Ezt már úgy írom, hogy biztosan tudom, nem fog nyomtatásban megjelenni. Sok veszteség érte magyar kulturális életünket idén – és ilyenkor emberek halálára szoktunk gondolni, nem hetente megjelenő kulturális mellékletek megszűnésére. Pláne, hogy az Előretolt Helyőrség igazából nem szűnik meg. Ha jól értem, csak átalakul. Nem is tudom, méltó-e ezt így egyáltalán veszteségként tálalni. De hát az ember már csak ilyen: érzelmei, megszokásai rabja.
Ha jól emlékszem, vagy három éve publikálok a Helyőrségben. Olyan ez a lap, mint az egész életem: minden rovatba beledugtam az orromat. Küldtem interjút, tudósítást, kritikát Bonczidai Évának, prózát Nagy Koppány Zsoltnak (tőle tudtam meg, hogy a történeteim felét tárcának hívják), verset Farkas Wellmann Endrének, és még gyerekmeséket is Ágoston Szász Katalinnak a Hamuba sült pogácsába. Ha lett volna drámarovat, talán abba is írok, pedig attól már jócskán megcsömörödtem. De ha a Helyőrségbe kellett volna, az más… Évek óta nem telt el úgy hét az életemből, hogy ne küldtem volna valamit vagy ne vártam volna a visszajelzést, vagy a publikációt. Emlékszem, eleinte mennyit hisztériáztam: milyen komplikált elmagyarázni bárkinek, hogy egy olyan lapban jelenik meg a vonatkozó recenzió, kritika, akármi, amelyiknek a virtuális térben nyoma sincs, Pest megyében nem létezik, és a vidéki, megyei szintű napilapok hétvégi kulturális mellékletében jelenik meg…
A drága kollégákat meg azzal idegesítettem, hogy micsoda forradalmi, underground gesztus egy kulturális laptól, hogy a fővárosban és a mátrixban is hozzáférhetetlen. Ráadásul komolyan is gondoltam. Aztán, mire folyékonyan bemagoltam a földhözragadtabb, tényszerű magyarázkodást, egyrészt lett Helyőrség a virtualitásban, másrészt Zalába költöztem, ahol végre közvetlenül tapasztalhattam meg lapunk (igen, nekem ez lapunk, lapom, egyik otthonom, pátriám, ahol értik a nyelvet, amit beszélek, ahol nem hazátlanabb az én szavam a szónál, ahol van szavam) fölmérhetetlen kulturális hatását. Vagyis láttam faluházakban, kultúrházakban porosodni, láttam, hogy nénikék pucolválják vele az ablakot, vagy begyújtanak vele – matt papír, szépen ég, ami egyre kevesebb nyomdaipari termékről mondható el. Láttam, hogy az állatorvos a macska alá teríti a vizsgálóasztalon – melyik nemzet dicsekedhet akkora kultúrdömpinggel, hogy még a házi jószág alá is széppróza kerül? A szippantós bácsi, aki az emésztőgödröt adjusztálni jár hozzánk, megkérdezte: maga írta azt a babilonos verset a Helyőrségbe? Én bizony, hogy tetszett? Hát, többször el kéne még olvasnom, elsőre nem igazán értettem... Arról szól, hogy jobb vidéken élni, mint Pesten. És tényleg jobb?
Azóta hazafias kötelességemnek tartom úgy írni, hogy a szippantós bácsi is elsőre értse. Legalább néha. De most már nem kerül több Helyőrség gyújtós mellé, macska alá, nem csomagolnak bele zsírszalonnát fejkendős nénikék, hogy legalább néha megakadjon szemük egy-egy versen vagy képen. Nem lesz több tematikus, egy-egy képzőművész munkásságát körüljáró, számomra elképzelhetetlen, vagyis Bonczidai Évai alapossággal megszerkesztett lapszám. A magyar vidék, az a hely, ahol a valóság születik, elvesztett valamit. Mert ilyen, mint a Helyőrség, egyszerűen nem létezett, nem létezik. Az irodalmi, kulturális lapok a kultúrában élő embereknek, szakmabelieknek, horribile dictu sznoboknak szólnak. A Helyőrség a néphez szólt – mondhatnám romantikusan, de annyira azért még nem bolondultam meg, hogy ne tudjam: ilyen, hogy nép, istenadta nép, ma már csak búvópatak-szerűen létezik, tudat alatt lappang, félálmokban osonkodik. Azt viszont igenis vulkánok torkába mártott százéves fenyőkkel írom kollektív tudatunk sötét egére lángoló betűkkel: a Helyőrség a néphez akart szólni. Azzal is, hogy megyei napilapok hétvégi, kulturális mellékleteként jelent meg, azzal is, hogy megjelentetett olvasói írásokat, és sokszor bizony a profik tollából származó irományok jellegével is.
Ez most nem lesz. Nem tudom, hogy mi lesz. Valami nyilván lesz, mert valami mindig van. Csak azt volna jó tudatosítani: olyannak nem érdemes lennie, ami már sok van. Mert hogy irodalmárok olvasgatják egymás írásait, és Nyuszi barátai meg üzletfelei járkálnak egymás könyvbemutatóira, és ezt a szemétdombon kapirgáló kiskakas minden délceg öntudatával szakmának nevezik, olyan már van. De olyan, hogy a szomszéd faluból a szippantós bácsi a versem iránt érdeklődik, olyan nincs.
Nem szeretném azt írni: most már nem is lesz…
Ugye lesz?
A remény szerintem északi jelenség.
Nem csodálkozom, hogy az a világhit, mely tényként fogadja el a megváltást, a Földközi-tengertől északra tudott igazán gyökeret ereszteni és meglombosodni. A megváltás csak ott lehetséges, ahol van reá belső igény. Ahol mélyen átélték már, hogy milyen a megváltatlan világ, ott erős a remény és ennek testvére, a várakozás.
Múlt este arról beszélgettünk néhányan, hogy a mesterséges intelligencia miként fog beszüremkedni az irodalomba, és ha már beszüremkedik, kinek és mire lesz ez jó. A beszélgetésen egy szerkesztőségi ötletelést gondoltunk tovább, amelynek az volt a kiindulópontja, hogy az interneten fellelhetők olyan programok, amelyek – kellő beállításokat követően – képesek különböző híres költők stílusát is imitálva verset írni.
A lényeg az, hogy a román nép nagyobbik fele (alacsony Hargita és Kovászna megyei részvétellel) ma „csont nélkül” újraválasztaná Ceauşescut vezetőjének. Az Európai Unióban pedig kétségkívül a legprogresszívebb politikusok közé tartozna. Nézzük csak a programját!
Azzal, hogy az élelmiszerek árusítását ismét „racionalizálná”, azaz csak jegyre lehetne kapni (napi 30 deka kenyér, havi 1 kg cukor, 1 liter olaj, fél vaj, 1 csirke/ család), határozottan fellépne az elhízás, az egyre többeket érintő cukorbetegség, továbbá az élelemkidobás és pazarlás ellen. Ma már nem kellene „tudományos étkezésnek”
Mindezek után érzem, méghozzá vallom, hogy két, sőt egy boszorkánymester létezik. Balgaság lenne végletekben gondolkodni, mert ahogy megkülönböztetünk fényt a sötétségtől, úgy tér el egymástól jó és rossz, és olyan vékony a határ egyik-másik között, mint ahogy a jó szándék képes a kételyt bűnné formálni, hiszen ugyanabban az univerzumban létezik.
Tudni kell mindenekelőtt: két-, sőt háromféle boszorkányok vannak, s közöttük igen nagyok a különbségek – s ahogyan az emberek között megkülönböztetjük a nemeslelkűt és a pokolra születettet, éppúgy a boszorkányokról is dőreség lenne egy s ugyanazon-féleképpen beszélni. Mert ámbátor hasonlatosak egymáshoz, úgy aspektusok mint természetök szerént, cselekvéseikben és szándékokban, mégiscsak egy családnak különféle ivadékai.
– Inceu elvtárs, nekem Nyugaton semmiféle rokonom nincs.
Ő hímez, én meg hámozom az ügyemet. Zavartan, sietve elmondja, megkapom a szerkesztői fizetésemet a Megyei Művelődési és Szocialista Nevelési Bizottságnál, ahová átpakolnak…
– Hogyne, kedves Czegő elvtárs, magának Izraelben van a testvére és a család…
– De Inceu elvtárs, Izrael nem nyugaton, hanem délkeleten van!
Akinek van testvére, az tudja legjobban, milyen volt igazságosan elosztani az egyetlenegy megmaradt túrórudit. Mert nem lehetett úgy kettétörni, hogy az mindkettőtöknek jó legyen: így valamelyikőtök mindig a kisebbik részét kapta. Te pedig könnyes szemmel, remegő kézzel adtad át a nagyobbik felét a kistesódnak, mert anyukád parázs tekintettel bámult rád, elég jóságos vagy-e a véreddel.
Én elég szerencsétlen körülmények között születtem. Egy budapesti kórházban, télen. Nem volt elég hely, Anya egy átjáróban feküdt, összetört szemüvegét napokig a markában szorongatva, a plafonról omlott rá a vakolat. Látogatni nem lehetett, mert influenzajárvány volt. Engem meg a többi újszülöttet minden nap „etetésidőben” kis kocsira pakoltak, sorban, mint a kenyereket, betoltak az anyákhoz, majd evést követően visszavittek.
A kisgyerek, amikor az adventi reggeleken kilépett a templomajtón, azt látta, hogy a szertartás idején kialudtak a csillagok, világosság fogadta, meg utcán járó emberek. Akár büszke is lehetett magára, hogy míg mások semmitmondó hétköznapra ébredtek, ő már egy lépéssel közelebb került a nagy ünnephez. Ahhoz az ünnephez, amelynek éjszakáján rejtelmes körülmények között karácsonyfát hoz a Jézuska, ő pedig a türelmetlenül várt virradatkor gyönyörködhet a csillogásban.