Idebentre
Fénye a napnak, a földnek, a szívnek, az árnynak, ahol vagy,
ott ragyog égve magában anyagtalanul, jege olvad.
Hallgat a lányom a messzi vidéken egy dalt, amit én most.
Gyűrűi fának a víztükör gyűrűi, tükre acélos.
Lányom, a másik, a szőke hajú, odakint valahol még.
Tímea rá ügyel, ő feleségem. A semmi se konkrét,
mindenen átüt a dalra fakadt repülése, a minden.
Égre figyel vele még tava kint ‒ idebentre az Isten.
Ha akarja
Hó leesett ma, hideg van, a láttamozott napok alja
őrzi a dalt: a madár szavatolt dala hull zivatarra.
Jégverését cserélné napsütésre az ablaka fénye.
Annak az éve, ezé vagy azé: havazása elérte.
Lányom bejött a szobába, aztán kiment. Apraja-nagyja
itthon van még, a játszóterezés ma talán kimaradna.
Csésze az asztalon áll, a kávé kifogyott, teli égre
lát a szem már, tele földre tekint a tekintete végre.
Bár tudható, hogy a hó alatt van ma a jászoli szalma,
ám a tavaszra elég, ha az ember csak vár, ha akarja.
Ami porba
Egyre több szót tud Johanna: beszél. Velünk és a világról.
Egyre több szót tudunk, ő tanít meg rá. Minden szava jászol.
„Játszol velem? ‒ kérdi. „Hát persze!” És vele játszol
még te is, mindenség: hold, nap, felhő, amit ács fia ácsol.
Játszol velünk, vele, és szavak nélkül beszélsz, szavatolva,
míg odafent ballagsz szótlan a Göncölszekért hazatolva.
Ébred elalva akárki, megint egész lett, ami csorba,
és idelent a vidék zaja szól: égbe hull, ami porba.