Nagyapám, az anyám apja sokat mesélt nekem gyermekkoromban. Többek között arról, hogy kilencen voltak testvérek, vályogházban éltek, gyerekként bátrak és szabadok voltak. Mit, mennyit és mivel játszottak, hogyan rosszalkodtak. Elmondta, hogy miképp élte meg a második világháborút, kint, a színtéren ifjúként, emberként, katonaként, fogságban, rabságban. Nehéz körülmények között, háromméternyi magas hó alatt kuporogva, éhezve, vagy jobb sorsban: konyhán krumplit pucolva. Eztán arra ment haza, hogy nincs apja, meghalt, éppen két hete. Elment, ahogy az öccse is, aki a háborúban maradt, örökre. Most döbbenek rá, hogy a saját apjáról sosem beszélt. Egyetlen szót sem.
Ezeket az emlékeket most Nádas Péter Egy családregény vége című regénye hozta felszínre. A hőse egy kisfiú, akit a nagyszülei nevelnek, és akinek a nagyapja sokat mesélt, önmagáról, hitről, kételyről, háborúkról, sorsokról, menekülésről, cselről, örökségről, többnyire a padláson.
Visszamegy az időben több száz évet. Mesél a kezdetekről, hogy miből lettek: kiknek a vére csörgedezik bennük. De előbb felidézi, hogy amikor kisfiú volt, neki is mesélt a nagyapja, nem akárhol: a szederfa alatt. „A nagyapám homlokára hullt egy szeder. Nem mertem nevetni, pedig szétkente az arcán a levét. Mindig, mindent megérzett, tudott. Akkor is ezt mondta: Ne nézz! Ha nézel, nem hallod, és egy szeder, az nem olyan nagy dolog.”
A történet ugrál a jelen, a közel- és a távolabbi múlt között. A zsidóságról, a generációk közötti hasonlóságokról, kalandos történetekről, a lét értelmének kereséséről is beszél az idős ember. Majd a történet végére ér. Az örökséget átadta: a vagyont, mely pénzben nem kifejezhető. És meghal. Elmegy, végleg, és a fiú ott marad a nagyanyjával. A gyerek kíváncsi. Látni akarja, hogy milyen a halál: az éjszaka közepén felkel és megnézné a halott nagyapját, de a mama nem engedi, hogy felkapcsolja a villanyt, mert babonás: a ruháit feketére „mossa”, a villanyokat eloltja, a redőnyt lehúzza, a tükröket letakarja.
Ketten maradnak, aztán az események felgyorsulnak. A főhősnek arra sincs ideje, hogy fellélegezzen, hogy gyászolhasson, a családot ugyanis újabb veszteség éri. A ruhákat újra be kellene színezni, felnőttnek kell lenni, helyt kell állni. Éretten, bátran, gondoskodóan, mégis csak gyermekként. És a fiú csinálja, csendben, szó nélkül. De ezeket már egyre erősödő félelemmel, szorongással, zavarodottsággal, kétséggel, éhséggel és magánnyal együtt teszi. Anya, apa, nagyapa és nagymama nélkül. Egyedül, árván.
Nádas Péter: Egy családregény vége. Jelenkor Kiadó, 2012
Megjelent a Magyar Kultúra Család-számában (2021/2)
A Régimódi történet Szabó Magda magánmitológiájának alapregénye. Kronológiáját tekintve is, hisz egészen messze, a szépapákig visszamenően mutatja be családjának történetét. A regény kulcsfigurája, a történetcsoportokat összekötő személy az édesanya, Jablonczay Lenke, akinek emléket kívánt állítani a művel.
A Hogyan veszejtsük el a vámpírt című regény a „felsőbbrendű erkölcs” paradoxonának létrejöttét beszéli el egy elképzelt szembesítés során, huszonhat levél, két utóirat és egy vallatási jegyzőkönyv lapjain. „A beismerés saját bűnösségünk belátása a bűntény objektív (logikai) terében” – olvashatjuk a regényben.
Már a címe is sokat sejtető a szép kiállítású, keménykötésű könyvnek. Valójában mégis az alcím igazítja el minden kétséget kizáróan az olvasót: Néprajzi és szociográfiai jegyzetek Nyugat-Bácskáról és más vidékekről, olvashatjuk a főcímet értelmező szöveget.
Ádám Gyula 1961-ben született Csíkkarcfalván, Székelyföldön. A Marosvásárhelyi Művészeti Szakközépiskola grafika szakán végzett, fiatalkora óta készít fényképeket többnyire a moldvai és gyimesi csángókról, a székelyföldi és a szórványbeli emberekről, sorsokról.
Mit tudhatunk ma Jászai Mariról? Mi jut el hozzánk abból, amit a szavak nem tudnak megragadni? Mit érzékelhetünk ma az ő lényéből? Sem mozgókép, sem hangfelvétel nem őrizte őt meg nekünk, ezért is fontos vállalás Szilágyi Enikőé, aki Mi lennék nélküled? címmel Jászai Mari naplójából, vallomásaiból és saját reflexióiból készült darabot vitt színre.
Mészöly Miklós a Saulusban nagyon szépen építi fel annak a férfiúnak a lelkivilágát, a karakterét, aki a templomi rendőrség megbízható, alapos és végletesen lelkiismeretes üldözőjéből az áruló rabbi hívévé válva az egyik legnagyobb keresztény hittérítő lett, Szent Pál néven. A regényben nincs ott a bibliai megérkezés, és az Apostolok cselekedeteiből ismert megszólíttatás, csak az oda vezető út, amely ezen a szikár, kiégett térségen át vezet Jerusalajimból Damaszkuszba.
Fazakas Júlia Básti Lajos–díjas színésznő Székelyudvarhelyen született, a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetemen tanulta a mesterséget. 2000 óta él Budapesten, azóta pedig számos színházban játszott, többek között a József Attila Színházban, az RS9 Színházban, a Stúdió K-ban, a Trip hajón, valamint a Tatabányai Jászai Mari Színházban is találkozhattak vele a nézők.
Kopriva Nikolett debütkötetének borítója – melyhez a szerző édesapjának festményét használta fel a kiadó, noha ő maga is kacérkodik a képzőművészettel, ráadásul igencsak magas szinten – előrevetíti azokat a festményszerű képeket, melyek versenként végigvezetnek a könyvön.
Leginkább Az olvasóhoz című fejezetet ajánlanám sokszori olvasásra – de persze az egész életművet is – Borbély Szilárd Kafka fia című könyvéből, ami a Jelenkor Kiadó életműsorozatában, posztumusz kiadásban jelent meg idén júniusban.
Ezek a gondolatok, ez a rengeteg megoldásra váró feladat, ez a nemzetféltő állandó készenléti állapot, amellyel már Jászai Mari korában is meg kellett küzdeni, adták az impulzust ahhoz, hogy megszólaljak és közös sorsot formáljak az elődeinkkel, és kortársakként hozzam vissza őket a jelenbe.