Juhász Kristóf: Gyászbeszéd a nyomtatott Helyőrségért

Ezt már úgy írom, hogy biztosan tudom, nem fog nyomtatásban megjelenni. Sok veszteség érte magyar kulturális életünket idén – és ilyenkor emberek halálára szoktunk gondolni, nem hetente megjelenő kulturális mellékletek megszűnésére. Pláne, hogy az Előretolt Helyőrség igazából nem szűnik meg. Ha jól értem, csak átalakul. Nem is tudom, méltó-e ezt így egyáltalán veszteségként tálalni. De hát az ember már csak ilyen: érzelmei, megszokásai rabja.

Ha jól emlékszem, vagy három éve publikálok a Helyőrségben. Olyan ez a lap, mint az egész életem: minden rovatba beledugtam az orromat. Küldtem interjút, tudósítást, kritikát Bonczidai Évának, prózát Nagy Koppány Zsoltnak (tőle tudtam meg, hogy a történeteim felét tárcának hívják), verset Farkas Wellmann Endrének, és még gyerekmeséket is Ágoston Szász Katalinnak a Hamuba sült pogácsába. Ha lett volna drámarovat, talán abba is írok, pedig attól már jócskán megcsömörödtem. De ha a Helyőrségbe kellett volna, az más… Évek óta nem telt el úgy hét az életemből, hogy ne küldtem volna valamit vagy ne vártam volna a visszajelzést, vagy a publikációt. Emlékszem, eleinte mennyit hisztériáztam: milyen komplikált elmagyarázni bárkinek, hogy egy olyan lapban jelenik meg a vonatkozó recenzió, kritika, akármi, amelyiknek a virtuális térben nyoma sincs, Pest megyében nem létezik, és a vidéki, megyei szintű napilapok hétvégi kulturális mellékletében jelenik meg…

A drága kollégákat meg azzal idegesítettem, hogy micsoda forradalmi, underground gesztus egy kulturális laptól, hogy a fővárosban és a mátrixban is hozzáférhetetlen. Ráadásul komolyan is gondoltam. Aztán, mire folyékonyan bemagoltam a földhözragadtabb, tényszerű magyarázkodást, egyrészt lett Helyőrség a virtualitásban, másrészt Zalába költöztem, ahol végre közvetlenül tapasztalhattam meg lapunk (igen, nekem ez lapunk, lapom, egyik otthonom, pátriám, ahol értik a nyelvet, amit beszélek, ahol nem hazátlanabb az én szavam a szónál, ahol van szavam) fölmérhetetlen kulturális hatását. Vagyis láttam faluházakban, kultúrházakban porosodni, láttam, hogy nénikék pucolválják vele az ablakot, vagy begyújtanak vele – matt papír, szépen ég, ami egyre kevesebb nyomdaipari termékről mondható el. Láttam, hogy az állatorvos a macska alá teríti a vizsgálóasztalon – melyik nemzet dicsekedhet akkora kultúrdömpinggel, hogy még a házi jószág alá is széppróza kerül? A szippantós bácsi, aki az emésztőgödröt adjusztálni jár hozzánk, megkérdezte: maga írta azt a babilonos verset a Helyőrségbe? Én bizony, hogy tetszett? Hát, többször el kéne még olvasnom, elsőre nem igazán értettem... Arról szól, hogy jobb vidéken élni, mint Pesten. És tényleg jobb?

Demeter Szilárd | Alapítói védőbeszéd

Ezért váltunk léptéket. Heti nyolc oldal már nem elég ahhoz, hogy saját kultúránkat megmutassuk, gazdagítsuk. Új formátumot kerestünk, egy új hordozót készítünk elő. Terveink szerint havonta százvalahány oldalnyi kortárs magyar kultúrát mutatunk meg, és ez csak a töredéke lesz annak, amit mutatni lenne érdemes. Köszönjük, köszönöm, hogy eddig kitartottak mellettünk.

Azóta hazafias kötelességemnek tartom úgy írni, hogy a szippantós bácsi is elsőre értse. Legalább néha. De most már nem kerül több Helyőrség gyújtós mellé, macska alá, nem csomagolnak bele zsírszalonnát fejkendős nénikék, hogy legalább néha megakadjon szemük egy-egy versen vagy képen. Nem lesz több tematikus, egy-egy képzőművész munkásságát körüljáró, számomra elképzelhetetlen, vagyis Bonczidai Évai alapossággal megszerkesztett lapszám. A magyar vidék, az a hely, ahol a valóság születik, elvesztett valamit. Mert ilyen, mint a Helyőrség, egyszerűen nem létezett, nem létezik. Az irodalmi, kulturális lapok a kultúrában élő embereknek, szakmabelieknek, horribile dictu sznoboknak szólnak. A Helyőrség a néphez szólt – mondhatnám romantikusan, de annyira azért még nem bolondultam meg, hogy ne tudjam: ilyen, hogy nép, istenadta nép, ma már csak búvópatak-szerűen létezik, tudat alatt lappang, félálmokban osonkodik. Azt viszont igenis vulkánok torkába mártott százéves fenyőkkel írom kollektív tudatunk sötét egére lángoló betűkkel: a Helyőrség a néphez akart szólni. Azzal is, hogy megyei napilapok hétvégi, kulturális mellékleteként jelent meg, azzal is, hogy megjelentetett olvasói írásokat, és sokszor bizony a profik tollából származó irományok jellegével is.

Ez most nem lesz. Nem tudom, hogy mi lesz. Valami nyilván lesz, mert valami mindig van. Csak azt volna jó tudatosítani: olyannak nem érdemes lennie, ami már sok van. Mert hogy irodalmárok olvasgatják egymás írásait, és Nyuszi barátai  meg üzletfelei járkálnak egymás könyvbemutatóira, és ezt a szemétdombon kapirgáló kiskakas minden délceg öntudatával szakmának nevezik, olyan már van. De olyan, hogy a szomszéd faluból a szippantós bácsi a versem iránt érdeklődik, olyan nincs.

Nem szeretném azt írni: most már nem is lesz…

Ugye lesz?