Mit mondana Pilinszky János? Ez volt a címe a 2021. szeptember 30-án a Kertész Imre Intézetben tartott Közelről című rendezvénysorozat nyitóestjének. A program több szempontból is rendhagyó, ugyanakkor nagyhatású volt. Nemcsak Pilinszkyt, illetve Pilinszkynek a zenéhez való viszonyát láthattuk az esemény során közelről (két, a koncerttermekhez képest jóval kisebb teremben, egészen más perspektívával és akusztikával), hanem Bogányi Gergely világhírű zongoraművészt és beszélgetőpartnerét, az akadémiai életben elismert irodalomtudóst, Orbán Jolánt is. És ennek szintén különleges jelentősége van. Belelátni az ők irodalmi, zenei, privát szférájukba, közelről szemlélni Bogányi Gergely játékát és a zenehallgatás, elmélyülés pillanatképeit – mondhatjuk azt, hogy kivételes esemény. Ebből a szempontból valóban érdekes elgondolni, hogyan vett volna részt a beszélgetésükön Pilinszky János, hol ült volna, miként figyelte volna Bogányi Gergely Schumann-zongorajátékát, melynek mi most közelről tanúi lehettünk. Hogyan reagált volna Orbán Jolán irodalomelméleti és filozófiai tárgyú elemzéseire egy-egy mű kapcsán, miként árnyalta volna a zenéhez fűződő viszonyát?
Meghatározott, fennkölt alaphangulatú beszélgetés volt. Joggal gondolhatták a jelenlévők: ily módon kellene beszélnünk a művészetekről és irodalmunk nagyjairól, hogy mindazt a mélységet, amelyet egy művész alkotása hordoz, saját életterünkben is képviselni tudjuk. Erre az odafordulásra és elcsendesülésre most egyaránt nagy szükség van; azért is fontos Pilinszky költészete, mert megadja nekünk a magunk csendjét – mutatott rá Orbán Jolán. A beszélgetés során egymásra rétegződtek ezek a témák és persze kérdések is, s éppen azt mutatta meg a program, hogy a költészet feltételezi a zenét. Fordítva is igazolt a kölcsönhatás, a művészeti ágak közel vannak-lehetnek egymáshoz; a zenei mondanivaló összhangban van a költészetben található mélységgel, miként felvezetésében Bogányi Gergely fogalmazott.
Hol érintette Pilinszky a zenét – tette fel a kérdést Orbán Jolán. Élettörténetét ismerve tudjuk, hogy Pilinszky számára Bach H-moll szvitje volt az egyik legjelentősebb zenei találkozás. Bach zenéje elementáris erővel hatott rá, „egy pontos mestert talált benne magának”, miként Bogányi Gergely fogalmazott (rádióinterjúiban is gyakran utalt rá; a felvételek visszahallgathatók a Petőfi Irodalmi Múzeum Médiatárában). Emellett kellett lennie egy mélyebb kapcsolódásnak is, ami a zene mélységére döbbentette rá – miként nekünk is szükségünk van az újabb találkozásokra, hogy újra személyesen érinthessen meg ez a költészet.
Bach hatása ellenére Bogányi Gergely Schumann C-dúr Fantáziáját játszotta a fénylő piros Bogányi feliratú zongorán (színvilága jól harmonizált az Orbán Jolán által viselt három színnel, a pirossal, a fehérrel és a feketével). Bogányi ezzel a zeneszerzővel érzett igazi rokonságot, amikor Pilinszky és a zene kapcsolatáról elmélkedett: „pont olyan zene, amilyen Bach nem” – mondta. A zene és a költészet (hasonlóan a zene és a filozófia viszonyához) közel van egymáshoz a teremtő képzelet szempontjából, noha a költészetben jóval kötöttebben. Közös bennük, hogy megszólítanak bennünket.
Pilinszky hatása kapcsán Bogányi Gergely fiatal koráig ment vissza, tizenöt éves korából hozta az első emlékeit, melyekről átéléssel beszélt. Pilinszky költészetének a transzcendens minőségeit és mélységét azonnal megérezte. Olyan erővel hatott rá ez a poétika, hogy most is fel tudja idézni az olvasás hangulatát, élményét illetve azt a meghökkentő képességét a költőnek, hogy képes kimondani a kimondhatatlant; szavakat talál arra, ami történik a zenében, meg tudja szólaltatni azt, ami számunkra rejtve marad. Ugyanakkor ez a költészet a csend meghallásának lehetőségét biztosítja számunkra. Orbán Jolán megközelítésében azért különösen lényeges ez a szempont, mert Pilinszky átélte a 20. századot, óriási felelősség volt számára megteremteni az ilyes tapasztalatok után a csendet. Megjegyzem, ebből a szempontból jelentős volt a két beszélgetőpartner csendje, melynek révén megteremtették a Pilinszkyvel történő mélyebb találkozás lehetőségét.
Egyfajta aurális etikát feltételez minden: odafigyelek arra a belső hangra, ami megszólal és önvisszaigazolást vár. A zenehallgatás közben éppúgy, mint Pilinszky verseinek befogadásakor helyet teremtünk önmagunknak a világban.
Én úgy mondom, ahogy a Pap Sanyi meséte. Ő a katonaságná, mer bërukkótatták, nem szerette, hogy szerbű komandóztak. Oszt akkó ēdöntötte magába, hogy mëgszökik. Nem tudom, hun vót katona, de azt tudom, hogy hídon köllött átmënni. És mikó mënt, mikó ēdöntötte, hogy mëgszökik, rögtön ēdobta a sapkát mëg az opaszácsot[1] is. És mikó a hídon mënt át, rögtön ēfogták, és vitték bë a kaszárnyába, és ugyë ottand vojni szúd ra[2] adták. Katonai bíróságra. Mikó őtet hallgatták ki a bíróságon, kérdezték, mé akart ēszökni, mëg hova.
„Az 1973-as esztendő valóssággal a magyar költészet évének tekinthető”[1] – olvashatjuk az ötven évvel ezelőtt megjelent Magyar Hírlap hasábjain. 1973-ban, ahogyan idén is, három nagyszerű magyar költő születésnapjának kerek évfordulóit ünnepelhetjük. Ünnepeljük is, méltón emlékezve a kétszáz éve született Madách Imrére, aki az 1862-ben megjelent Az ember tragédiája című drámai költeményével ma is érvényes, az élet értelmével és az ember feladatával kapcsolatos kérdéseket feszeget.
Zemplén vármegye egykori székhelye, Sátoraljaújhely lett a magyar nyelv városa. Ezt jelentette be Szamosvölgyi Péter polgármester a magyar nyelv napjához kapcsolódó rendezvényen a magyar nyelv színpadán, a Nemzeti Színházban, 2023. november 11-én. És bemutatta a kiegészített településnévtáblát, amely hamarosan kikerül a város határára. Ne csodálkozzanak tehát, ha arra járnak – egyébként felújított, villamosított vasúti pályán és folyamatosan javuló (Miskolctól Szerencsig négysávúsított) úton.
Ma ünnepli fennállásának 25. évfordulóját a Petőfi Irodalmi Múzeum keretei közt működő Digitális Irodalmi Akadémia, közismertebb nevén: DIA. Az immár nagymúltú projekt egyik lényeges hozadéka, hogy teljesen ingyenesen nyújt hozzáférést a magyar irodalom jelentős műveihez, minőségi, ellenőrzött forrásnak számító szövegbázisát évről évről bővítve szolgálja világszerte a magyar olvasókat. Az évfordulós ünnepségen hangzott el Demeter Szilárd főigazgató köszöntőbeszéde.
Volt már szobor, bélyeg, busz, iskola, találkozó, szavalóverseny, egyesület, utca, előadás, 200. Mi az? Pontosabban: ki az? Természetesen Petőfi Sándor.
Lehet-e még Petőfiről újat mondani? Lehet-e még vele és a műveivel úgy foglalkozni, hogy valami olyat mutassunk, amit addig még senki, vagy csak kevesen? Persze, erről biztosan meg van mindenkinek a maga véleménye, de őszintén, a Petőfi-emlékév kilencedik hónapjában már majdnem azt hittem, hogy a fent feltett kérdésre az én válaszom a nem, dehogy, mindent hallottam már, köszönöm lett volna.
Kétszáz éve született, egy esztendőben Petőfi Sándorral. Azokban a mozgalmas márciusi forradalmi napokban ott volt az élbolyban, és később is kitartott a forradalom mellett. Előbb Egressy Gábor délvidéki kormánybiztos mellett volt írnok, majd a szegedi önkéntes nemzetőr-zászlóaljban számvevő hadnagy lett, a forradalom végnapjaiban Perczel Mór főhadnaggyá nevezte ki.
„Túl korai még ez a kötet, túl hirtelen és váratlanul kellett ennek a pályának lezárulnia” – meséli Balázs Imre József, a Szőcs Géza: Összegyűjtött versek című – most megjelent – kötet szerkesztője. A könyv a három éve elhunyt költőre, Szőcs Gézára emlékezik, aki idén töltötte volna be hetvenedik életévét.
A Petőfi Irodalmi Múzeumban ünnepelték a három évvel ezelőtt elhunyt Szőcs Géza költő 70. születésnapját, ahol a Szőcs Géza 70 című emlékalbum bemutatója apropóján látható volt az Írókorzó című portréfilmsorozat Szőcs Gézáról szóló epizódja, és megnyitották a Szőcs Géza arcai című kamarakiállítást és bemutatták a Fekete Sas Kiadó gondozásában megjelent A kolozsvári sétatér című hangoskönyvet, valamint a Helikon kiadó által megjelentetett Összegyűjtött versek című könyvet is.
Hogy ki volt Szőcs Géza, azt tudjuk. Tudjuk? Nem tudjuk. Sok Szőcs Géza létezett, mindenkinek volt egy Gézája. Géza maga is többféleképpen jelent meg, mikor hogy hozta kedve. Ha éppen úgy, akkor magyarként, máskor kínaiként, vagy delfinként, vagy hattyúként, aki indiánként tért vissza Amerikából, jött, mert segítenie kellett Segesvárnál Bem apónak, és így tovább a véges-végtelenségig.
Most az a kérdés foglalkoztat, hogy mi, akik utána itt maradtunk, mennyire vagyunk felkészültek, hogy hozzányúljunk ehhez az örökséghez? Ha leosztva is, ha töredékeire bontva is képesek vagyunk-e folytatni a munkát? Van-e bennünk elég hit, tudás, elszántság és különösen képesség a tiszta gondolkodásra, az önzetlenségre, amellyel személyes és közösségi problémáinkban dönteni tudunk és van-e megfelelő érzékenységünk a szépre, a jóra, ami hitelessé tesz bennünket mindeközben?