– Sajnos provokálni foglak, hogy magad ellen beszélj, hiszen az előző részben tárgyalt jelenségekkel párhuzamosan erősödött fel az a tendencia, amelynek mentén az irodalomtudomány mintha kisajátította volna az irodalmat, mintha elvenné az olvasóktól a szépirodalmi szövegeket. Belehelyezi ezeket a saját nyelvi regiszterébe, értékítéleteket és döntéseket hoz az egyes művekről, az egyszeri olvasónak érthetetlen nyelvezetet használ. Nem olyan ez, mintha a tudomány szándékosan teremtene szakadékot a mű és az olvasó között?
– Bezeczky Gábor szerint ott a senki földje van, de az én műhelyemnek, a Kulcsár Szabó-iskolának, eléggé erőteljes állítása, hogy a művek nem magukban állnak, soha nem mi vagyunk az első olvasójuk, hanem már mindig úgy találkozunk velük, hogy azok olvasva voltak. És megolvasva is, ehhez tartozik a tudományos recepció. Tehát a mi munkánk – és ebben igazad van – valóban elitistának tekinthető, de mégiscsak egy olyan közvetítői munka, amely arra irányul, hogy a művek teljesebben vagy máshogy legyenek megérthetők, mint addig. És persze lehet minket ennek az empirikus oldalával szembesíteni, hogy ugyanakkor a mi nagyszerű elemzéseinket hány olvasó olvassa.
– Az egy dolog, de bocsáss meg, hány érti meg?
Farkas Wellmann Endre | Az irodalmi élet mint az irodalom provokációja – 1. rész
Dr. Smid Róbert irodalomtudós, egyetemi oktató és kritikus a beszélgetőtársam, akivel megpróbáljuk körüljárni a téma néhány aspektusát. Gyanítom, hogy az irodalom igazi történései valahol egy másik szinten zajlanak. A felszínen politikailag egymással szemben álló szekértáborokat hagyunk vitázni, és hogy az egésznek a gyökere nem ott kapaszkodik, ahonnan a levele kihajt, mintha senkit sem foglalkoztatna: nem a pénz, nem a jobb- vagy a baloldaliság, hanem az irodalmi élet állapota tűnik aggasztóbbnak.
– Jogos, de az utóbbi években sokat javult a helyzet abból a szempontból, hogy több kollégám is elmegy a televízióba vagy a rádióba a tudományt népszerűsíteni viszonylag közérthető nyelven. Épp tegnap hallgattam, hogy Völgyi Tóth Zsuzsánál az Irodalmi Újságban ott volt Kulcsár Szabó Ernő, és arról beszélt, hogyan visszhangzik Illyés Gyula bizonyos verseiben ember és természet összetartozása. Illetve ez év februárjában az Irodalmi Magazin szervezett Irodalom és tudomány címmel konferenciát, amelyen Molnár Gábor Tamás, Eisemann György, Kulcsár-Szabó Zoltán és Tamás Ábel is arról beszélt szélesebb közönségnek, hogy az irodalomtudomány miért egészült ki szükségszerűen a diszciplínánk megnevezésében a kultúratudomány szóval.
– Ezzel együtt azt gondolom, hogy ez a jelenség is oka az olvasótábor fogyatkozásának. Az irodalomkritika a közérthetőség szintjén saját szerepénél maradhatott volna. Amit manapság irodalomkritikának nevezünk, annak két válfaja van. Az egyik, amikor körbecsókolgatjuk egymást céhen belül, és semmitmondó dicséreteket írunk a haverról, a másik pedig a tudományosabb elemzőmunka, ami viszont már egy akadémiai szint, de ez a közönséges olvasó számára biztos, hogy nem értelmezhető.
– Ez rendben van, de az utóbbi években tényleg történtek ennek a földre hozására kísérletek. Volt példa, hogy Hansági Ágnest megszólította az Index, amikor Tóth Kriszta tette azt a borzalmas nyilatkozatot Jókairól, és Ági nagyon érthetően és korrektül elmondta, hogy Tóth Krisztának a kijelentése, akármennyire jóakaratú volt a részéről, amikor a női szerzők kanonizációs problémáját felvetette, sok szempontból kikezdhető, például hogyha szerzői szempontból közelítünk, akkor Jókai több nőjogi szervezetet is támogatott, ha a szöveg felől, akkor meg mégiscsak számos utaló jelet találunk Az arany emberben is az emancipatorikus szólamra. A tudományos szempont érvényesítése, amely gyakran az aktivizmus ellenében lép fel, és ezért – de hát nem erre látunk példát a természettudományoknál is, nem pontosan erről szól a Ne nézz fel! című sikerfilm DiCaprióval? – nem mindig azt mondja, amit hallani szeretnénk, és nem mindig a legegyszerűbb üzenet továbbítója, fontos, hogy része legyen a közbeszédnek. Azért is, hogy az emberek tudják, mivel foglalkozik egy irodalomtudós. Én is rengetegszer szembesülök azzal, hogy olyan értelmiségi ismerőseim, akik nem bölcsészek, azt hiszik, azt tanítom szemináriumokon, hogy mire gondolt a költő. Ez azt jelzi, hogy még az értelmiségnek sincsen normálisan kommunikálva az, hogy mi a fenét csinálunk az egyetem falai között. Tehát igazad van azzal kapcsolatban, hogy valóban lett egy elitista, zárványszerű működés, de ismét hangsúlyoznám, hogy az utóbbi években próbálunk ebből kitörni. Bármilyen tudomány-népszerűsítő felkérésnek én is eleget szoktam tenni, mindig igent mondok az M5 Librettójából érkező megkeresésekre, még olyan témákban is, amelyeknek nem vagyok kifejezetten a kutatója, de ilyenkor megpróbálok valami értelmeset elmondani, és egy kicsit kommunikálni azt, hogy mi hogyan közelítünk az adott életműhöz vagy regényhez, vagy számunkra miért fontos az adott téma. Az viszont mellbevágó élmény volt, hogy a fiatalabbaknál egyre többször hallom azt, mi értelme az irodalommal foglalkozni, van-e az értelmezésnek önmagán túlmutató haszna. Ennek egy másik szintje, amikor azért utasítják el a szövegolvasó irodalomtudományt, mert az elitista, meg „normatív tudomány”. Ez utóbbin ugye azt értjük, hogy az akadémiai világban zajlik, másrészt hogy fehér férfiak művelik. Ezt persze lehet támadni, csak az lesz az eredménye, hogy a nem normatív tudomány meg elkezd pocsék műveket csak az üzenetük meg az érzékenységük miatt remekműveknek nyilvánítani. Meg, mondjuk, a társadalmi munkát tudományként elismertetni. Nem viccelek, szemtanúja voltam egy ilyen balhénak a közösségi médiában. Jó néhány évvel ezelőtt pedig volt egy beszélgetésem, amelyben az illető felvetett bizonyos szempontokat ahhoz, hogy ő miként olvas. Akkor rákérdeztem nála, hogy olvastad Jauß-tól az Irodalomtörténet mint az irodalomtudomány provokációját, mert lehet, hogy az a tanulmány bizonyos szempontokat képes lenne árnyalni. Erre az volt a válasz, hogy én most őt támadom a normatív tudomány nevében, elnyomom a fitogtatott műveltségemmel, nem veszem tekintetbe az ő tudományszemléletét. Ez furcsa tapasztalat volt, hogy az illető tudományos igényességgel szeretne értelmezéseket előállítani, majd pedig engem megtámad, hogy miért kérem számon rajta az olvasottságot. Persze lehet mondani, hogy mi normatív tudományt csinálunk, csakhogy akkor én azt mondanám, hogy azért az ezzel billogozók sem nagyon szuperáltak abban, hogy az olvasóhoz visszavigyék az irodalmat.
– Ebben egyetértünk, de be kell látnunk, hogy iszonyú nagy a szakadék az egyszeri olvasó és az irodalomtudomány között.
– Kétségtelenül.
– Visszatérve a fiatal irodalomra, a KMTG-s fiatalok között látsz-e vagy vélsz-e felfedezni nemzedéki öntudatra utaló vagy bármilyen csoportidentitást sejtető jegyeket?
– Például a Horváth Laci tanítványainál nagyon erősen ott van, Polgár Kristófnál, Bék Timurnál és Regős Matyinál. Az első generáció eléggé egyben van, igen. A folytatást sajnos keresztbe húzta a pandémia, talán azért sem tudott ez a jelenség egységében tovább fejlődni. Róluk azt mondanám, hogy ők nem körberajongják, hanem becsülik egymást. Van egy egészséges öntudatuk, ami nem a nagy arcban merül ki, hanem inkább abban, hogy ha a másik esetleg jobban teljesít, sikeresebb mondjuk egy költészeti versenyen, vagy többet publikál, akkor nem fogják önmagukat kevesebbnek érezni, vagy nem fognak meginogni a saját tehetségükbe vetett hitükben. Én ezt a legjobb dolognak tartom, amivel szépíró rendelkezhet. És visszakapcsolva az előzményekhez, az individualitás a metamodernnek bizonyos szempontból az egyik markáns jellemzője, ebben nagyon egyetértek veled. Amiről te intézményesen beszéltél, hogy kerékkötője a nemzedékesedésnek, ez az individualizmus sajnos az esztétikumban is megnyilatkozik. Felfigyeltem egy érdekes nyelvi divatra, amely az angol nyelvből került át hozzánk: my truth, your truth, az én igazságom, a te igazságod. Ez nem a hermeneutika konszenzusra törekvése, és nem is egy posztmodern gesztus, hogy neked is igazad van, meg nekem is. Ez relativizmus, van olyan, hogy én igazságom, és van olyan, hogy te igazságod. Nincs vita. Nincs a vitának helye. Ez pont a metamodernnek lett a hozománya, nem pedig a posztmodernnek.
– Gyakorlatilag az igazság kisajátítható.
– Pontosan. Ráadásul az érzékenységekre való tekintettel. Senkit nem sértünk meg: a metamodern legfrissebb ilyen definíciós kísérletének meghatározó eleme az, hogy a metamodern nem egy korszak, hanem egy érzületi struktúra. Úgy határozzák meg, hogy ez benne van a levegőben, de nehéz felszínre hozni, nehéz láthatóvá tenni. A művész az, akinek ez sikerül, de nekem úgy tűnik, hogy ez a siker nem jelent mást, mint eltalálni a helyes üzenetet, amely tekintettel van az érzületre és érzékenységekre is.
– Nem lehet, hogy szép csendben csődbe ment az irodalomtudomány? Ez nagyon meredek, ha az alkotást is elkezdjük szabályozni.
– Olyan műveket kell alkotni, hogy a másik érzékenységét ne sértse. Ennek meg az lesz az alkotói részről a nagyon kellemetlen következménye, hogy akkor mindenki egyformán jó, nem?
– Ebben semmi mást nem látok, mint egy nagy aláfekvést a globalista ideológiának.
– Abszolút.
– Az, hogy úgy legyünk individuálisak, hogy oldódjunk fel végre a francba teljesen, nehogy bárkinek egyénisége legyen bármiben. Akkor mindenki nagyon jó fogyasztó lesz, mert ugyanazt az irodalmat fogja fogyasztani, ugyanazt a technológiát.
– Pontosan. Ezt akartam mondani, és ez lenne a másik oldal. Nagyon jó, hogy a fogyasztani szót használtad, mivel azt is látom, hogy ez a fajta esztétika már nem befogadókat lát az irodalmi nyilvánosságban, hanem fogyasztókat. Tehát olyat kell írni. Fogyaszthatót. Nyilván ez a kiadói érdek, és akkor jön egy Szálinger. Csak az a gond, ha nem jön, és amikor már maga a szerző is így gondolkodik.
– A szerző és a szerző mögötti struktúrák. Itt vissza lehet kanyarodni a szekértáborosdihoz, mert ez az átpolitizálódottság és ez a politikai harc is erről szól. Az egésznek az anyagi vonzata, a pénzkérdés, az irodalom finanszírozása… Nekem kezdetektől fogva gyanús volt, hogy amikor a KMTG ellen egy adott pillanatban írtak egy petíciót, azt kilencszáz-valahány ifjú tehetség írta alá. Ebből azóta hányat láttál? De viccen kívül, hányat láttál? Tehát amikor képes bármilyen szakmai szervezet felvállalni, hogy Magyarországon, egy tízmilliós országban van kilencszáz-valahány nagyon tehetséges ifjú és a szakma iránt elkötelezett alkotó, akkor mintha nem irodalmi szakmaiságról beszélnénk. Vagyis legalább 2015 óta nagyon paradicsomi állapot kellene hogy legyen itt, igaz? Hányat láttunk ezekből a tehetségekből?
– Nem sokat. Egyébként meglepő, hogy ez még mindig téma. Hogy mit kezdjünk a KMTG-vel, és hát mit kezdjünk? Komoly eredmények vannak. Ott van Regős Matyi, aki nem tudom, hány díjat megnyert, a Móra Kiadónál jött most ki egy ifjúsági regénye. Meg a többiek, több mint félszáz könyvvel…
– A túloldalról se lehet hallani, hogy rosszak lennének.
– Igen. Ott van Bék Timur, akinek most jön majd a második kötete, amelyben tökéletesen meg tudott újulni, és akkor vegyük tekintetbe, hogy azért olyan debütkötetet nem nagyon tettek le az asztalra, mint ő. Azzal a szonettkoszorúval, amely ráadásul, mondjuk úgy, hogy a most futó és divatos beszédmódokkal is szinkronban tudott lenni, az én felbomlásáról meg úgy beszél, hogy ugyanakkor még kihallani belőle József Attilát, Szabó Lőrincet, vagyis a kései modernséget. Itt van az, hogy valaki olvasott, igen, ismeri a hagyományt, és van füle a hagyományra, hogy ezt hogyan lehet újra megszólaltatni. Pataki Tamásnak mindkét regényét volt szerencsém szerkeszteni, ami életem legszórakoztatóbb munkái közé tartozott, Gál János szintén ragyogó tehetség, élvezet volt bemutatni a debütkötetét, Bánkövi Dorottya vagy Drávucz Zsolt verseskötete szintén egyedi hangot hozott az irodalmi térbe. A kötet előtt állók esetében nagy elvárásaim vannak Nagy Milánnal és Ferencz-Nagy Zoltánnal szemben, Szilágyi Zsófia Emma és Szabados Attila pedig már most körbepublikálják az összes folyóiratot. Na ez elvezetett legalább odáig, hogy jó, akkor a pályakezdőket nem zárják rezervátumba, de azért még beszélgessünk arról, hogy mit kellene kezdeni a KMTG-vel.
– A támadások valóban nem szakmai jellegűek.
– Szerintem minden generációban nagyon káros, ha valaki folyamatosan a politikával vagy még szűkebbre szabva a saját, félreértett kapuőrszerepével van elfoglalva. Nyilván a kritika is egy furcsa válságot él át, de azért nem azon agyalok nap mint nap, hogy miként kell értelmeznem a szerepemet, meg kit hová engedek…
– Az érdekvédelmi szervezetekkel kapcsolatban még az is felmerül, hogy akik például azt a 900 nagyon tehetséges ifjat bujtogatják, miből gondolják, hogy bárki támogatni fogja őket csak azért, mert írnak? És akkor itt kellene elölről kezdenünk az interjúnkat. A téma egészével kapcsolatban az alapvető feltételezésem az, hogy a rendszerváltás óta tízmillió író, költő országa vagyunk. Azelőtt volt egy szakmaiság, amelyet a klasszikus kánonformáló struktúrák képviseltek (különösen a folyóiratok), és nem a metamodern, vagy más tehetséges ifjú mondta magáról, hogy én vagyok a zseni és a költő, hanem megvoltak az irodalmi élet azon auktorai, akik ezt kimondhatták. Amíg egy szerző eljutott egy folyóiratközlésig, már annyi rostán keresztülment, hogy tényleg komolyan lehetett venni. Alapvetően lehet, hogy ez a baj. Abból, hogy a szakmaiság eltűnt, és mindabból, amit megbeszéltünk, az is leszűrhető, hogy az irodalmi közélet problémái ezekben a jelenségekben gyökereznek. Az irodalom egy része felköltözött az elit felhőjébe, és maradt egy szakadék az irodalom és az olvasók között, amit többé-kevésbé kitöltöttek a dilettánsok, az akarnokok, a féltehetségek. Tulajdonképpen ez vezet el oda, hogy szekértáborok vannak, hogy pont annyiféle nézet van, mert ha a szakmaiság eltűnt, akkor kábé az maradt, hogy politikailag értelmezzük önmagunkat. Az elitista tudományosságot sem foglalkoztatják különösebben ezek a kérdések, a szerkesztőségek és egyéb intézmények is szívesebben vállalják fel a politikai megközelítést, mintsem hogy a szakmai színvonalat erősítenék. Az egyes csoportosulásoknál sem látni sokkal többet, mint azt, hogy van néhány harsányabb arc a frontvonalban, a háttérben pedig tapsolnak nekik a többiek. Minél nagyobb tábor áll mögötted, annál nagyobb a legitimációd. És persze nem szakmailag.
– Nagyon jól felvázoltad a helyzetet. Ez ahhoz is visszakapcsol, hogy tényleg sikerült egy brandet felépíteni a fiatal irodalomból. És nyilván az nagy kérdés, hogy ki marad a pályán, kinek lesz kifutása.
– És mi van a brand mögött?
– A tavaly megjelent Magyar irodalmi művek 1956–2016 szerkesztése során nagy kérdés volt, hogy a 2010-es megjelenésekből mik kerüljenek be, főleg a fiatalok esetében. Például Bartók Imrénél mindenki látta, hogy a pályán fog maradni, és már kezdett kirajzolódni a pálya íve. De tényleg nagy kérdés, hogy a mai aktívnak tűnők közül hányan fognak megmaradni. Igazad van abban, hogy a folyóiratok kicsit elengedték a kapuőri szerepet. Nyilván azért is, hogy ehhez a brandhez kapcsolódjanak; mint mondtam, sikk fiatalokat közölni, kötet előttieket is. Lenne itt még valami, és akkor kicsit hazabeszélnék, ha már azt mondtad, hogy a szakma ezt a kérdést elengedte. Lőrincz Csongornak jelent meg néhány hónapja Kukorelly új kötetéről kritikája az Alföldben. Az első néhány oldala a kritikusok felelősségét feszegeti, és megállapítja, hogy kiveszni látszik a kritika valódi értékelő, elektív, a nagy műveket a tömeges megjelenések közül bátran kiemelő funkciója. Tehát ha körbenézünk, úgy tűnhet, hogy magyar nyelven csak remekművek íródnak, évente 40–50 ugyanolyan jó verseskötet jelenik meg. Amikor az erdélyi metamodern líraantológiában a fiatal magyar irodalomból sorolnak neveket (tehát anyaországiakat is), akkor úgy tűnhet, hogy mindenki egyformán jó. Ipari mennyiségben olvasok kortárs lírát, szóval én megcsinálom magamnak a differenciálásokat, de nagyon nehéz kérdés az, hogy hová forduljon az olvasó: hát mindegyik lírakötetről ugyanolyan jókat írnak mindenhol. Esetleg nézze meg, hogy kinek van több díja? Kiről született több bejegyzés a közösségi médiában? Nem biztos, hogy ez mindig a minőség fokmérője.
– Erről beszéltünk, hogy nem esztétikai és poétikai érvek, hanem politikai érdekek mentén állnak szépen hadba a szekértáborok, ugye? Mert ugyanakkor az ÉS-ben voltak a koronaviták a KMTG-ről, tehát valahol a politikai támadásoknak sokkal nagyobb tere marad, mint a szakmaiságnak. A KMTG-ről se mondott soha senki szakmailag semmit. Legfönnebb gyalázták, úgy általában.
– Igen. Talán annak is köze lehet ehhez, hogy ma már nem a megalkotottság, nem a nyelvművészeti teljesítmény a fontos, hanem hogy az üzenet rendben van-e, eltalálod-e az érzületet? Amúgy ez a mentalitás fogja kinyírni a humor lehetőségét is, vagy legalábbis humorként fog eladni olyat, ami annyira kilúgozott, hogy nem vicces – a nyelvi humor már amúgy is passé.
– Mit látunk tehát a magyarországi két szekértábor értékrendjét vagy esztétikáját tekintve? Innen teljesen megfoghatatlanná válik a lényeg, és akkor mindjárt vissza is kanyarodhatunk az irodalom természetéhez. Amikor azt mondjuk, hogy a megítélése eleve szubjektív. Konszenzusosan az. Akkor hát milyen alapon fogalmazunk meg értékítéletet a másikról, nemhogy egyénit, de kollektívat? Nem emlékeztet ez valamire a politikából?
A nemzedéki kérdés azt is jelentené, hogy van-e egy olyan fajta közös értékrendszer, amit mindenki magáénak érez. Nemzedéki minimum, esztétikai értelemben pedig nem látszik. Az, hogy dögöljön meg a KMTG, nem feltétlenül egy irodalmi program. Azt gondolom, hogy a szekértáborosdi tulajdonképpen a nagypolitikát tükrözi, elenyésző szakmaisággal. Pedig a jó művek születéséhez aligha van mindennek köze.
– Akármelyik oldalhoz húz a szerző, a jó mű jó mű marad. Én nem látok sem esztétikai érdemi különbséget, sem üzenetértékű különbséget a két oldal teljesítménye között – innentől számomra, olvasóként-kritikusként, nem is léteznek oldalak az irodalmi térben. Ha van vetélkedés, akkor az nélkülem zajlik, de nem azért, mert belga vagyok, hanem mert ilyen módon az általunk annyira hiányolt csoportidentitás inkább ne legyen.
