TE ÉS TE
Felejt el emlékezni, amíg vakít
a fény, amíg vakít a sötét, amíg.
Addigra eljön ő is érte.
Már aki. Még ami. Csak te és te.
Törött kijelző. Jégrianás. A hó.
Ez minden és a semmi. Hamis. Való.
Állat-növény gyűlik köré most.
Mint kenyerét: a világba szétoszt.
VÉNY NÉLKÜL
A gyertya még, a gyertya, a fénye még,
a lángja még, a füstje, a gyertya még.
Még évelő a mindenség nö-
vénye a szívbe rakott igében.
A gyertya már, a gyertya, a fénye már.
A még, a már: két elrepülő madár.
Az évutó eljött, ahogy kell.
Vénye a szívbe rakott időben.
ÁLL MÉG A HÁZ
Áll még a ház. A nád susogása hív.
Ki tudja, hogy hová? (Hova nem lehet.)
A víztükör nem mozdul meg már.
Titka ma még az a régi nádas.
A békalencse vastagon ült vizén.
Alatta némán úsztak a napjaink.
Áll még a ház, a létezésé.
Nádasa hív, susogása szólít.
Mind elmegyünk, a ráncolódó make-upok alatt mind elmegyünk,
a LED-es mennyezet alól megyünk felfestett nyilakat követve
a mélygarázs felé, hitelkártyákkal telt zsebünk,
ki visszanéz, reklámmá változik, a képernyőre fagy,
végül mind elmegyünk, hiába kreditpontok meg bónuszok,
és táncolunk drogériák során a menny kárpitjain,
visz üveglift, betongyomorba vagy plázaég felé
egy vita közepén, háromkanyarnyira a kiindulóponttól.
én akartam, hogy ne légvonalban menjünk (ha már így alakult,
szenvedjünk meg, mondtam). (kérsz egy pohár bort, kérdezed):
ez volt az első kanyar. a visszapillantó tükörben a benzinkút,
amelyet éppen elhagyunk (adj egy kis időt, hogy összeszedjem
a gondolataimat, kérted). közben a térképet néztem