Szilágyi Zsófia Emma: ,,Az egyenes ember mindig az igazság körül matat” – beszélgetés Csornyij Dáviddal

2021. április 06., 08:33

Mi dolgunk is van nekünk embereknek az igazsággal? Ha nem adunk választ, akkor a hazugság felé tendálunk? Csornyij Dávid első kötete úgy szembesít bennünket saját magunkkal, hogy közben észrevétlenül sodródunk át a mindennapiból a szürrealitásba.

Csornyij Dávid

  – Az első köteted A jelzőlámpák diktatúrája címet kapta. Hogy jött ez a cím?

– Elsősorban azért lett ez a kötet címe, mert a jelzőlámpáról a tiltás/engedélyezés párosa jut eszembe. A piros a nem, míg a zöld egy igenné válik egy történetben. Az élet is ilyen. Igazából igenekre és nemekre támaszkodva hozzuk meg döntéseinket. A sárga valahogy senkit sem érdekel, az én rendszeremben ez egy határozatlan talán. A talán nem egy komolyan vehető döntés, sőt inkább hazugság. Amikor valaki a „talán”, „nem tudom” válaszokkal reagál egy döntésben, az bizony nem mond igazat, csak kitér a válaszadás elől, tudat alatt viszont már döntött. Másrészt annak ellenére, hogy tudom, fontos eszközei a közlekedésnek, egyszerűen ki nem állhatom a jelzőlámpákat, sunyik, ravaszak, lazsálósak, mindig akadályoznak a sietős helyzetekben. A Gyóni Géza téren van egy jelzőlámpa, amit hihetetlenül imádok, mert mindig zöldet mutat, ha odaérek a zebrához. Van egy harmadik és talán a legfontosabb jelentése ennek a kötetcímnek, azonban azt nem mondom el, a kötet választ ad rá, és én bízom benne, hogy az olvasó biztosan rájön: nem üres szavak, hanem jelentőséggel bíró cím ez.

– Rendkívül erős és határozott hangod van. Amikor elolvastam a kötetedet, az első gondolatom az volt: micsoda magabiztosság. Honnan ez az erő?

Csornyij Dávid | Versek
„Viszlát, Infernó!”A Sátán úgyis csak génmanipulált,nyakában kiscsengős humánokat fogad be aklímaváltozás sújtotta pokolba,és engem, aki bérli ezt a házasságot.

– Egyenes embernek tartom magam, és a verseimben sem szeretnék más képet adni magamról. Az egyenes ember mindig az igazság körül matat, azonban azt sem szabad elfelejteni, hogy az igazság relatív. De vannak általános igazságok, amelyeket valahogy tabukká változtattunk, amikről nem beszélünk vagy csak csendben tesszük ezt. Ezen szeretnék változtatni. Az utóbbi években rengeteg olyan esemény történt velem, amelyek után én is tabukat csináltam, és nem beszéltem róla a verseimben. Aztán történt valami, ami miatt elromlott bennem a tabukészítő gép, a gépkezelő felmondott, s mintha átléptem volna egy saját határt. Lemondtam a káros belső csendről akaratomon kívül, és mondhatni, leomlott egy része ennek a falnak. Mindig próbálom visszaépíteni, de csak nem sikerül, ahhoz szükségem van a gépkezelőre. Ilyenkor az embernek megkeményedik a szíve és nem foglalkozik az érzelmekkel, amelyek a fal másik oldalán vannak egy kis kincsesládában, csupán az igazságokkal vagy épp a saját igazságaival van elfoglalva. S mint tudjuk: az igazságnak mindig erősebb hangja lesz, mint bármely más erőnek, érzelemnek.

– A művészek véleménye megoszlik arról, miként befolyásolja őket a boldogság az alkotásban. Neked jót vagy rosszat tesz, amikor írásról van szó?

– Aki ismer, az tudja, hogy imádok pókerezni. Tökéletes elmepárbaj, fejleszti az ember szellemi képességeit, izgalmas stb. Azonban van egy alapszabálya: se boldogan, se szomorúan ne ülj le játszani, mert ha boldogan játszol, könnyelmű vagy, ha szomorúan, akkor meg könnyen feladod. Mindig úgy vedd a kezedbe a lapokat, hogy semmilyen érzelem ne befolyásoljon, mert különben nincs fókusz, a figyelem az érzelemre és nem mondjuk a megérzésre vagy a logikára alapoz. Nálam az írás is így, ebben a rendszerben működik: képtelen vagyok bármelyik szélsőséges érzelemben alkotni. Amikor boldog voltam, megtapasztaltam, hogy a boldogság magához öleli az embert és beburkolja valami jóba, valami felfoghatatlanba, valami értékesbe, de a tollforgatót kómába ejti. Ez nem is baj, hiszen ez nem azt jelenti, hogy az alkotó ilyenkor szünetel, csak sokkal kevesebbet foglalkozik az írással, mint bármi mással. Szerencsére egyszer igazán boldog az ember, így nekem már nincs mitől félnem. Egy szó, mint száz, szükségem van a kiegyensúlyozottságra, s bár az írásban időnként megtudom találni ezt, az életben már kevésbé. Ha minden borul, az írásra való képesség is borul és akkor jön a sorsdöntő kérdés, hogy „Elnézést, maga Ön?”.  

– Van-e olyan téma, jelenség, motívum, bármi, ami izgatja a fantáziád, de nem tudod úgy megfogni, ahogy szeretnéd?

– Nincs. Biztos vagyok benne, hogy a későbbiekben lesz, de most valahogy nincs. Korábban előfordult ez a probléma, hiszen a szomorú, demotiváló hangulatú verseket nem lehet mindenhol felolvasni. Amikor például egy általános iskolába mentem felolvasni, nehéz volt a többiekkel tartani a tempót, hiszen míg ők fel tudtak olvasni vidám hangulatú verseket vagy épp gyermekverseket, addig jómagam teljesen lehangoltam a felolvasást. Egy jó ideig frusztrált is egy kicsit, de ez a frusztráció már a múlté. Rájöttem, hogy a gyerekversek világában én még nem nagyon tudok mozogni, a vidám verseket meg nem is szerettem soha. Ez a fajta „szorongás” akkor oldódott fel igazán, amikor egy kárpátaljai településen az általam írt egyetlen gyerekmesét olvastam fel, és hihetetlenül élvezték; sajnos én kevésbé, mert a településre való induláskor Lőrincz P. Gabriella költő véletlenül úgy rácsapta az ujjaimra a mikrobusz ajtaját, hogy a mese felolvasása közben könnyebb volt egy-egy szereplőhöz feljajdulásokat és arcjátékokat adni. Fájdalmas emlék, nem is írtam több mesét.

A kérdésre visszatérve olyan témákkal és motívumokkal dolgozom, amelyekben igyekszem otthonosan mozogni, állandóan kattogok rajtuk, és nem is nagyon tudom elengedni még, mert azt érzem, ez csak a jéghegy csúcsa. Nyilván ez nem azt jelenti, hogy a következő kötetem az előzőhöz hasonló lesz, hiszen az embert mindig érik új impulzusok, belebotlik új témákba, s korábban ugyan még nem, de most jelentőséggel bíró momentumokat motívummá avanzsálja.

– A leggonoszabb kérdés, amikor egy fiatalt vagy adott esetben egy pályakezdőt a jövőről kérdezünk, ahelyett, hogy hagynánk, élvezze csak ki a jelent. De mégis, hol látod magadat három vagy mondjuk öt év múlva? Még mindig az irodalomban, a művészetekben?

– Az utóbbi hetekben felmerült bennem egy kérdés, ami nem hagy nyugodni: vajon úgy írok, ahogy élek, vagy úgy élek, ahogy írok? Van pró és kontra, de a vita csak nem akar eldőlni. Van ebben a kérdésben egy nagyfokú bizonytalanság, ami rémisztő tud lenni. Ami nem hagy nyugodni, ami nem hagy olyan kérdéseket megválaszolni, hogy három vagy öt év múlva mi lesz, de még olyanokkal sem képes elbírni, hogy választ adjon a következő hónapok jövőjét illetően. Így nemcsak gonosz a kérdés, de megválaszolhatatlan is, ami azt jelenti, hogy én magam is örülnék a válaszoknak. Ha mégis megpróbálkoznék vele, azt mondanám, igen, szeretnék továbbra is írni, úgy tűnik, ez valami rossz szokás, mint a dohányzás, amiről nemcsak nem tudok leszokni, de már nem is akarok. Más művészeti ágazatokból is szeretnék kiemelni valamit magamnak, hogy aztán az írással egy remek kombót hozhassak létre, no de a spoiler az bizony spoiler, így erről majd máskor. A fejlődésnek van egy nagyfokú érzelmi ára, amit nem lesz könnyű megfizetni, ráadásul az én zsebem még üres.