ennél mélyebben nem tudom magamévá tenni. Az ember ember, a tárgyak meg tárgyak. Nincs Christine (vagy éppenséggel ellen-Christine!), nincs lélekkel bíró focilabda vagy karburátor: ezek csak tárgyak, amelyek az embert szolgálják. Persze látom jőni már a kort, midőn az emberével egyenlő jogokat kapnak az olajszintmérő pálcák, a kredencek és a mosogatószivacsok, hiszen pásztorkodnak ők is, nehogy már alulprivilegizált helyzetben maradjanak szegények.
– Térjünk át a kétkerekű járművekre, azon belül is főként a biciklire, hiszen ez az eszköz már a 19. század óta jelen van az életünkben és úgy tűnik, hogy továbbra sem tudja semmi sem pótolni vagy leváltani. Szerinted mitől olyan különleges ez az eszköz, hogy az emberek nagyobb része még mindig szívesebben használja, mint mondjuk egy elektromos rollert?
– A biciklizés megtanulása az első élmények között van, amelyek során az ember megérzi és megérti, milyen, ha ura (lesz) valaminek. A járás megtanulására nem emlékszünk, de szerintem mindenki emlékszik az első alkalomra, amikor elengedték a biciklijét, és ő egyedül suhant tovább anélkül, hogy fejre állt volna. Mámorító élmény, az első nagy győzelmek közül való az életben, talán az úszással együtt. Biztosan ezzel van összefüggésben a bicikli iránti örök szeretet.
– Hogyan emlékszel vissza az első biciklidre? Milyen szerepet töltött be a gyermekkorodban és hogyan van jelen most az életedben?
– Sok biciklim volt, szerettem is kerékpározni, nem sportolásból, inkább azért, hogy eljussak egyik helyről a másikra: eszköznek használtam, éppen úgy, mint most az autót. Budapesten nem biciklizek: annyi biciklisgázolást láttam, autósként annyira érzékelem, mennyire sebezhetőek és törékenyek a kerékpárosok (ezért nagyon vigyázok is rájuk), hogy semmi kedvem nincs egy kocsi kereke alatt végezni. A gyermekeimet is óva intem tőle. Mindenkinek van ugyan biciklije a családban, de senki nem használja – ugyanitt tehát négy jó állapotú kerékpár valamivel a piaci ár alatt eladó.
– A biciklisek és az autósok több esetben is – főleg a nagyvárosokban – összeütközésbe kerülnek egymással. Te általában melyik tábort erősíted és milyen szempontokat veszel figyelembe, amikor egyik vagy a másik közlekedési módot használod?
– Nekem semmi bajom a biciklisekkel, amíg otthon, a négy fal között csinálják… na jó, komolyra fordítva a szót: tényleg semmi bajom velük, bár rúgta már le a tükrömet egy derék hajtáspajtás, amikor forgalmi kényszerből kifolyólag nem tudtam elég gyorsan félreállni a sávjáról – na de hát biztosan sietett szegény, ráadásul elromolhatott a kormánya, így nem tudott kikerülni. Gyalogosként egyébként sokkal többször kerülök velük „összeütközésbe”, mint autósként.
– A legtöbb kocsiban mára már olyan speciális funkciók vannak, mint a sávtartó, de olyan is van, amelyik leparkol helyetted. El tudod képzelni azt, hogy a közeljövőben képesek lesznek ezek a járművek arra, hogy ember nélkül működjenek? Hogy kizárólag utasként üljünk be egy autóba? Mi a véleményed erről, miben változna szerinted a közlekedés?
– Nagyon szeretem ezeket az eszközöket: az első autómban volt utólag beépített tempomat, akkor lettem az efféle technikai újítások szerelmese. A sávtartó is nagyon hasznos, lehet nyugodtan szundikálni mellette, de jó a keresztirányú forgalomfigyelés, a tolatókamera, az éberségfigyelő, és persze a visszagurulás-gátló (az Oltcittal kis dombocskákon is visszagurulós évek nem múltak el nyomtalanul!) – hát mekkora találmányok ezek, kérem, a Fennvaló éltesse, aki kitalálta őket. Az önvezető autók korát azonban nem várom: helyettem ne csak ember, de gép se vezessen. Mert azért ne feledjük: a vezetés élmény. Még így, megvénülve, rossz szemmel, hosszú, lobogó, ősz hajjal és szakállal is az; még akkor is, ha olykor egy kicsit unja már az ember a hosszú utakat. Ahogy öregszem, egyébként egyre inkább figyelek a vezetés… simaságára. Élvezem, ahogy minden olajozottan, engedelmesen, lágyan és finoman működik, amikor a motor és az egész autó dorombolva reagál a mozdulataimra, amikor ura vagyok a gépnek. Jó volna, ha ezt az élményt nem vennék el tőlünk a haladás jegyében.
