Volt egy nagyon sötét időszaka az egyetemi éveimnek, amikor hetente (néha gyakrabban) pánikrohamra ébredtem. Túlélt szívrohamhoz hasonlítható élmény. Arra riadtam fel ilyenkor, hogy alvás közben elfelejtettem lélegzetet venni. Fulladozva levegő után kapkodtam, a szívem ijesztő sebességgel vergődött a mellkasomban, mintha szabadulni akarna, miközben görcsösen szorított össze a félelem. A sötétben mindenféle árnyak jöttek felém, és az iszonyattól kimeredt szememet becsukni sem mertem.
Az a jó, hogy egy-egy ilyen után az ember már nemigen akar öngyilkos lenni. Cserébe időnként a legjobb pillanatok között jelenik meg hirtelen a halálfélelem, a szorongás. Ami aztán keserűvé változtatja az édeset, feketévé a szürkét, a fekete meg még üresebbnek és sötétebbnek tűnik. Na, ilyenkor aztán próbálkozhat az ember az apró örömök megélésével, jó kis pofonokat oszt az elmúlás. Ebből a rémálomból felébredni a legnehezebb. Szembenézni a saját pusztulásunkkal.
A jó az, hogy a halálfélelem két részből áll. Egyik a halál utáni léttől/nemléttől való félelem (amiben talán a hit nyújthat némi vigaszt, segítséget). A másik, sokkal fontosabb része az élethez kapcsolódik. Azokra a dolgokra világít rá, amiket még nem tettünk meg. „Vele haragban váltam el, pedig szeretem; arra a hegyre még nem másztam fel, pedig gyerekkori álmom; még nem olvastam azt a könyvet, és nem is ejtőernyőztem.” Kicsi és nagy feladatok hosszú listájával szembesülünk ilyenkor. De ez a lista enyhítheti a félelmet, az életet pedig teljessé teheti. Hiszen, ha mindent megtettünk, amit akartunk, mindent, ami a bakancslistánkon áll, akkor bármi történhet. Nyugodt lelkiismerettel maradhatunk vagy távozhatunk. A nyugodt lelkiismeret biztonsága pedig ahhoz a boldogsághoz vezet, amit e rövid tárcasorban tárgynélküli szerelemnek neveztem el.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. augusztusi számában)
A kortárs orosz irodalom jelese, Ljudmila Ulickaja írja: „Erős kötődésem a tárgyakhoz – életükhöz, lokális vonatkozásukhoz, születésükhöz és halálukhoz – ahhoz vezetett, hogy egy régi cipősdobozba bepakoltam mindent, amitől nehéz volt megválnom…” Az idézetben kimondatlanul is benne van, hogy a más szemében csak kacatnak minősülő tárgyak azért fontosak, mert emlékeztetnek hajdanvoltakra, élethelyzetekre.
Jaj, már megint ez a buta test! Ez az átmenetiségével kérkedő porhüvely, kocsonyásodó tetemtemető, izgő-mozgó trágyatár, komposztra való kukacfészek, ösztöntől és vágytól mart, szélcsöndben is lobogó fátyol! Ez az önmagát kétségbeesve fölemésztő és reprodukáló, önző, görcsös sárruha! Gerincvelő létpöcegödre! Homokba írt homok, romba dőlő rom, petéjét és magvát konokul szertehintő, vérkönyvektől roskadozó, csillagtalan csontpolc!
– Pályaőr ám az ángyuk térde! – szokott háborogni az öreg, ha az újságban véletlenül a szakmáját emlegetik. – Miket össze nem firkálnak ezek! Bakter annak a becsületes neve! De ebben a mai világban akkora a flanc, hogy borzasztó! Itt van mindjárt a feleségem, aki takarítónő az iskolában. Én legalábbis így gondoltam buta fejjel. De nem! Kisült, hogy ő a technikai személyzet. Az árgyélusát az ilyen körmönfont szószaporításnak!
Tudod-e, hogy sokáig azt hitték, minden árnyék fekete? Nézd csak meg a régi nagy mesterek képeit. A szín, melyre árnyék vetül, pillanatok alatt homályos szürkévé fakul, majd elnyeli a mindent elborító sötétség, mely néha nem is csak a fény hiányának tűnik, de kézzelfogható, tömör, már-már eleven dolognak.
Érdekes megfigyelni, hogy az elkezdett erkélyt viszont sosem fejezik be. Ez alighanem az asszonyok romboló hatása miatt van így, mert minap a következőket hallottam a Dedemanban egy házaspártól:
– Vagy én, vagy a ház! Meguntam, hogy csak a házzal foglalkozol! Erkély sem kell már, mert úgysem olyan lesz, amilyent szeretnék! Dézsát akarok! Egy naaaagy fürdődézsát!
A priuszos beköti középső gyermekét, illetve nem a középsőt, a legkisebbet, illetve a legkisebb a középső, mert a kocsi hátsó ülésén a legkisebb a középső és a legnagyobb között ül. A legnagyobbat is beköti, mert magát bekötni egyedül a középső tudja. Az van a priuszos fejében, hogy a kocsiban három ülés van, az anyósülés meg az apósülés elöl, a hátsó ülés meg hátul.