Költő vagy, csupa szeretet: szereted-e a legyeket? – tette föl a költői kérdést Babits Mihály 1932 nyarán az esztergomi Előhegyen. Nem tudom, mennyi légy volt ott akkoriban, de biztos nem annyi, mint most minálunk Zalában. Különben halhatatlan poétánk életigenlően játékos és kedélyesen humanista lírája inkább lett volna légytetemekkel borított bútorok és véres, bunkósbottá gyűrt újságpapírok gyászos csataterének komor balladája. Vagy csak én vagyok annyira méltatlan Babits nemes szelleméhez, hogy teljesen magától értetődő számomra ölni, ölni ezreket, hogy megvédjem bús kényelmemet. Mindenesetre mióta falun élünk, rájöttem a humanizmus lényegére.
Kínos kimondanom, de bármennyire hiszem és vallom az emberi lélek istenképmásvoltát, meg a halhatatlan, végtelen, egyetemleges szeretetet: minálunk itt falun a humanizmus a számokon múlik.
Ha beröpül éjjel a szobámba egyetlen darab eltévedt, megzavarodott, árva kis légy, szúnyog, darázs, szöcske, sáska, szárnyas hangya, vitorlás pók, vámpírdenevér, invazív harlekinkatica, májusi cserebogár, dögkeselyű, pattantyús lóféreg vagy repülő húsevő gomba, ami nálam előbb volt jelen a teremtett világban, s akinél én vagyok a természetben vendég, akkor természetesen humanizmustól túlcsorduló szívvel, az élet minden apró rezzenése előtt ámuló tisztelettel fejet hajtva tárom neki szélesre az ablakot, kapcsolom le a villanyt, és megyek az udvarra egy illatos gyertyával, hogy annak jámbor, pisla fényével újra visszacsalogassam természetes közegébe az élni vágyó kis teremtményt.
Ám ha beröpül éjjel a szobámba a fenti lények százas egyedszámú, offenzív kolóniája, a humánum úgy hull le rólam, mint ruha másról a boldog szerelemben. Nem haragot érzek, nem is gyűlöletet. Ezek még emberi dolgok. Mi bensőmben dúl, a teremtés kezdetéről való. Medveős, farkastotem bömböl föl lelkem sötét szegletén: bár agyaram-karmom nőne, és irdatlan mancsokkal vethetném magam az ellenre, mi ételem, hajlékom, ágyam akarja! Dicső ősök korcs utódaként csak a közhelyes, kisszerű, kispolgárin összetekert újságpapírral indulok véres küzdelemre. Büszke csatakiáltás helyett – még fölébred a falu – csak elszántan suttogom minden légynek, meg a többi frászkarikának, ami egy perc múlva még él: lássátok testvéreitek szétmarcangolt tetemét, oda juttok mindjárt ti is, ha nem takarodtok ki rögtön a rétre más élőlényekkel kellemetlenkedni!
Nehéz humanistának lenni falun, mert itt aztán nem babra megy a játék.
Van nekünk egy pincénk. Akkurátus, csinos pince, hatvan-hetven éve építették, apró fölújításra szorul, amit fél éve csinálok, de holnap már meszelek, ha Isten megsegít, s utána végre mehet le kiskertünk sok finom terménye, amit nem a csiga meg a bogár zabált föl. És a bor is.
A pincének van egy lejárata, azon helyes, nyerges cseréptető, annak pedig derék, izmos mestergerendái. Az egyik ilyen gerendán volt egy hangyaboly. Úgy tessék elképzelni, hogy megy az ember a lépcsőn a pincébe, és a feje fölött, a gerendát körbeölelve lóg lefelé a boly, műfajában szokott kúpos formában, csak megfordítva. Ámulva csudáltam a természet remekét, a szorgalmas kis élőlények e valóságos műalkotását, mely az évmilliók alatt rögződött struktúrát oly makacsul őrzi, hogy már az se számít a dolgos férgeknek, ha fordítva van az egész. Csudálatomba némi természettudományos érdeklődés is vegyült: milyen lehet a hangyakirálynőnek fejjel lefelé szülni?
Majd felgyúlt lelkem sötét szegletén az a bizonyos ősi ösztön, mihelyst rájöttem, mit is látok valójában: ezek a kis rohadékok nem a mestergerenda köré építették a bolyt, hanem a gerenda is a boly része. Magyarul szivacsosra rágták a fát, ami a tetőt tartja. A boldog korban, mikor La Fontaine mester tanulságos történetét írta tücsökről és hangyáról, nyilván nem ismertek olyan hangyákat, amik a télire gyűjtögetés mellett azzal töltötték napjaikat, hogy családok fejére tetőket omlasszanak. Tán La Fontaine gerendáit épp tücskök rágták, vagy ismert egy jó maszek ácsot.
Szóval: vagy gerenda porlik és tető omlik, vagy ölök. Hát öltem.
Levertem a szegény bolyt lapáttal, kivittem vödörben a mezőre, ott kidobtam, és voltam is humanista, meg nem is. De a hangyák még mindig rágták a gerendát. Akkor fogtam egy kis ételecetet, mert azt írja az interneten a bioháztartási környezettudatos izé, hogy az ecettől a hangya menekül. De a hangyák még mindig rágták a gerendát. Fogtam az összes ételecetet, és tébolyultan locsoltam vele a gerendát, ami nem könnyű, ha a célpont a feje fölött van az embernek, a feleségem meg azt hitte, végképp megbolondultam, hogy az ecetre járok rá bor helyett. A hangyák ezrével hulltak, alig győztem söpörni tetemeik a pincelépcsőről, de utána vagy föltámadtak és visszamentek, vagy folyamatosan újak születtek, vagy eleve ennyi utánpótlásuk volt nekik, de továbbra is rágták a gerendát. Fogtam a lángszórót. Nem azt, ami minden rendes vidéki háztartásban szériatartozék disznópörzsölő néven, hanem ami a magamfajta, pályakezdő paraszt, vidéken szerencsétlenkedő, városból menekülő gyüttmentnek adatik: az öngyújtó lángjával gyilkos fegyverré berhelt, olcsó, fújós dezodort. Majd a zombitúlélős változatát: husángra tekert, petróleumos rongyot. Aztán hypót locsoltam a kitartó ellenségre, aztán megint ecetet öntöttem rájuk, aztán megint felgyújtottam az egészet. Mivel a mestergerenda már nemcsak hangyarágta, hanem hypótól bűzlő, tűzmarta, és üszkösödő lőn, a hangyáknak se volt gusztusuk hozzá, be is költöztek a másik mestergerendába, és pár nap alatt ugyanúgy szétrágták, mint az előzőt. Akkor leszedtem a cserepeket, szétbontottam az egész tetőt, a kárvallott gerendákra locsoltam minden mérget, a kerti hintaágy fölújításából maradt rozsdamaróig bezárólag, minek legfontosabb alkotóeleme sósav, plutónium vagy valami ilyesmi. Pár napig nem tudtunk a pince közelébe menni a bűztől, de a hangyák rá se rántottak. Akkor drótkefével kikapartam a gerendák és a téglák hézagait, és feltöltöttem gipsszel. Hagyománytisztelőbb lett volna jó göcseji sárga agyaggal, ami mifelénk lényegében maga az anyaföld, de mivel eredetileg is azzal volt tapasztva itt minden, és a jelekből ítélve az összes hat- és többlábú istencsapása különösebb erőfeszítés nélkül fúrja magát keresztül rajt, gondoltam, kipróbálok valami jó kis természetellenes anyagot, hátha attól végre meghátrál a zabolátlan természet. Ha a gipsz nem válik be, még mindig van egy kis falazóhabarcs. Meg pár zsák cement, amit még a kerítéscölöpökhöz vettem, de ha ezen múlik, inkább lebetonozom az összes hangyát. Ám holnap végre meszelek, ha minden jól megy. És ha aztán a hangyák kitalálják, hogy a gipsz, meg a habarcs, meg a mész sem érdekli őket, vagy pedig kikerülik az egészet, és rájönnek, hogy igazából a téglába is tudnak lukat fúrni, akkor fölkötöm magam a gerendára, legyen e pince sírom örök időkre, sírfeliratom pedig: imádkozzatok a műparasztért, ki hangyák által veszett.
Hát így megy itt falun a humanizmus.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. augusztus 22-i számában.)
