A hátát szappanos szivaccsal kellett jó alaposan átdörzsölni: fentről, a nyakszirttől lefelé, a deréktájékig, majd keresztbe is. Apró anyajegyek hintették be a nagy hátát nagyanyámnak, s miközben többször megvizezve, majd megszappanozva a szivacsot hozzádörzsöltem a bőréhez, kereszteket rajzoltam a hátára: fentről le, majd balról jobbra haladva. Miután már kellőképpen kipirosodott a háta, mondta, hogy siessek, nehogy meg találjon fázni. Ezután jött a farrész, majd a combok kívül, belül és hátul. Elöl szépen meg tudta magának mosni a nyakánál és a melleinél, amelyek jócskán rálógtak a hasa felső részére. Még a csípőjénél kért egy kis segítséget, aztán jöhetett a gyors áttörlése a testének, két törölközővel. Az egyiket ő használta, a másikat én a hátára, hátsó combjára. Kellemes szappanszaga volt nagyanyámnak, amikor belebújtattam a papucsba a pucér lábait, amelyeken a körmöt kellett még levágnom, amint kiázott a lavórban, amelyben benne állt, amíg mosdattam. A sarokrésznél selymesen puhára reszeltem a bőrreszelővel, a talpakat is. A körömvágó ollóval egy kissé ügyetlenkedtem, valahogy nem esett a kezemre. Mondta, hogy a bőr nehogy belenőjön a körömágyba, úgy vágjam le. Nem voltak nagyok a körmei, de a kemény szaruréteg levágása nem volt könnyű. Néha fel-felszisszent, olyankor tudtam, nem jó irányban haladok, de végtelen türelemmel volt irántam. Közben a kendője alatt már elkezdett hullámosodni hófehér haja, szinte láttam, amint a száradófélben lévő haj hullámokat vet egyik halántékparttól a másikig a kasmír fejkendő alatt, amely az állánál masnira volt megkötve. Amikor úgy érezte, megszáradt, kioldotta a kendőjét, szépen a fogasra akasztotta, és egy sűrű fokú fésűvel végigszántotta rövid haját. Egyetlen hajszála sem maradt a fésűben, a hattyúfehér haj szépen simult fejbőrére. Az otthonkája zsebében kutatott, amiben egy centit, egy kisebb rafiamadzagot és egy ruhazsebkendőt talált. A centit visszatette a tűsdobozba, ami a sarokban lévő kis asztalán volt. A rafiát belegyömöszölte egy műanyag tárolóba, hogy majd azzal kötözi meg odakint az ákombákom szőlőkacsokat jövő ősszel. A ruhazsebkendővel a homlokát törölte meg, és a szemeit, amelyeket gyakran csípett ki a hagymaszag. Tél volt, odakint cseperészgetett a bádogeresz, idebent mézes lepény illata váltotta a hagymaszagot az otthonkájában.
Nagyapámat csütörtökön este adták haza a kórházból. Nem volt kedve vacsorázni, úgy aludt el. Hajnalban felfelhorkantott egy nagyot, akkor nagyanyám felült az ágyában, amely a másik falon volt. Vizet kért nagyapám, nagyanyám megitatta a nagy vizespoharából. Lehetett hallani, amint hatalmasokat kortyol nagyapám belőle, mint egykor a sarki kocsmában a hideg Borsodit itta, nyelte, s habos lett tőle az apró bajsza, ami csak épp az orra alatt villogott. Majd visszafektette a kétemeletnyi párnára az őszes halántékú nagyapámat, és várt egy kicsit a félhomályban. Nagyapa elaludt, és reggel hatkor mosdani akart. Apám jött át az ikerházból hozzájuk, hogy segítse megmosdatni. A kórházból vettek egy kerekesszéket nagyapának, hogy majd azzal tolják ki a márciusi napfényre, az udvarra, a kertbe. Meg mosdózni, étkezni stb. Nagyapa mindig nagyon erős volt, de most legyengítette az egyhetes kórházi ágynyugalom. A kerekesszék nem fért be a keskeny fürdőszobaajtón, de apám ügyesen átültette nagyapámat egy hokedlire, ami nem bizonyult jó döntésnek, ezért azt azonnal kicserélték támlás székre, amit egy nagy törölközővel takartak le. Nagyapám erős dereka is megrogyott a kórházi napok alatt. Apám a kagylónál megmosta a haját, kétszer is megsamponozta, majd a nyakánál szántotta körbe a szivacsot, végül a mellkasánál és a hátánál is alaposan átdörzsölte a villach-klagenfurti fogságot is megjárt testet. Felemelte az Isten tudja, hány mázsányi szenet lapátolt karokat, a hónaljánál megállt egy kicsit, majd onnan le-fel húzta végig a szivacsot nagyapám karjain. Visszaadta rá nagyanyám a hálókabátját, s ezután következett nagyapám borotválása. Apám felhabosította a borotvaszappant, és bekente vele nagyapa arcát, állát, majd borotvával szépen sorjában haladva lehúzta a habot. A kagylóba kimosta a borotvát, és még az utolsó borotvahúzás hiányzott, amikor nagyapám lábai, ölében összekulcsolt kezei egyszer csak elernyedtek, és kicsúsztak a lábak, a kezek is szétváltak. Apám és nagyanyám igyekeztek megtartani a székről lecsúszó testlavinát. Apám – erős ember lévén – felkarolta az elernyedt testet, és bevitte a hálószobába, az ágyára. Rohanva szólt anyámnak, hogy jöjjön át azonnal, nagyapa agonizál. Nagyanyám fogta nagyapám kezeit, melyeken a körmök áttetszőek voltak, se nem nagyok, de nem is kicsik. Anyám a nagyapám homlokát simogatta, hideg verejtékét nagyapám párnái alatt lévő ruhazsebkendővel itatta fel, mígnem egyszer nagyapa szemei a plafonra nem tapadtak örökre. Ezt anyám nem vette észre, apám rohant a szoba sarkából oda, és megsimítva nagyapám arcát, lezárta szemeit, s közben letörölte a megmaradt borotvahabot.
Március 15-e volt. Tíz órakor az ünnepi istentiszteletre harangoztak, a fél kisváros ott vonult el a Fő utcán a házunk előtt, mit sem sejtve a „falu fuvarosá”-nak halála felől. Amikor a templomból átvonult a jónép a művelődési házba, akkortájt kanyarodott be az udvarunkba a halottas autó. Nagyanyámék ugyanis, miután a legszebb priccses nadrágú olajzöld öltönyébe öltöztették fel nagyapát, fehér ingben, nyakkendősen, frissen vasalt kapcába bújtatott bőrcsizmában, elmentek apámmal kiválasztani a koporsót, melynek hattyúfehér selyembélésében láttam nagyapámat utoljára. Anyám kivágott rólunk egy fotót, amelyen a húgommal voltunk, és a nagyapám kabátzsebébe tette. Nem értettem, miért, ma se értem, de talán nem is fontos. Ami igazán fontos, az az, amit még csütörtökön este mondott igen erőtlenül már, halkan, a fülembe búgva: becsületesnek lenni, kislyányom, ez a legfontosabb a világon. Nagyapám, aki hat elemit végzett, de a vén diófánk árnyékában megpihenve olykor a padon sok bölcsességet is mondott, útravalóul ezt hagyta nekem hátra. Amint nagyanyám is, rá tizenegy évvel, egy februári, hóvirágnyílásos reggelen, mielőtt elutazott volna az egekbe, a húgomra testálta bölcsességeit. Én már későn értem oda nagyanyámhoz, de éreztem még, hogy ott van közöttünk a kórterem klórszagú lepedőjébe süppedve, s én valamiért azt a szappanszagot éreztem mégis, amivel a hátát mostam egyszer, szenteste reggelén.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.