Halálfélelemből születünk
Azt mondják, az irodalom az életről szól. Lehet. De a motivációja a halálfélelem. És nem csak a hírnév megszerzése miatt. Thomas Mann A varázshegy című regényében egy olyan gondolatot fogalmaz meg, miszerint az élet önmagában halál. Nemcsak azért, mert oda tart, hanem mert közben is pusztul a test. A sejtek folyamatosan elhalnak, cserélődnek. Már azt is megmondta a tudomány, mennyi idő kell hozzá: hét év alatt teljesen újjászületünk.
„– Rothadás, enyészet […] Hiszen az voltaképpen égés, oxigénnel való egyesülés.
– […] Oxidáció.
– És az élet?
– Az is. Az élet is, fiatalember. Az élet is oxidáció. Lényegileg a sejtfehérje oxidációs égése, innét ered a finom állati meleg, amiből olykor túl sok van. Hja, az élet meghalás, hiába is szépítjük.”
Thomas Mann kitér külön a női testre is, arra, ahogyan az változik az idő múlásával. Az olvasó is tovább tudja gondolni, miről van szó. Hogy mennyi mindent megtesznek a nők az öregedés elrejtésére. Alakformáló ruhák, ránctalanító krémek. Mindezt miért? Hogy jobban, vagy tovább kelljenek a férfiaknak.
De nem véletlenül. A szexualitás a Maslow-piramis legalsó szintje az éhséggel és a szomjúsággal együtt (Maslow az emberi szükségletek szintjeit ábrázolta egy piramis formájában). Milyen furcsa, hogy az adott egyed evés és ivás nélkül elpusztul. Szexualitás nélkül viszont végigélhetne egy életet (lásd pl. papok). Mégis alapszükséglet. Miért?
Miért akarja (majdnem) minden lény továbbörökíteni magát annyira, hogy ez olyan fontossá váljon, mint az evés vagy az ivás?
A faj fenntartásának ösztöne gyakorlatilag mintha egyé válna az életösztönnel. S így a szexualitás-mentes élet egyenlő lenne a halállal.
Érdemes megfigyelni, hogy ott, ahol jobban hisznek a túlvilági létben, csökken a szexualitás mértéke. A keresztény vallás a halál utáni létre, a mennyországra koncentrál, amelyhez az evilági élet csak átmeneti állapot. Így lesznek az aszkéták, a papok éhező, szomjazó, szűzi lények, akik szigorúan követik a keresztény tanítást. Tehát egy olyan társadalomban, ahol a halál utáni élet biztosnak tűnik, csökken a halálfélelem, a szexualitás megélése bűnnek ítéltetik („Ne paráználkodj!”). Az etruszk népet viszont – akiknél az egyik leglátványosabb halottkultusz működött, így a halálra koncentrálást tételezzük fel –, kifejezetten aktív szexuális életet élő népként ismerjük.
Hogyan függ össze a szexualitás a halálfélelemmel? A halál „túlélésének” legismertebb és leginkább bizonyított, tapasztalatokon alapuló módja a gyereknemzés. Nem lehet tehát véletlen, hogy a gyermektelen nőknél harminc éves kor körül, a férfiaknál a negyvenes években van egy erőteljesen szorongó időszak, mikor az utód létrehozása létszükségletté válik. A termékenységi idő lejárásának közeledtével a félelem folyamatosan növekszik. És ez az érzés a súlyos betegségek alatti hangulathoz hasonló, ahol a halál közeledtét éli át az ember.
Természetadta tulajdonsága a nőnek, hogy az izzadás, tehát a fenti idézetben említett oxidáció hője/szaga kisebb, mint a férfié. A bőre szőrtelenségével a gyerekkor puhaságát, fiatalságát idézi (a férfi erejével szemben). És szülni tud. Mintha a gyengébbik nem felette állna a halálnak.
És nem véletlen, hogy a fiatal, szüléshez alkalmas idomokkal rendelkező nő a legvonzóbb minden korszakban, amikor a férfi a szexre gondol (és nem mutogatni akarja a párját – mint egy autót).
Ám a szex önmagában még nem biztosítja a férfit. Hiszen amíg a házasság vagy a patriarchális társadalmak egyéb „nőbirtokló” intézménye létre nem jött, a nők szabadon váltogathatták partnereiket. Így a férfi sosem lehetett biztos abban, ő nemzette-e a gyermeket. Egyrészt az újszülött az anyját felismeri, de az apját nem, másrészt a gyereknemzés sem nyilvános helyen történik, a fogantatás még kevésbé.
Tehát valószínűleg nem arról van szó, hogy a férfi azért akar minél több nőt megszerezni, hogy sok életben maradt utódja legyen, hanem mert abból a sok utódból nagyobb eséllyel lesz olyan, aki biztosan az övé.
A nők esetében nincs effajta bizonytalanság. Ők inkább azért küzdenek, hogy biztosítva legyen a megtermékenyítésük azáltal, hogy a férfit maguk mellett tartják.
Ezért az öregedés vagy a havi menstruációs ciklus terméketlen időszakainak elkendőzésére már régóta törekednek a nők. Mindig kívánatosnak maradni, ez a cél. Tudott, hogy a ciklus termékeny időszakában megváltozik az illat, a száj sötétebb színűvé válik, a bőr megszépül, a mellek megnőhetnek. Nem véletlenül jött létre a parfüm, a rúzs, a többi sminkeszköz, a bőrápoló krémek, balzsamok, a fűző és utódai.
Mert ezért kell a nő a férfinak. Hogy általa ő is részesüljön az öröklétből.
És emiatt van az, hogy akár Istenről, akár a halálról, akár a szerelemről olvasunk, vagy írunk, csak ugyanazt a témát járjuk körül más és más módokon.
A társasági élet
Gondoltam, itt az idő társasági életet élni. Már két hete nem találkoztam senkivel. Felkeltem, fogat és hajat mostam, megfésülködtem. Szép, tiszta ruhába bújtam. Akkor eszembe jutott, hogy esetleg süteményt is sütök, hátha örülnek neki. Kakaóscsiga jó lesz. Mire elkészültem, dél lett. Sebaj, kávézáshoz jó igazán egy kis édesség. De mi van, ha többen jövünk össze, nem csak egy-két ember? Jobb, ha egy üveg bort is magammal viszek. Fogtam a bort, a süteményt dobozba raktam, s elindultam.
Az utcában megállított a rendőr:
– Maga hova megy?
Akkor jutott eszembe, hogy kijárási tilalom van. Sebaj. Úgysem szeretem az embereket.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. áprilisi számában)
Mikor először látogatott el Júliához, még olvadt a hó, gyönge rügy fakadt a fákon, száraz ágaik alighogy életre keltek. „Korán jöttél”, mondta a lány, és Hendelin logotét elszégyellte magát.
Hetekkel később, két hegy szelíden egymásba hajló gerincén jelölték meg újabb találkozásuk helyszínét. Hendelin magára öltött pár dolgot, amiről úgy vélte, férfiasabb színben tüntethetik fel őt.
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.