Lövétei Lázár László verseivel még tizenévesen találkoztam először, amikor egyik születésnapomra ajándékba kaptam Siklódy Ferenc grafikussal közösen kiadott, Tizenkét vers, tizenkét grafika című kötetét. Már csak ránézésre is gyönyörű a limitált példányszámban megjelent kiadvány: elegáns, sötét kartonkazetta, homokszínű borító, négyzetes forma, merített papír – egyszóval már külsőre is elvarázsolt, és még inkább a magában foglalt versek. Nem olvastam még addig olyan lírát, ami ennyire hagyományos, mégis ennyire modern lett volna (általában a végletek érvényesülnek benne). Azóta foglalkoztat, hogy miféle lángoló harag és egyszerre miféle meghitt rezignáltság fűti ezt a költői hangot.
A József Attila-díjas költő legújabb verseskönyve az Előretolt Helyőrség Íróakadémia gondozásában megjelent Miféle harag című eklogagyűjtemény. A borítón Szentes Zágon munkáját: felhőket vagy sivatagot, egy-két apró életjelet, fejjel lefelé fordított világot láthatunk. A kötet két ciklusa tizenkét-tizenkét verset tartalmaz. Az első, Zöld címmel ellátott ciklus 2011-ben már megjelent önálló kötetként. A második ciklus a Sivatag címet viseli és 2016–2018 között született verseket tartalmaz. Míg az első rész mondhatni szabályosan követi az eklogairodalom hagyományát, a második rész kibővíti a műfaj értelmezhetőségét.
Az ekloga gyökerei az időszámításunk előtti harmadik századba nyúlnak vissza: a görög Theokritosz hexameterben írott versei a természetközeli létezés bőségét és békéjét dicsérik. Az egykor Alexandriában élő és alkotó költő monologikus vagy gyakran dialogikus költeményeinek megszólalói a falusi, vidéki életre vágyakoznak. Ahogy Babits is megjegyzi: „A mezei idill a városi ember lírájából született meg.” A bukolikus hagyomány következő és legnevesebb éltetője Vergilius volt, aki a pásztori díszlet közé költők és filozófusok gondolatait helyezte. Tíz, gondosan megválogatott versét Eclogae címmel adta ki, innen származik a műfaj megnevezése – az ógörög eklogé kifejezés szemelvényt, válogatást jelent. A pásztori költészet következő virágkorát a reneszánsz idején élte. A magyar irodalom is bővelkedik eklogákban, Balassi Bálinttól Csokonai Vitéz Mihályon át elér a sor Radnóti Miklósig. Lövetéi Lázár László nem ijed meg sem az elődei, sem a saját maga által teremtett lírai hagyományoktól. Költészete már a kezdetektől fogva a kötött, szabályos, kimunkált formát részesíti előnyben, és témáiban – bár teszi ezt a gúny és hányavetiség álruháját magára öltve – a szépség, a tisztaság, a gyermeki naivitás eszméit keresi.
Az első ciklus Nulladik eclogája rögtön a bukolikus idill felvázolásával indít: „[Pásztor] Kötve hiszem, hogy a kecskeszagú lájf ennyire fontos / lenne… De itt is »történülhetnek « csuda-dolgok – / egyszer még patanyomból is szürcsöltem az állott, / nyári esővizet… [Költő] Ezt nevezem szépséges idillnek! / El ne felejtsd! hiszen éppen ilyen dolgokra vadászok! / Most haza kell mennem, mert várnak a könyvben a költők…” A költőn és pásztoron kívül megjelennek a halász, a vadőr, a laptop és az obeliszk megszólalók is, a verseknek pedig több esetben is van alcímük, úgymond műfajmegjelölésük: némelyik álom, némelyik tanmese.
A Sivatag ciklusának kezdőlökését a Lövétei költészetében régóta jelen levő Arany János-i örökség adja meg: „Hej, az Élet nevű város!… / Minden útja kilencsávos… / S a lakója?! / Isten a megmondhatója…” Az ezután következő klíma-, „ökovécé”- és más eklogák leplezetlen öniróniával utalnak vissza a Zöld ciklus téziseire: ilyen az, amikor a facebookozó költő tőzsdei nagyhatalommá kívánna válni, vagy amikor az egyszerű olvasó megörül, hogy „LLL-t érdekli a földszag…” A vezércikk megfeddi a költőt túlzásba vitt bölcselkedéséért, a Föld Szelleme pedig Ádámot és Évát a szitkozódásért. A párbeszédekbe ezúttal a politika, a röpcédula és a kocsmaasztal is bekapcsolódik. A ciklust és a kötetet záró költemény a rímes szimultán verselés hagyományához tér vissza és már-már derűsen rezignált eleganciával oldja fel az eklogák filozófiai feszültségeit: „így is lehet csinálni / élet halál akármi / hol volt hol nem nagymese / úgyse érti senki se // úgyse érti senki se / minek jöttem én ide / sziklaország fenyvesek / úgyse érti senki meg”
Lövétei Lázár László címeit, sorait, számait a tizenkettes ősi tökéletességére fűzi fel. Lírája nemcsak magába öleli a világot és annak minden természetközeli és -távoli aspektusát, de rendelkezik az önreflexivitással, hogy mindezt kívülről lássa és láttassa. És minden komplexitásán és intertextualitásán túl egyszerűen nagyon szép is.
Lövétei Lázár László: Miféle harag. Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2019
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. augusztus 15-i számában.)
Egy idősödő sorozatíró lakást vásárol, hogy összeköltözzön egy pályakezdő színésznővel. Egy magát művészetkedvelő embernek mondó egyén hátán végigfut a hideg borzongás ettől – bizonyára valami közhelyes szappanoperát rejt ez a történet, ebből nem sok jót lehet jósolni. Aztán ez a bizonyos ember megnézi A lányka és a pápa című előadást (Jámbor József rendezésében) és elakad a szava.
Az Ékszerek éjszakája rendezvénysorozatnak immáron 6. alkalommal ad teret Budapest számos helyszíne. Az öttagú csapat egyik legjelentősebb lépése az volt, amikor sikerült a kiállítást nemzetközi szintre emelni. A szervezők célja, hogy megismertessék nemcsak itthon, hanem a határon túl is a magyar ékszertervezés sajátosságát. A kiállításról, a vírushelyzetről és az alkotási folyamatról két szervezővel, Börcsök Annával és Neuzer Zsófival beszélgettem.
Képzelje el a kedves olvasó az alábbi helyzetet: létezik egy gyakran idézett írás a székelyekről, viszont a lábjegyzetek mindegyre egy vagy más kézirathoz vezetnek, melynek elolvasásához el kell menni egy távoli városba. Ennek az idegesítő helyzetnek most szerencsére vége, hisz a mű könyvformában is megjelent, és hozzáférhető. Vagy nem.
A budapesti Erdélyi Gyülekezet nemrég költőket keresett meg azzal, hogy egy válogatott zsoltárcsokorhoz – az ősrégi szövegek nyersfordításait megismerve – készítsenek új fordítást, utánköltést vagy parafrázist. Az egyéves programban Benkő Ildikó, Fazekas István, Iancu Laura, Kiss Judit Ágnes, Kovács Ferenc András, Lackfi János, Mezei Balázs, Petrőczi Éva, Szabó T. Anna, Urbán Gyula, Visky András, Vörös István vett részt.
Így építkezik a teljes könyv: kultúra vs. pusztulás. Formákban, tartalomban, érzékenységben, igényességben felfegyverkezve szemben a pusztító erőkkel, amelyekkel kapcsolatban az előbbi arzenál egyetlen tétele sem tud már fegyverként működni, a nagy kontinentális öngyilkossági folyamatban magára marad az ember. Majdnem.
Ez a verseskötet azokhoz szól, akik ezt értik. Akik megélték.
Négy generációt köt össze az életművek különböző metszéspontjai alapján a Műcsarnok, valamint a Magyar Építészeti Múzeum által rendezett családtörténeti kiállítás, amelyen id. Sándy Gyula festő, ifj. Sándy Gyula építész, id. Konok Tamás haditudósító fotós, valamint ifj. Konok Tamás Kossuth-díjas festőművész munkásságát ismerhetjük meg.
Vannak színházi előadások, melyekért érdemes több száz kilométert utazni – ilyen a marosvásárhelyi Yorick Stúdió Eltűntek című produkciója is, melyet a Gyulai Várszínház Erdélyi hetén láthattunk. Az a fajta előadás ez, amelyen még kacarászunk is, miközben alig száz percben elősettenkednek a gyermekkori emlékeink, a családi legendáriumok agyonmondott történetei, felszínre kerül az a múlt is, amelyik nem a sajátunk, hanem a hozzánk közel állók emlékeiből férceltük össze. Olyan torokszorítóan szép ez az előadás, mint a kiürült templomok, melyekben madarak fészkelnek.
Csak egészen kevés esetben hálás a múlttal való szembenézés (holtakról jót vagy semmit, megalapozott mondás ez!): a történelmi tisztánlátás, bármennyire is törekszünk rá, sohasem volt az emberi faj különösebb jellemzője. Kuszálik Péter vitairata, a Purgatórium Sütő András néhány, széles körben nem ismert tettére igyekszik magyarázatot keresni.
Ahhoz, hogy egy dolog érdekes legyen, elég, ha sokáig nézzük – ezt a bölcsességet még az egyetemi évfolyamvezető tanáromtól tanultam, és sokszor előveszem, ha olyasmit látok, amihez nehezen találok kapaszkodókat. Bizony a kortárs képzőművészet színe-javát felvonultató Képzőművészeti Szalon és kísérőtárlatai tereiben sétálgatva időnként ezért álltam meg: hogy megértsem, miért érdekes, amit látok
Kubiszyn Viktor Drognaplójára már régóta kíváncsi voltam, sokat hallottam róla, az irodalom érettségibe is bekerült, illik elolvasni. Könyvtári példányt sikerült szereznem belőle. Ahogy kinyitottam, a lapok közül fű- és dohányillat szállt fel: vajon az író tudja-e, hogy olvasói valódi – ahogy a moziban nevezik – imax élményt okoznak a könyvtárlátogatóknak?