– A humorérzéked honnan származik?
– Bajom volt fiatalon az önértékelésemmel. Nem voltam a legerősebb, legdaliásabb, így nekem is kellett valami különcség, amivel más voltam és mégis el tudtam fogadtatni magamat. Állítólag tudtam jópofaságokat mondani vagy vicces megjegyzéseket tenni. Aztán a színjátszó csoportban, tizedikes koromban, már kellett csajozni, ugye, és ezzel tudtam kitűnni, megmutatni, hogy énrám is lehet figyelni. Ez valami szükségletből született, hogy engem is szeressenek, engem is fogadjanak el, rám is figyeljenek. Ezek az alapvető programok működtetik az embert tulajdonképpen, mindenki valamire be van hangolva, és mindenki érvényesülni szeretne valamilyen szinten. Nekem a humor jött be.
– Aztán nemcsak a csajozás sikerült, de családot is alapítottál. A humort mégsem tetted félre, sőt újabban tárcákat is írsz.
– Az ember egy idő után bevonzza ezeket a szerepeket, ezeket a szerepköröket. Ami motivál ezekben a humoros szerepformálásokban vagy írásokban, az, hogy igyekszem megtalálni azt a hiányt, azt a lelki sérülést, ami valójában nagyon mélyről mozgatja ezeket a figurákat. Valójában a viccek mögött is negatív érzések vannak legtöbbször, amiket próbálsz kijátszani. Az írások is sokszor a keserűségből jönnek, csak nem a megszokott módon fejezed ki a nemtetszésedet, például acsarogva, hanem kicsit felülről nézve a dolgokat...
– Voltál szabadúszó és alkalmazott. Mi a különbség a két létmód között? Miért mentél vissza a kőszínházba?
– Tizenegy évet voltam szabadúszó, de az a vágy, hogy független legyél, szerintem összefügg egy kicsit az életkorral is, amikor úgy érzed, hogy megállíthatatlanul erős vagy. Akkoriban én úgy gondoltam, hogy nekem több jár, mint amit kaptam. Az Open Stage-programot nem is tudtam volna működtetni, ha teljes szerződéssel dolgoztam volna egy színháznál. A Lung László Zsolttal közösen készített magánprodukciónk valósággal dübörgött. Ezt az időszakot megéltük, és nagyon jó volt.
2007 és 2018 között voltam szabadúszó, és sok mindent megéltem. Aztán úgy döntöttem ezelőtt két évvel, hogy inkább visszajövök, mert már az Open Stage sem működött, és nem akartam azt, hogy hányódjak tovább. Az érdekes az volt, hogy amikor visszamentem a színházhoz és szerepeket kaptam, már sokkal jobban kezdtem értékelni a helyzetet, mint azelőtt. Emellett itthon akartam lenni a gyerekeimmel, részt akartam venni a nevelésükben, ott akartam lenni minden éjszaka, amikor felsírnak. Ennek a döntésnek most nagyon örülök. Mert ha engem márciusban szabadúszóként ért volna utol ez az egész járványos mizéria, akkor egyszerűen felkopott volna az állunk. Nem tudom, egyáltalán mit csinálnak a szabadúszók, valaki segít-e nekik...
– Amikor szabadúszó voltál, milyen nehézségeid voltak?
– Az egyik legnagyobb bánatom mindig is a filmezés lehetőségének hiánya volt az erdélyi placcon. Mert nálunk tulajdonképpen nincs filmgyártás, ami minden más országban a színészek egyik megélhetőségi lehetősége, ugyanakkor kiegészítő munkája. Nem tudsz kiemelkedni, mert nem adnak lehetőségeket sem a budapesti, sem a bukaresti filmgyártásban. Az erdélyi színész ilyen szempontból árva. Sehová nem tartozunk, és úgy is kezelnek minket minden tekintetben.
– Térjünk vissza még a humorérzékre! Hogyan lehetne segíteni ezen a humor nélküli világon? A mai ember mindent komolyan vesz, nem tud elvonatkoztatni...
– Szerintem egyrészt a műveletlenség és a butaság miatt alakult ki ez. Másrészt az a baj, hogy a tévé jelenti számukra egyeduralkodó módon a művelődést. Az embereknek lassan már minden unalmas, a gondolkodás pedig luxus, amihez kellemetlen érzés társul. Az ingerküszöb egyre magasabb, és most már nem elég finoman szellemeskedni, hanem sokkal brutálisabb eszközökhöz kell nyúlni, hogy egyáltalán észrevegyenek. Hol vagyunk attól, hogy egymásnak csak jó történeteket mondjunk? A gyermekeknek pedig nagyon fontos, hogy mit adunk át. Döntenünk kell tehát, hogy milyen jövőt akarunk.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. januári számában)
"A vágyak miatt fordultam a gyerekkor felé. Egy másik dolog viszont, ami nincs helyén kezelve a gyerekkorral kapcsolatban, hogy sokakban él a gyerekkor iránti nosztalgia. Ilyen például, amikor azt halljuk, hogy „azok a régi szép idők”, a gondtalan gyerekkor. Pedig a gyerekkor talán pont annyira félelmetes világ, mint a felnőttkor, mégis nagyobb téttel bír, mert a gyereknek számít a becsülete, a szava, és van mit elveszítsen. Ezt a tisztaságot szép lassan elveszti többek között a nemi érés okán. Utána pedig jönnek a rossz döntések, amivel felér végül a felnőttkorba."
"Amióta elköltöztem Budapestről, sokkal nyugodtabbnak és kiegyensúlyozottabbnak érzem magam. Úgy gondolom, másképpen nem is működne az itteni élet, mint hogy az ember hozzálassul környezetéhez. A túrák, a természet, a közösség, valamint az a csönd, amely átjárja otthonunkat, egészen más léptékű, mint az élet Budapesten. Nem mondom, hogy ez jobb vagy rosszabb. Egyszerűen csak teljesen más."
Állítólag akkoriban, a kilencszázas évek elején a legszebb zentai hölgy Berzenczey Domokos felesége volt, aki nagyon szépen énekelt. Szűcs Lajosné a polgári lányiskola igazgatónője, Endreiné pedig a lánynevelő intézet tulajdonosa volt. Ezek a hölgyek mind gazdag férfiak feleségei voltak, ők vettek részt a jótékonyságban.
H. Nagy Péter saját elmondása szerint nem tud a naplóírással azonosulni, mégis valami hasonló került ki a kezéből a Karanténkultúra és járványvilág című mű kiadásával. Vajon hogyan hat a vírus az irodalomra? Erre és még sok más kérdésre válaszolt nekünk H. Nagy Péter irodalomtörténész, egyetemi oktató.
Meggyőződésem, hogy gyerekeknek nehezebb írni, mint felnőtteknek. Talán közhely, de a gyermekek igényesebb olvasók, ők még a lelkükkel és a szívükkel is látnak. Bármilyen fércmunkát nem fogadnak el, nem szeretik meg, nem érzik sajátjuknak. Így a költő nem hajolhat le a gyermekhez, rossz felnőttként nem gügyöghet, nem selypeghet neki, hanem át kell, hogy változzon, és a gyermeki képzelet lobogó színeiben kell láttatnia a témáját, mondandóját. Csak az képes erre, akiben magában is épségben maradt meg a gyermek.
L. Takács Bálint nem sokat teketóriázik. Megfogja a valóság keserű, íztelen termékét, belevágja egy befőttesüvegbe, hozzáad egy kis fekete humort, cukrozott álmot, velős társadalomkritikát végül ezt az egészet egy kis titkos létesszenciával megbolondítva olyan elképesztő agymenés-koktélt kever, hogy az olvasó csak pislog bambán.
Gyermekkoromban kissé megdöbbenve figyeltem a mohácsi busójárást, amint ijesztő maszkokat viselő emberek vonulnak fel a tavaszváró és téltemető ünnepen. A mohácsi busójárás 2012 óta hungarikumnak számít, köszönhetően a hagyományokat megőrző maszkfaragóknak és jelmezkészítőknek. Baráth Gábor az egyik legismertebb maszkfaragó, aki munkásságával méltán érdemelte ki, hogy 2011-ben a Magyar Nemzeti Bank által kibocsátott emlékérmén az általa készített maszk, valamint ő maga szerepel busójelmezben. Értékrendje középpontjában a környezettudatosság áll.
A női test biztonsága Bánkövi Dorottya első verseskötete, melyben kirajzolódik a nagybetűs nő. Ott szúr, karmol, harap, ahol addig lágyan simogatott, finoman csókolt, majd, mint aki kegyetlen tettétől megretten, szempilláját ártatlanul megrebbenti és elszökdécsel.
Írónk tehát világéletében magányosan járta útját – a Fekete szél nemzedékéhez még nem, az iródiások Próbaútjához pedig már nem tudott csatlakozni, s magányosan az irodalomban nagyon nehéz. Volt idő, amikor úgy látszott: Nagy Miklósnak – mert ez volt a családneve – van, sőt nagy ereje van. De mint ahogy minden ember és minden érték törékeny és sérülékeny, az volt ő is, s mi talán nem figyeltünk erre (rá) eléggé. Neki pedig tizenhat éve már, hogy eddigi utolsó könyve megjelent (addig, huszonkét év alatt tizenkettő).
Nemrég jelent meg Lovas Ildikó legújabb regénye a Forum Könyvkiadó Intézet gondozásában, Amikor Isten hasba rúg címmel. Négy év elteltével, a 2016-ban megjelent Rózsaketrec című prózakötet „esszéisztikus tárcanovellái” után most egy merőben más formanyelvvel – azt nem merjük megkockáztatni, hogy „teljesen más műfajjal” – lép olvasói elé a szerző, s abban biztosak vagyunk, hogy rögtön idekívánkozik az alcím is, vagyis a Rekonstruálás.