Grendel Lajos novellái és recenziói, irodalomkritikai megnyilatkozásai is tulajdonképpen az 1970-es évek derekától kezdtek megszaporodni, azaz, úgy is mondhatnánk, íróilag ekkorra kezdett beérni. Amihez kedvezően alakultak életkörülményei is – elvégezte a pozsonyi Komenský Egyetem magyar–angol szakát, s 1973-tól mint a Madách Könyvkiadó szerkesztője, a munkahelyén is kizárólag az irodalomra összpontosíthatott, letöltötte sorkatonai szolgálatát, családot alapított stb. Írónk, későbbi interjúiban – kitérve ezekre az esztendőkre is – Kafka, Musil, Bulgakov és a különösen sokszor hivatkozott Faulkner mellett főleg a francia Jean-Paul Sartre-t és Alain Robe-Grillet-t, továbbá az argentin Julio Cortázart, a cseh Bohumil Hrabalt, valamint Mészöly Miklóst említi legfontosabb értékigazodási pontjai, mintái között, akikhez még Mándy Ivánt is mindenképpen hozzá kellene tennünk. Emellett, még pályája legelején, Fülöp Antal kapcsán felidézte az Isaac Babel-i „tömörségű” novellamintát, de 1974-es új kiadása kapcsán fellelkesülten beszélt Krúdy Mit látott Vak Béla szerelemben és bánatban című, befejezetlenül maradt regénykísérletéről is, melyben az író „álom és valóság egybemosását tekintve […] a belső látás képzettársításait” oly mértékben szabadította föl, ahogy azt majd néhány évvel később a szürrealisták tették (lásd Grendel 2010-es irodalomtörténetének megállapításait). Ekkori, elszórtan megjelent elbeszéléseit, recenzióit, kritikáit újraolvasva hatástörténeti, illetve prózapoétikai szempontból egyaránt tanulságos látni, hogyan alakul ki, illetve fogalmazódik meg Grendel novellaeszménye, sajátos prózakép(let)e, egyre körülhatároltabb epikusi látásmódja és világa. Hiszen például amit az argentin Julio Cortázar Nagyításáról írt 1979-ben, ti. hogy „becsalogatja olvasóit egy hétköznapinak látszó történet útvesztőibe, s aztán belelöki valami iszonyú verembe, ahonnan történeteinek mintegy a röntgenképét is látni lehet, a történetek igazi szerkezetét, a létezés kínzó és föloldhatatlan paradoxonait, amelyek ott lappanganak legköznapibb, legjelentéktelenebb cselekedeteink mélyén”, azt tulajdonképpen bármelyik későbbi értelmezője is megfogalmazhatta volna az ő, főleg az első novelláskötete, az 1979-es Hűtlenek utáni prózájáról is.
Szőke József négykötetes bibliográfiája szerint Grendelnek, 1971 és 1980 között tizennégy elbeszélése jelent meg, illetve 1978 októberétől már a készülő Éleslövészetből is közreadott három részletet (közülük a legelsőt még összefüggő elbeszélésként, mely tulajdonképpen a majdani nagy sikerű regény „Első leszámolása” 9–19. fejezeteinek az első, ám sok helyütt már végleges érvényű fogalmazványa). Melyeken kívül az értekező prózai és publicisztikai műfajokban is napvilágot látott tizenhat kisebb-nagyobb írása. Köztük három vitacikk és hét könyvrecenzió a csehszlovákiai magyar irodalom, történelem, oktatás tárgykörében, valamint három további könyvajánló (Mihail Bahtyin válogatott tanulmányairól, az említett Cortázar-válogatásáról és Gion Nándor Virágos katona és Rózsaméz című regényeiről), s végül egy Örkény István-nekrológ és egy kis jegyzet az író-olvasó találkozókról. Lehet, utólagos beleolvasás, de némi jelentéssel talán mégis bír, hogy Grendel elméleti-kritikai refl exiói sorát a 20. századi modern irodalomtudomány kikerülhetetlen alakja, az orosz-szovjet Mihail Bahtyin prózaelméleti tanulmányainak A szó esztétikája című kötetével kezdi, melyet az évtized végén az Örkény István halálára, illetve Mészöly Miklós 60. születésnapjára fogalmazott megemlékezése zár (ez utóbbi írásának megjelenése már átcsúszott 1981-re). A Bahtyinkötetről szóló – tanulmányigényű – recenziójának lényeges eleme, hogy Grendel először talán itt tesz hitet az ún. „monologikus”, hagyományos szemléletű, az írót a mindenható beszélői pozícióban tartó epikaképlet helyett a hangsúlyokat magára a szövegre és a mű autonóm belső világára helyező, Dosztojevszkij epikája nyomán elemzett polifón prózamodell, illetve már a 16. századi Rabelais prózájában is érvényesülő groteszk mellett, melyek – második kötetétől, az Éleslövészettől kezdve – művei és szemlélete sarokköveinek, legfőbb szervező elemeinek számítanak. Ugyanezekkel kapcsoltban figyelemreméltó, hogy Örkényben, akit a magyar színház és színműírás „korszakos jelentőségű megújítójának” tekintett, elsősorban azt a prózaírót búcsúztatta, akinek tolla alatt „az anekdotikus típusú magyar novella” kimúlt, az „örkényi szemlélet által átértelmeződve szüntetve meg magát”. De hasonlóképpen az anekdotikus prózahagyományon túllépő írót emelte ki Mészöly-köszöntőjében is, akinek novellái, regényei kapcsán „a mű igazságát” tartotta fontosnak kiemelni, amely ugyan „nem esztétikai értékkategória, ám feltétele az esztétikai érték létrehozásának”, hiszen „ha a mondanivaló hamis és pudvás, nincs az a virtuóz formabűvészkedés, amelylyel a hamisítás, a mellébeszélés elkerülhető lenne”. A „többszörös kisebbrendűségi érzéssel megvert és megosztott” szlovákiai magyar irodalom számára pedig mindenekelőtt azért vélte megkerülhetetlennek Mészöly példáját, mert „mai prózairodalmunkban hagyomány és újítás összefüggéseit, annak egészen bonyolult dilemmarendszerét” alighanem ő gondolta át a legkövetkezetesebben, s emelte műveiben „esztétikai és filozófiai rangra”.
Mindez példát szolgáltat arra is, hogy a szlovákiai magyar írók számára addig nagy általánosságban viszonyítási pontként (is) szolgáló „csehszlovákiai magyar irodalom” Grendelnél – és nemzedéke több alkotójánál – hogyan válik egyszersmind elrugaszkodásuk terepévé is (amire azért a korábban fellépők közt is akadt egy-egy példa). Így például míg Dobos László Egy szál ingben című regényének a „nemzetiségi önismeretet tágító” jelentőségét emelte ki, felróva neki, hogy „nem teremt távolságot önmaga és a regény krónikása között” és hiányolva látásmódjából az iróniát, Duba Gyula Ívnak a csukák-jában azt a „korszerű és jó” epikát dicséri, mely ugyan „fikcióba oltott szociográfiaként” is olvasható, ám amelyben „a szándék nem öli meg a művet”, s amely segíthet a csehszlovákiai magyar irodalom „felnőtté”, „nagykorúvá válásában”. Más indíttatású próza viszont szerinte Kovács Magdáé, akinek a „lét kihívásaival viaskodó” hősei „nem a társadalomban, hanem a létben otthontalanok”, akik épp ezzel az „ontológiai gyökerű” otthontalanságukkal hoztak újat a csehszlovákiai magyar (kis)epikába. Ugyanakkor az is világos számára, amit Grendel ugyancsak erényeként ismer el, hogy az eleve adott formák helyett „minden tartalom maga vajúdja ki egyedi formáját”, azaz Kovács írásaiban „a tartalom egyszerre születik meg a formával”. Mindezek tudatosításában Grendel – akinek kritikafelfogása, kritikakoncepciója az évtized végére kristályosodik ki – nagy szerepet tulajdonított a csehszlovákiai magyar irodalomkritika minőségszervező szerepének. Így például, miután ízekre szedte Mészáros László kritikakötetét, a Nyitott tételt, Zalabai Zsigmond Mérlegpróba című tanulmánykötetét tette mérlegre kevésbé ismert és hivatkozott dolgozatában – írása fölé a maga számára is jelentéses Küzdelem az elméletért címet írva –, melyben már világos és végérvényes képet adott olvasásstratégiájáról, az irodalmi művel és olvasásával szembeni elvárásairól, irodalom-felfogásáról. 1979-ben pedig – a Gion-regényekről szólva – már konkrétan is megfogalmazta „az izolációból való kitörés csakis az egyetemes felé képzelhető el” tételét. Amely az ugyanekkor írt első nagy(obb) összefoglalójának, az azóta is sokat hivatkozott és mindvégig a grendeli irodalomkép, irodalom-felfogás egyik alapszövegének tekintett Elszigeteltség vagy egyetemesség?-nek is a kiindulópontja lett. S ezzel – a Hűtlenekkel együtt – egyben új fejezet is nyílott a pályáján.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2020. novemberi számában.)
A bál – főként az álarcosbál – az egyik leggyakoribb mesebeli vagy irodalmi szimbólum. A magyar irodalom talán legbájosabb báli napját Mikszáth Kálmán írta le A Noszty fiú esete Tóth Marival című regényében, uzsonnától éjféli suppéig, korcsolyával, pletykáló hölgyekkel, idősödő gavallérokkal, kártyázó és konspiráló urakkal.
Hiába figyeltem évekig a takarásban, nem tudtam leleplezni, hogyan csinálja, de most, hogy nem láthatom többet, tudom, nagyon egyszerű a válasz. Börcsi ezzel az igazkönnyel született a földre. Küldetésként kapta és magával cipelte egész életén át. Gyűlt benne a sok lelki fájdalom, nehéz sorsának harcos küzdelmeiben folyamatosan termelődött és ha éppen meríteni kellett ebből a végtelen vízből, egyszerűen kicsordult a szeméből.
2013-ban jelent meg a Csíki Székely Krónikáról szóló tanulmányom a csíkszeredai Székelyföld folyóiratban, amelyben arra a következtetésre jutottam elsősorban filológiai érvek alapján, hogy azt nem hamisították 1796-ban, hanem kizárólag 1533-ban írhatták, mint ahogy maga is állítja. Azóta is foglalkozom e szöveggel – most két, abban előforduló tisztségnévvel kapcsolatban jövök új elemekkel.
"A kihantolás során a 12. holttest nadrágja hátsó zsebében találtam egy talajvízzel és az oszlásban lévő holttest nedveivel átázott és földdel szennyezett jegyzetfüzetet. Ezt napon megszárítottuk és a talajtól óvatosan megtisztítottuk: ez a jegyzőkönyv Radnóti Miklós magyar költő verseit tartalmazza. Kéri a megtalálót, hogy juttassa el Magyarországra.”
„Nagyon nem értek egyet azzal, hogy ha valakinek fontos a nemzeti hovatartozása, akkor megpróbálják negatívan megbélyegezni. Nem tetszik, de tudomásul kell vennünk és együtt kell élnünk ezekkel a hangokkal, amelyek akár ösztönzőek is lehetnek a józanul gondolkodó, a nemzetét féltő, értékeket mentő, hagyományokat megőrző ember számára” – mondja Bárdos Gyula. A felvidéki Csemadok országos elnökével a magyar kultúra sajátosságai mellett Esterházy Jánosról és a Beneš-dekrétumokról is beszélgettünk.
A magyar kultúra napja alkalmából fiatal írókat, költőket kerestünk meg az alábbi kérdéssel, kéréssel:
1. Melyik az az öt szó, amelyik először eszedbe jut, ha azt hallod, hogy magyar kultúra?
2. Kérlek, nevezz meg három olyan értéket a kultúránkból (lehet az műalkotás, étel, szokás, bármi), amelyet szeretnél, hogy ötven év múlva az akkori fiatalok is értékként ismerjenek!
A magyar kultúra alig várja, hogy eljöjjön a napja. Hiába van jelen a nap 24 órájában és az év 365 napján, ki kell várnia a sorát, hogy őt ünnepeljék. 1989 óta van a magyar kultúrának napja, ezért kicsit mintha az új magyar szabadság nyitóünnepsége is volna egyben. Voltaképpen ő kezdi az évet január 22-én, Himnuszunk letisztázásának évfordulóján – aztán jönnek a kistestvérek: magyar széppróza napja (február 18.), magyar költészet napja (április 11.), magyar dráma napja (szeptember 21.); végül, mintegy a híd túlsó pilléreként: a magyar nyelv napja (november 13.).
Az ember által alkotott műveket – nagyságukat, mélységüket – sohasem a szerint mérték, mely korban, vagy hol, a világ mely sarkában, szegletében íródtak. Értékük, időtállóságuk, sokszor csak évtizedek, évszázadok múltával mérhető. Mégis, amikor letűnt korok távolából vizsgálunk egy művet, annak irodalmi értékét, hajlamosak vagyunk arra, hogy a már általunk ismert valóságnak és tényeknek, a mű megírását felvezető vagy kísérő történéseknek olyan jelentőséget tulajdonítsunk, mely abban a korban, melyben játszódnak, még egyáltalán nem látszanak.
Mégis, talán ennél is szerencsésebb helyzetben van az, aki most szeretné olvasni vagy újraolvasni a Mészöly-életművet, hiszen az utóbbi években-évtizedekben megkezdődött a „rehabiliztációja”, jóvátétele a Rákosi- és Kádár-korszakban tapasztalt kiszorításnak, elnyomásnak (az életmű színházi részét például ellehetetlenítette az akkori kultúrpolitika). Most a primér szövegek mellett hasznos tudományos munkák, konferenciák és emlékkonferenciák, kiadványok, valamint a Petőfi Irodalmi Múzeumban található Mészöly-hagyaték alapján is alaposabban tájékozódhatunk.