Ágoston Szász Katalin: A tizenkettes bűvöletében

2020. augusztus 18., 12:41

Lövétei Lázár László verseivel még tizenévesen találkoztam először, amikor egyik születésnapomra ajándékba kaptam Siklódy Ferenc grafikussal közösen kiadott, Tizenkét vers, tizenkét grafika című kötetét. Már csak ránézésre is gyönyörű a limitált példányszámban megjelent kiadvány: elegáns, sötét kartonkazetta, homokszínű borító, négyzetes forma, merített papír – egyszóval már külsőre is elvarázsolt, és még inkább a magában foglalt versek. Nem olvastam még addig olyan lírát, ami ennyire hagyományos, mégis ennyire modern lett volna (általában a végletek érvényesülnek benne). Azóta foglalkoztat, hogy miféle lángoló harag és egyszerre miféle meghitt rezignáltság fűti ezt a költői hangot.

A József Attila-díjas költő legújabb verseskönyve az Előretolt Helyőrség Íróakadémia gondozásában megjelent Miféle harag című eklogagyűjtemény. A borítón Szentes Zágon munkáját: felhőket vagy sivatagot, egy-két apró életjelet, fejjel lefelé fordított világot láthatunk. A kötet két ciklusa tizenkét-tizenkét verset tartalmaz. Az első, Zöld címmel ellátott ciklus 2011-ben már megjelent önálló kötetként. A második ciklus a Sivatag címet viseli és 2016–2018 között született verseket tartalmaz. Míg az első rész mondhatni szabályosan követi az eklogairodalom hagyományát, a második rész kibővíti a műfaj értelmezhetőségét.

Az ekloga gyökerei az időszámításunk előtti harmadik századba nyúlnak vissza: a görög Theokritosz hexameterben írott versei a természetközeli létezés bőségét és békéjét dicsérik. Az egykor Alexandriában élő és alkotó költő monologikus vagy gyakran dialogikus költeményeinek megszólalói a falusi, vidéki életre vágyakoznak. Ahogy Babits is megjegyzi: „A mezei idill a városi ember lírájából született meg.” A bukolikus hagyomány következő és legnevesebb éltetője Vergilius volt, aki a pásztori díszlet közé költők és filozófusok gondolatait helyezte. Tíz, gondosan megválogatott versét Eclogae címmel adta ki, innen származik a műfaj megnevezése – az ógörög eklogé kifejezés szemelvényt, válogatást jelent. A pásztori költészet következő virágkorát a reneszánsz idején élte. A magyar irodalom is bővelkedik eklogákban, Balassi Bálinttól Csokonai Vitéz Mihályon át elér a sor Radnóti Miklósig. Lövetéi Lázár László nem ijed meg sem az elődei, sem a saját maga által teremtett lírai hagyományoktól. Költészete már a kezdetektől fogva a kötött, szabályos, kimunkált formát részesíti előnyben, és témáiban – bár teszi ezt a gúny és hányavetiség álruháját magára öltve – a szépség, a tisztaság, a gyermeki naivitás eszméit keresi.

Az első ciklus Nulladik eclogája rögtön a bukolikus idill felvázolásával indít: „[Pásztor] Kötve hiszem, hogy a kecskeszagú lájf ennyire fontos / lenne… De itt is »történülhetnek « csuda-dolgok – / egyszer még patanyomból is szürcsöltem az állott, / nyári esővizet… [Költő] Ezt nevezem szépséges idillnek! / El ne felejtsd! hiszen éppen ilyen dolgokra vadászok! / Most haza kell mennem, mert várnak a könyvben a költők…” A költőn és pásztoron kívül megjelennek a halász, a vadőr, a laptop és az obeliszk megszólalók is, a verseknek pedig több esetben is van alcímük, úgymond műfajmegjelölésük: némelyik álom, némelyik tanmese.

A Sivatag ciklusának kezdőlökését a Lövétei költészetében régóta jelen levő Arany János-i örökség adja meg: „Hej, az Élet nevű város!… / Minden útja kilencsávos… / S a lakója?! / Isten a megmondhatója…” Az ezután következő klíma-, „ökovécé”- és más eklogák leplezetlen öniróniával utalnak vissza a Zöld ciklus téziseire: ilyen az, amikor a facebookozó költő tőzsdei nagyhatalommá kívánna válni, vagy amikor az egyszerű olvasó megörül, hogy „LLL-t érdekli a földszag…” A vezércikk megfeddi a költőt túlzásba vitt bölcselkedéséért, a Föld Szelleme pedig Ádámot és Évát a szitkozódásért. A párbeszédekbe ezúttal a politika, a röpcédula és a kocsmaasztal is bekapcsolódik. A ciklust és a kötetet záró költemény a rímes szimultán verselés hagyományához tér vissza és már-már derűsen rezignált eleganciával oldja fel az eklogák filozófiai feszültségeit: „így is lehet csinálni / élet halál akármi / hol volt hol nem nagymese / úgyse érti senki se // úgyse érti senki se / minek jöttem én ide / sziklaország fenyvesek / úgyse érti senki meg”

Lövétei Lázár László címeit, sorait, számait a tizenkettes ősi tökéletességére fűzi fel. Lírája nemcsak magába öleli a világot és annak minden természetközeli és -távoli aspektusát, de rendelkezik az önreflexivitással, hogy mindezt kívülről lássa és láttassa. És minden komplexitásán és intertextualitásán túl egyszerűen nagyon szép is.

 

Lövétei Lázár László: Miféle harag. Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2019

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. augusztus 15-i számában.)