– Amikor a lakásába léptem, köszöntésképpen Karinthy Frigyes Méné, tekel című versével fogadott.
– Mindenki, aki először jár nálam, meghallgatja ezt a verset. Azért szoktam lejátszani az újonnan érkezőknek, mert ebben a házban született Karinthy, és itt is éltek hatéves koráig, amikor is meghalt az anyja és elköltöztek. Az apja tisztviselő volt, és a magyar filozófiai társaság tagja, ami nem mondható el minden csinovnyikról. De Fricike csinált valami balhét, ami miatt az összes versét eltüzelte. Ez olyan mély nyomot hagyott benne, hogy az utolsó két kötetéig nem is írt verset. Én azt mondom viszont, hogy a költészete felől kell megközelíteni Karinthyt. A tréfái, kabaréi, regényei felől ismerik, de a versei felől kellene megismerni.
– Van egyfajta párhuzam a prózaíró és a költő között. A költő talán mindig szeretne prózaíró lenni, a prózaíró pedig költővé szeretne válni.
– A költészetet sokkal magasabb rendűnek tartom, régebbi is, mint a próza, és a hetvenes évek közepéig a líra volt a vezető műnem Magyarországon.
– Amikor jött az önök nemzedéke. A beatnemzedékkel több váltás történt, nem csupán az irányvonalakban, de hangnemben is újítottak.
– Jó meglátás, ez a nemzedék hangvételben is, stílusban is eléggé egyedi. Mi szerettük egymást, mint a kölyökkutyák, amelyeket összevernek, és nem akarnak beereszteni. Mi elmentünk egymás könyvbemutatóira, összejártunk, aztán persze hülyítettük a másikat, hogy na, a következő regényed hány oldalas lesz, mikor készül el? Ilyenek. Aztán felnőttünk és mindenki elindult a saját útján, onnan a kapcsolatok lazulni kezdtek vagy teljesen megszűntek. Rájöttünk arra, hogy nincs, amit elvegyenek tőlünk, de mi sem tudunk már tanulni a másiktól. Egy prózaíró számára csak az az érdekes, ami megírható.
– Egy közös barátunk mondta, hogy három dolog van, amiről írni lehet: a születés, a halál és ami közötte van.
– Ez így van. De meg kell benne találnod a saját hangodat. A saját stílusnak ki kell alakulnia, harminc alatt nem érdemes nagyprózát írni. Ahhoz már kor kell. Én harminchárom évesen kezdtem el írni a Port. Manapság jönnek olyanok, akik tizenévesen írnak egy regényt. Miről? Élni kell. A kor szenvedélyét átvenni és jegyzetelni, jegyzetelni. Ráérsz írni, de ha elsieted, akkor úgy jársz, mint a posztmodern szellemiség írója, aki érzi, hogy valamit alkotni kell, de nem tudja, mit, ezért elkezd játszani a nyelvvel, a formákkal, de nincsen cselekmény. Ez a posztmodern idején kizárólagos téma volt, hogy igen, van egy pasi, aki megírná, de nem írja meg. Ha nem írja meg, ne írja meg, nem az én dolgom. Engem az érdekel, be tud-e rántani a cselekménybe. Ott van-e benne a kampó? Amikor azt hiszed, elenged a szöveg egy kicsit, megint jön egy kampó, megint beránt. Ez adja a ritmust. A lényeg, hogy az érdeklődést fölkeltsd és fenntartsd.
– A Por esetében nálam pont ez volt az érdekes, hogy nem a klasszikus cliffhangereket használta, hanem egy pattogó ritmust, és engem ez tartott bent olvasóként.
– Ez szándékos, az ábécészerkezet lehetővé teszi, hogy fenntartsam ezt a ritmust a címszavakkal. Minden hatodik címszó például családi címszó. Csak nálunk lett műfaj ebből a szótárregényből. Mások is átvették, de engem ez egyáltalán nem zavart.
– A műfajteremtéssel együtt jár, hogy az ember nem felel azért, amit létrehozott… De az olvasóért felelős? Kell-e az írónak vezetnie, tanítania az olvasót?
– Nem szabad, nem tanár vagy, te szórakoztatsz. Az igazságot nem betenni kell az emberek fejébe, hanem becsempészni. A hazugságba bugyolálva, mert az már ott van. Az irodalom dolga nem a tanítás, az irodalomnak ábrázolni kell, megjeleníteni az érzést. A regény, a próza lényege, hogy bele kell vinned az életedet, a végzetedet, a sorsodat. Ezt kell fölmutatni, de úgy, hogy akkor érjen célba, amikor elolvassák. Manapság másodrendű a betű, a kép a század első számú információhordozója. A könyv viszont azért több, mert ilyen személyes és mélyreható kommunikációt még nem találtak ki. A képzeletedet kell hozzáadnod. Hagyni kell, hogy az olvasó kitöltse a foltokat, amelyeket elé teszel. Mindenki megalkotja a saját regényét ugyanabból a könyvből.
– Egy jó regénnyel az olvasó legalább annyit dolgozik, mint az író?
– Igen. Anélkül, hogy tudna róla. Ha tud róla, akkor már tanregény. Ne tudja, csak élvezze.
– Ezek szerint alkalmazkodnia kell az írónak a közönségéhez?
– Ha már van neki. Először meg kell teremtened a saját olvasódat. A legjobb olvasó te vagy. Hemingway mondta, hogy meg kell tanulni egyenes, őszinte mondatokban fogalmazni, de azt is ő mondta, hogy minden írónak kell legyen egy szarmérője. Magyarán az írónak a saját maga legnagyobb kritikusának kell lennie. Az első kritikus és az első olvasó is te vagy. Tulajdonképpen mindenki magának ír, de közben megteremt egy elképzelt közönséget. Nekik akar mondani valamit, nekik akar írni. Én nem bonyolítom a dolgokat, realista vagyok, kicsit alföldi-szürrealista. Amilyen olvasó vagy, olyan író leszel. Aki tizenéves korában nem olvassa el a világirodalom remekeit, abból soha nem lesz író. Manapság sokan akarnak úgy aratni, hogy nem vetnek, írónak vallják magukat, de nem olvasnak. Ez nem fog menni.
– Van jó és rossz olvasó is?
– Jó kérdés. Szerintem igen. Van, aki olyan előítélettel kezd el olvasni, hogy csak a rosszat, a hibát keresi. Van az abszolút rajongó, akinek bármit írhatsz, úgyis el fogja olvasni. És van a jó olvasó – azt szoktam mondani, arról ismered meg, hogy mozognak az ajkai, amikor olvas. De ahogy mondtam, te teremted meg a jó olvasót azáltal, ahogyan írsz. Az olvasó ilyenkor azt mondja: ez nekem tetszik, ez jó, ilyet én is tudnék írni. Amikor ezt mondják, az már a siker. A siker egy olyan dolog, amit meg kell kapni és el kell engedni. Nem szabad beleragadni, mert akkor véged van. Tovább kell dolgozni, mert a siker egy betegség, és ki kell belőle gyógyulni.
– Meg lehet pihenni?
– Soha. Volt, amikor azt hittem, hogy most szabadságon vagyok, de nincs se szabadság, se vasárnap. Az író örökösen működik. Gyerekkorom óta mindent láttam, hallottam, az emlékezetembe véstem, mintha egy élő felvevőgép lettem volna. Mindenre emlékszem, különösen a rosszra, de ez vele jár. Ez az a szakma, ahol nincsen munkaszünet. Van, hogy nem tudsz dolgozni, de akkor is megjegyzed, amit le akarsz írni.
– Hogyan lehet valaki író? Azonkívül persze, hogy mindent megjegyez és felhasznál, sosem pihen, mi még a szakma alapja?
– Mindennap le kell ülnöd és be kell bizonyítanod a tehetségedet olyanoknak, akiknek nincs. A prózaírás egy ilyen műfaj. Nem szabad megelégedni azzal, amit letettél az asztalra, nem annak kell örülni, hanem annak, amit még letehetsz. Aki a művészetben önmagát szereti, az a dilettáns, és aki önmagában szereti a művészetet, az az író.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. november 17-i számában)
Hiába figyeltem évekig a takarásban, nem tudtam leleplezni, hogyan csinálja, de most, hogy nem láthatom többet, tudom, nagyon egyszerű a válasz. Börcsi ezzel az igazkönnyel született a földre. Küldetésként kapta és magával cipelte egész életén át. Gyűlt benne a sok lelki fájdalom, nehéz sorsának harcos küzdelmeiben folyamatosan termelődött és ha éppen meríteni kellett ebből a végtelen vízből, egyszerűen kicsordult a szeméből.
2013-ban jelent meg a Csíki Székely Krónikáról szóló tanulmányom a csíkszeredai Székelyföld folyóiratban, amelyben arra a következtetésre jutottam elsősorban filológiai érvek alapján, hogy azt nem hamisították 1796-ban, hanem kizárólag 1533-ban írhatták, mint ahogy maga is állítja. Azóta is foglalkozom e szöveggel – most két, abban előforduló tisztségnévvel kapcsolatban jövök új elemekkel.
"A kihantolás során a 12. holttest nadrágja hátsó zsebében találtam egy talajvízzel és az oszlásban lévő holttest nedveivel átázott és földdel szennyezett jegyzetfüzetet. Ezt napon megszárítottuk és a talajtól óvatosan megtisztítottuk: ez a jegyzőkönyv Radnóti Miklós magyar költő verseit tartalmazza. Kéri a megtalálót, hogy juttassa el Magyarországra.”
„Nagyon nem értek egyet azzal, hogy ha valakinek fontos a nemzeti hovatartozása, akkor megpróbálják negatívan megbélyegezni. Nem tetszik, de tudomásul kell vennünk és együtt kell élnünk ezekkel a hangokkal, amelyek akár ösztönzőek is lehetnek a józanul gondolkodó, a nemzetét féltő, értékeket mentő, hagyományokat megőrző ember számára” – mondja Bárdos Gyula. A felvidéki Csemadok országos elnökével a magyar kultúra sajátosságai mellett Esterházy Jánosról és a Beneš-dekrétumokról is beszélgettünk.
A magyar kultúra napja alkalmából fiatal írókat, költőket kerestünk meg az alábbi kérdéssel, kéréssel:
1. Melyik az az öt szó, amelyik először eszedbe jut, ha azt hallod, hogy magyar kultúra?
2. Kérlek, nevezz meg három olyan értéket a kultúránkból (lehet az műalkotás, étel, szokás, bármi), amelyet szeretnél, hogy ötven év múlva az akkori fiatalok is értékként ismerjenek!
A magyar kultúra alig várja, hogy eljöjjön a napja. Hiába van jelen a nap 24 órájában és az év 365 napján, ki kell várnia a sorát, hogy őt ünnepeljék. 1989 óta van a magyar kultúrának napja, ezért kicsit mintha az új magyar szabadság nyitóünnepsége is volna egyben. Voltaképpen ő kezdi az évet január 22-én, Himnuszunk letisztázásának évfordulóján – aztán jönnek a kistestvérek: magyar széppróza napja (február 18.), magyar költészet napja (április 11.), magyar dráma napja (szeptember 21.); végül, mintegy a híd túlsó pilléreként: a magyar nyelv napja (november 13.).
Az ember által alkotott műveket – nagyságukat, mélységüket – sohasem a szerint mérték, mely korban, vagy hol, a világ mely sarkában, szegletében íródtak. Értékük, időtállóságuk, sokszor csak évtizedek, évszázadok múltával mérhető. Mégis, amikor letűnt korok távolából vizsgálunk egy művet, annak irodalmi értékét, hajlamosak vagyunk arra, hogy a már általunk ismert valóságnak és tényeknek, a mű megírását felvezető vagy kísérő történéseknek olyan jelentőséget tulajdonítsunk, mely abban a korban, melyben játszódnak, még egyáltalán nem látszanak.
Mégis, talán ennél is szerencsésebb helyzetben van az, aki most szeretné olvasni vagy újraolvasni a Mészöly-életművet, hiszen az utóbbi években-évtizedekben megkezdődött a „rehabiliztációja”, jóvátétele a Rákosi- és Kádár-korszakban tapasztalt kiszorításnak, elnyomásnak (az életmű színházi részét például ellehetetlenítette az akkori kultúrpolitika). Most a primér szövegek mellett hasznos tudományos munkák, konferenciák és emlékkonferenciák, kiadványok, valamint a Petőfi Irodalmi Múzeumban található Mészöly-hagyaték alapján is alaposabban tájékozódhatunk.
Ignácz Rózsa író, színművésznő és Makkai János országgyűlési képviselő fia 1956-ban, alig 21 éves korában hagyta el Magyarországot, és korábban emigrált édesapja után Amerikába ment. A Harvardon és a Yale-en szerzett tudással felvértezve elismert amerikai nyelvész lett, édesanyja magyarországi könyvcsomagjainak is köszönhetően pedig széles látókörű, magyar költő, műfordító. 2015-ben tért haza végérvényesen szülővárosába. Mint mondta: „Annyiszor elszakadtam a hazától, hogy a végén már sosem szakadtam el tőle.”