Szalai Klaudia: Magunkká rendeződni - interjú Farkas Wellmann Évával

2021. október 11., 07:32

Farkas Wellmann Éva, József Attila-díjas magyar költő, szerkesztő és kritikus gyermekkora óta ír verseket. A költővel a versek szeretetéről, az élet kifürkészhetetlen útjairól, s a soha el nem múló írói barátságokról beszélgettünk.

Farkas Wellmann Éva

Ha kívánhatnék valamit a fiatal szerzőknek, biztosan azt mondanám, hogy legyen nekik is egy olyan íróbarátjuk, mint amilyen nekem Zsolt – interjú Farkas Wellmann Évával

  

– Szüleid orvosok, míg anyai ágon nagyszüleid tanárok voltak. Végül mi sodort téged az irodalmi életbe

Helyőrség | Versvideó - Farkas Wellmann Éva: Szaggatott vonal

– Már egészen kisgyermek korom óta életem szerves részét képezték a könyvek. Ahogyan a nagyszüleim, úgy a szüleim is azt képviselték, hogy az irodalom természetesen képezze életünk egy részét. Rengeteget olvastak nekünk, és segítettek minket abban, hogy mi magunk is megszeressük a mondatokkal való játszadozást. A mostani fiatalokkal szemben mindenképpen helyzeti előnyben voltam. Nem voltak ekkora mértékben jelen a különféle „élvezeti cikkek”, amelyekkel most szembesül a fiatalabb generáció. Akkoriban az olvasás volt a fő szórakozási lehetőség. Élveztem, hogy olvashatok.

 – Voltak-e elrugaszkodott álmaid?

– Csak mint minden lánynak, hogy egy nap majd a színpadról integetek, vagy énekes leszek. Az orvoslás is vonzott, azonban vérfóbiásként azt gondolom, hogy nehéz lett volna kivitelezni ezt az álmot. Így hát abból dolgoztam, ami adott volt nekem: a szavak, az olvasás, és az idegen nyelvek iránti mérhetetlen érdeklődésem. Így lettem végül magyar-angol szakos az egyetemen.

 – Egy korábbi interjúban úgy fogalmaztál, hogy felnőtté akkor váltál igazán, mikor az előretekintés helyett már a körbe-, és visszatekintés is foglalkoztatott.

– Őszinte leszek, nem tudom, hogy mikor mondhattam ezt pontosan, viszont még mindig egyet kell hogy értsek az akkori szavaimmal. Ez egy folyamat, amely valamikor a húszas éveimben kezdődhetett, s úgy érzem, hogy még most is tart. Persze nem mindig szerencsés, hiszen könnyen magába is fordulhat az ember, ugyanakkor ad egyfajta önreflexivitást.

 – Könnyen önmagadba zárkózol?

– Alapvetően introvertált a személyiségem, így gyakrabban van szükségem arra, hogy egyedül legyek. Ezt persze nem úgy kell elképzelni, hogy egy üres szobában önmagam vagyok, s magamra húzom a világ összes sötét fellegét. Ez sokkal inkább egy olyan egyedüllét, amely során nem csak a gondolataimat rendezem, hanem olyan dolgokat teszek, amelyek kimondottan kedvemre valók, amelyekben örömöm lelem.

 – Ez kihat a verseidre?

– Néha kell a versnek, s legfőképpen a lelkemnek az egyedüllét. Van, amikor összefüggésben van a versekkel, és jót tesz egy-egy alkotásomnak a csend, de akadt már olyan szituáció is, amikor azt éreztem, azonnal le kell jegyeznem a gondolataimat. Ahogyan azt a könyvbemutató során is említettem, a Parancsolatok című kötet egyik versét egy koncert kellős közepén kezdtem el írni – azt hiszem, sokak megbotránkozására.

 – Örülök, hogy említetted a könyvbemutatót, ugyanis feljegyeztem ezzel kapcsolatosan néhány gondolatot. Amikor elsőkötetes szerzőkkel találkozom, mindig látom szemükben az izgatottságot, amelyet a jövővel kapcsolatban éreznek, s várnak. Azt hiszem, hogy számos, több kötetes szerzőnél hiányzik már ez a fajta – pozitív értelemben vett – zaklatottság. Rajtad azonban a mai napig láthatjuk, hogy mint az első kötetedet, az újabbakat is épp oly feszülten és boldogan mutatod be olvasóid számára. Mit gondolsz erről?

– Azt hiszem, valami lényegit sikerült elkapnod ebben. Egyfelől nem titok, ritkábban írok, mint a legtöbb költő, s emiatt az egyes műveknek nagyobb súlyuk van az életemben. Másfelől pedig rendkívül nagy örömmel, mégis izgatottsággal szolgál, mikor találkozhatok olvasóközönségemmel. Hiszen általuk válik igazán élővé mindaz, amit alkottam. Az olvasók elkezdik fogyasztani írásaimat, ízlelgetik, míg végül önmaguk képére formálják.

– Az olvasók megírják a saját olvasói élményüket?

– Szerencsére azt mondhatom, hogy gyakran kapok az olvasóktól üzenetet. Általában egy bizonyos írásra reflektálnak üzenetben vagy levélben, de akad olyan is, aki az egész kötetről ír néhány gondolatot. Ez utóbbi talán még izgalmasabb, hiszen látom, hogy melyek azok az alkotásaim, amelyek foglalkoztatják az olvasókat, s melyek azok, amelyek nem hagyják nyugodni őket a mindennapokban sem.

– Nem gyakori, hogy az író-olvasó ilyen közeli kapcsolatban álljon egymással. Minek tudható be, hogy az olvasók ilyen mértékben mernek előtted megnyilvánulni?

– Talán a tapasztalatokból, hogy látják, nem járnak rosszul, ha megnyilvánulnak felém. Amikor megírom a verset, akkor a kész alkotás jelent számomra valamit, ami nem feltétlenül egyezik a befogadói elképzeléssel. Roppantmód élvezem megtudni, hogy másnak mit is jelenthet egy-egy sor, vagy mondat az alkotásaimon belül. Egészen vicces történetek is kikerekedhetnek az efféle beszélgetések során.

– Tudnál erre egy példát mondani?

– Egy beszélgetés során megkérdeztem az egyik olvasómat, hogy melyik volt a kedvenc verse. Ő azt válaszolta, hogy – bár a címét nem tudja – de az, amelyben megfűztem egy kamionsofőrt. A Szavak helyett című szonettemben ugyanis így fogalmazok „annyit vártam csatlakozásra reggel, / miután felvett valaki az úton / teherkocsival s dagadó erekkel [...]”

 A kreatív értelmezési lehetőségek tárháza az olvasói találkozó. Úgy szoktam fogalmazni, hogy egy vers olyan, mint egy gyermek. Egy idő után meg kell tanulnunk elengedni a kezét, s hagyni, hogy saját lábán is megálljon. Nagykorúsodott verseim ezek.

– Az est folyamán beszélgetőtársad Nagy Koppány Zsolt volt, aki fontos szerepet tölt be az életedben.

– Zsoltot ötödikes koromban ismertem meg. Egészen kicsik voltunk még. Már a kezdetektől fogva figyeltünk egymás reakcióira. Az általános iskolában osztálytársak, a középiskolában évfolyamtársak voltunk, de mégis az egyetemen lettünk igaz barátok. Napi kapcsolatban álltunk egymással, pontosan tudtuk, hogy mit érez a másik, hogy kinek, mi fáj, s miért. Ekkor már nagyobb hangsúlyt kapott az életünkben az írás is – megmutattuk egymásnak a verseinket, alkotásainkat. Ha kívánhatnék valamit a fiataloknak, biztosan azt mondanám, hogy legyen nekik is egy olyan íróbarátjuk, mint amilyen nekem Zsolt. Volt, hogy együtt nevettünk a kísérletezéseinken, legtöbbször mégis az elismerés, biztatás hangján szóltunk.

– Az est folyamán Zsolt többször hangsúlyozta, hogy minden út a Parancsolatokhoz vezetett. Egyetértesz vele?

– Érdekes volt és megdöbbentett, mikor ezt mondta Zsolt, de éreztem, hogy igaza van. Azt hiszem, hogy a rendszerben való gondolkodás segített erre az útra. Az, hogy a tízparancsolat témája köré kellett felépítenem az alkotásokat. Mindig is óvatosan álltam az íráshoz, s legtöbbször tematikailag kapcsolódtak össze a versek. Éppen ezért találtam izgalmasnak, mégis félelmetesnek ezt a feladatot, hiszen itt nem mondhattam azt, hogy valamely témáról nem írok.

– Költőileg nagy kihívásnak érezted?

– Bátorságpróba volt, azt hiszem. Ez a folyamat tett rá végül egy olyan útra, amely, bár nem tudom, hova fog vezetni, most mégis kellemesnek s otthonosnak érzem.

– Ebben a kötetben vállaltad fel először önmagad?

– Lehet egy efféle folyamatot is nyomon követni. Az első kötetben szerepverseim jelentek meg túlnyomórészben. Könnyebb úgy megszólalni, ha valaki bőrébe bújhatunk. Mint egy maszk, amely mögül szavaink másképp hatnak, mintha azokat az álarc nélkül mondanánk. Ebben a kötetben azonban én is beszélek – álarcok és szerepek nélkül.

– Ahogyan azt a könyvbemutatón is hallhattuk, az első kötet kapcsán a különleges szó- és mondatalkotási módodat kritizálták. A második kötetben már kevésbé érződik az efféle precizitás. Miért változtattál?

– Abban az időszakomban – ahogy Zsolt is fogalmazott – nagyon törekedtem valamiféle tökéletességre. Akkor, amikor eltávolodtam a körmönfont fogalmazástól, az volt az érzésem, hogy felhígítottam a szövegeimet. Volt bennem egyfajta aggály, hogy talán nem lesznek elég erősek, talán nem állnak meg saját lábukon. Azonban azt kellett tapasztalnom, hogy szinte minden olvasóm pozitívan reagált a változásra. Sokan meg is jegyezték, hogy bár a szövegeimet valóban könnyebb lett olvasni, mégis tartalmazzák azt, amit tartalmazniuk kell. Utólag azt kell, hogy mondjam, nem bántam meg egyáltalán a döntésemet – talán ennek köszönhető, hogy a Parancsolatokban eljutottam egy dalszövegig is.

 – Milyen volt kollaborációban dolgozni a zenekarral?

– Egy feltételük volt, mégpedig az, hogy amíg nincs kész az összes vers, addig nem fognak neki a megzenésítésnek sem. Az alkotási folyamat közben többször is küldtem nekik részleteket a versekből, de valóban betartották a szavukat, s a dicsérő szavakon kívül nem indult el a megzenésítés folyamata egészen addig, míg az utolsó pont is a helyére nem került. Végül album formában is kiadhattuk a dalokat, ami hatalmas megtiszteltetés volt számunkra. A munkafolyamat során legfeljebb annyit mondtam, hogy mely részekhez képzelnék el női vagy férfihangot, valamint folyton ismételgettem, hogy imádom a hegedűt.

– Melyik a kedvenced a Parancsolatok közül?

– Melyik ujjam a kedvesebb? Azt hiszem, erre egy jó válasz létezik: mindegyik valamiért. A Létezésben egyszer nyitódarabban bátor gesztussal, de az Urat próbáltam megszólaltatni. A Minden gondodnak alján című versem ajándékként érkezett hozzám. A Nevem hiába cíművel azért vagyok elfogult, mert ez volt az első, amit megírtam. Ahogyan az első dalszövegemre is büszke vagyok: Hogy megpihenjek című versemmel azt hiszem, próbáltam a zenekarnak is kedveskedni egy keveset. Az És hosszan élhetsz esetében arra törekedtem, hogy az alapgondolatot – tiszteld anyádat és apádat – megtartva bemutassam mind a gyermek, mind pedig a felnőtt szemszögéből e parancsolatot. Ez a vers előre- és hátratekintés is egyben, hiszen szülőként és gyermekként is mondhatom. Ezen alkotásomat például egy autóbuszon, éjszaka írtam. A Sem a máséból, sem a magadéból esetében rengeteg szempontot kellett figyelembe vennem. Ne ölj. E két szó körvonalazásával íródott meg végül a vers, amelynek különlegességét talán megszületésének nehézsége adja. A test szerelme esetében a tercinákkal játszadoztam, míg a Mástól végképp egy hirtelen született ötlettől vezérelve keletkezett vers. Érdekes volt, hiszen elsőként a dallama született meg a fejemben, s ez hozta végül meg a szavakat is. Amit embertársadról szólnál: mindaz ihlette, amit a világban látok. A közösségi médiából ömlő szenny, az anonimitás leple alatt készült kommentek, vélemények. A ne bántsuk egymást gondolata. Az utolsó, a Csak tiednek lássék pedig azért érdekes, mert nem voltam egyedül, mikor ezt írtam. Egy beszélgetés kellős közepén született meg a vers ötlete, és nem titok, a szövegbe végül belekerült egy akkor elhangzott gondolat is.

– Ezektől a versektől egészen eltérve, más műfajjal is próbálkoztál azóta. Mi várható a jövőben?

– Valószínűleg sokat fogok még a parancsolatokkal foglalkozni, fejben legalábbis. Jelenleg nem gondolom, hogy újraírnám a verseket, de nem tudhatom, később hogy fogok gondolni erre. Szokták javasolni, ha befejezel egy kötetet, próbálj ki egy teljesen más műfajt vagy műnemet. Tudatosan kezdtem el keresni a Parancsolatok után azt, hogy miben próbálhatnám ki magam, míg végül egészen váratlanul ért a dráma ötlete. Megálmodtam, majd leírtam mindazt, amit magam előtt láttam. Eddig még csak irodalmároktól kaptam visszajelzést, s bár ők dicsérték és kedves szavakkal illették, az igazi megmérettetés majd akkor lesz, amikor színházi emberek elé kerül a munkám.

  

Levél Évának

 

Budapesten tartottad a könyvbemutatódat, a Nagy Ignác utca 2-4. házszám alatt. Én emlékszem, hogy rohantam, el ne késsek az estről, s arra is emlékszem, hogy az első tíz percben ziláltan, gondolataimmal elkeveredve ültem ott előtted. Az első gondolatom az volt, hogy nem lehet ennyire lelkes egy több kötetes szerző, majd azt gondoltam, hogy ha törik, ha szakad, de interjút szeretnék veled készíteni. Hogy miért? Mert már akkor is éreztem, hogy az egy olyan beszélgetés lesz, ahol helyet kapnak a teknősbékák panziói, és ahol kötetlen beszélgethetek veled, rólad. De nem voltam teljesen őszinte az interjú során. Azt ugyanis nem mondtam el neked, hogy mely versed tetszett igazán, ahogyan azt sem tártam fel előtted, hogy miért azt választottam. A bemutató előtti órákban nagy veszekedésen voltam túl. Elegem lett a „legközelebb nem fordul elő” és a „nem lesz több ilyen, ígérem” prototipikusan ismétlődő mondatokból. Majd megérkeztem a könyvbemutatóra, ahol többek közt a Hogy megpihenjek című alkotásodról beszélgettetek. Azt mondtad, elnézést kérünk mindenért egyszer, a sok kába reggelért és az iskolában felejtett gyermekért. Majd hozzátetted, hogy ilyenek vagyunk mi, emberek: egy bocsánatkérés, s néhány szép ígéret, és úgy teszünk, mintha. Mintha nem veszekedtünk volna éjszakákba nyúlóan, mintha nem sírtunk volna a bolt közepén. Mintha nem felejtettünk volna el fontos dátumokat, vagy mintha nem tudnánk, hogy az elnézés szó önmagában édeskevés.

Az interjú során azt mondtad, kíváncsi vagy az olvasói véleményre. Szereted viszontlátni azt, hogy miként értelmezi az olvasó a sorokat. Én ekképpen értelmeztem versedet: egy új kezdet himnusza lett számomra, ahol nem elfogadott a gondok szőnyeg alá seprése, s ahol nincs többé az elnézésekkel való takarózás.