A tömeg várakozásteljesen felzúgott, amikor a limuzin befordult az Andrássy útra és az épület előtt kanyargó vörös szőnyeg végéhez állt. A híresség láthatóan megilletődve, közismert szerénységéhez méltóan csendesen szállt ki a járműből, ügyetlenül igazgatta napszemüvegét, és a fotósok vakuinak fényében félszeg mosollyal ajkán indult a színház bejárata felé. Hisztérikus tinédzserek nyújtották felé kezüket, néhányukét kedvesen megérintette, a kísérője kérésére egyikkel-másikkal közös fényképet is készíttetett. Zavarát nehezen leplezve hamar besietett a szőnyegen az épületbe.
Amikor a színpadra kilépett, elcsöndesedett a terem. Ügyetlenül meghajolt, és leült a számára kijelölt székbe. Az est házigazdája, az ismert költő a közönséghez fordulva felkonferálta az estet:
– …köszöntsük tehát körünkben az Utolsó Olvasót, az Egyetlent! – hatalmas tapsvihar, kiáltozás töltötte be a termet, a páholyokban több helyen is kitört az őrjöngés. A moderátornak percekig várnia kellett, amíg feltehette első kérdését:
– Árulja el nekünk, hogyan lesz valakiből olvasó? Mikor hagyta abba az írást?
Az Utolsó Olvasó láthatóan izzadt. Kezét tördelve válaszolt:
– Én végeredményben sohasem írtam…
A termen a döbbent álmélkodás hangjai söpörtek végig.
– Soha nem írt? Hogyan lehetséges ez? Egy rövid verset sem? Egy tárcát vagy szerelmes regényt sem?
– Legutoljára egy iskolai fogalmazást írtam, az jól sikerült, de azóta semmit. Én olvasni szeretek.
– Meséljen nekünk arról, kedves olvasó, hogyan nevelkedik egy olyan ember, akiben nincs késztetés az írásra… Bizonyára kiegyensúlyozott, talán egész boldog gyermekkor állhat ön mögött!
– Édesapám ismert televíziós sorozatok szerzője volt, édesanyám színésznő, de írt verseket is. Igen, mondhatom, hogy boldog volt a gyermekkorom. Persze nekünk is voltak gondjaink, a szüleim néha veszekedtek, de végeredményben harmonikus volt a családi életünk.
– És a fiatal évek? A szerelem sem hozta magával az írást? Mindenki ír verseket a kamaszkora végén…
– Én nem írtam. Pedig voltam szerelmes. Udvaroltam lányoknak, és szövődött néhány szerelem is… Azután megismerkedtem a mostani feleségemmel…
– Ő, ha jól tudom, újságíró volt, most romantikus regények szerzője.
– Úgy van. Sokat írt már a megismerkedésünk kezdetén is, később egyre jobban keresett a szakmában. Én közben nyugodtan élhettem az olvasók kevésbé viharos életét. Békés a közös életünk, csak jót mondhatok a magánéletemről.
A nézőtéren tapsvihar tört ki, majd lassan elült. A beszélgetés folyamán feltárult az Utolsó Olvasó élete és lelkivilága, a közönség hol feszült csendben, hol álmélkodó kiáltásokat hallatva hallgatta. A legtöbben jegyzeteltek. A beszélgetés érezhetően a vége felé közeledett:
– És mondja, ön mit javasolna az embereknek, hogy ne írjanak?
– Hát… Nem is tudom. Nem hiszem, hogy célravezető lenne, ha egyszerűen elfojtanák a késztetést. Talán akkor működik jól, hogy ne írjon az ember, ha felfedezi magában az ehhez való tehetséget. Az hiszem, születni kell rá.
Csalódott moraj. Az olvasó folytatta:
– Nem állítom, hogy esetleg ne lehetne abbahagyni. Úgy hallom, vannak, akik kiégnek. Vagy egyszerűen leteszik a tollat. Én úgy gondolom, a könyvek rengeteg izgalommal, érdekességgel, tanulsággal szolgálnak. Nekem elég, amit olvasok. Minek szaporítsam ezt a végtelenség felé tartó kásahegyet, ami a mai írásbeliséget jellemzi?
Hangos taps és ováció kíséri a szavakat. Sokan felállnak, úgy ünneplik a beszélőt. A moderátor elbúcsúzik az Utolsó Olvasótól, aki a nyomakodó tömeg sorfala között, biztonsági őröktől kísérve igyekszik kifelé. Útközben nem dedikálja a műveit. Izzadtan zuhan be a luxuslimuzinba, a sofőr indít. Az olvasó lánya a hátsó ülésen, szemben ül az apjával, csillogó képernyőjű telefonjába ír valamit. Röviden, aggódva tekint fel az apjára, aki fáradtan, kiégetten húzódik a sarokba, és elmerengve bámulja a nagyváros fényeit.
– Milyen volt? – kérdi a lány.
A férfi csak legyint, nem válaszol.
– Jól vagy? – próbálkozik újra a lány, leereszti a szerkezetet a kezéből. – Mostanában egyre fáradtabbnak látlak.
Az Utolsó Olvasó sóhajt, mocorogni kezd.
– Mondhatnám, hogy kicsit elegem van ebből az egészből, de nem lenne igaz. Mert nagyon elegem van belőle. Ez az állandó magyarázkodás, kérdezősködés, meg a felhajtás, a sok ember. Senkit sem én érdeklek, csak az, hogy miért nem írok… Nem látnak engem, csak a csodabogarat.
A lány most már gyanakodva félrehajtja a fejét.
– Tudod, hogy ez nagyon irodalmian hangzott?
A férfi zavartan dörzsölgeti az állát.
– Mostanában szavak jutnak az eszembe… Mondatok. Sőt, egy egész vers is összeállt bennem. Az a címe: „Tömegben egyedül”.
– Jaj, apa! – kapja szája elé kezét a lány. – Hát te is? Szóval írni fogsz?
– Nem. Vagyis nem akartam… De ez van. Úgy látszik, ezt nem lehet megúszni.
A lány szomorúan, szeretettel nézi jól öltözött, mégis elnyűtt apját:
– Tudok egy jó írástechnika-tanárt. Nem olyan, mint az állami tömegoktatásban dolgozók, akik csak öntik a világba a sok tehetségtelen bértollnokot. Ez tényleg jó. Nem olcsó, de megéri. Majd bemutatlak neki.
Az Utolsó Olvasó bánatosan bámul kifelé. Keze felemelkedik, az ablakhoz ér, lassan írni kezd az üvegre. A limuzin lágyan suhan tovább a nagyvárosi, fényes éjszakába.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. május 18-i számában.)
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.