Furcsa palackposta sodródott elém olyan hírekkel, amelyekről rég tudom, hogy meg fognak érkezni egyszer és régóta kíváncsi is vagyok rájuk. Hodos László egy igazi dínó, de nem a kihalt fajtából, hanem az újrafeltámadó, az újra megmutatkozni képes költői élni akarás páncélosa, aki annak idején a második Forrás-nemzedék derékhadát erősítette, aztán valamikor a hetvenes évek közepén, tán a születésem előtt egy évvel éppen, elhallgatott.
Több mint húsz éve ismerjük egymást, a néhai jó Szőcs Gézának köszönhetően, amikor épp A Dunánál-t gründoltuk és a Mester fejébe villant a kérdés: – Hallottál már Hodos Laciról? – Nem, honnan kellett volna? – kérdeztem vissza. Aztán pár nap múlva együtt vacsoráztunk. Vele, és még nem mondom meg, kivel, négyesben, a Rozmaringban.
Kiderült, hogy Laci azóta sem ír, de nem zárkózott el, amikor kéziratot kértünk tőle. Mondta, előkeres valamit és behozza nekünk legközelebb. Így történt, hogy valamikor a kétezres évek elején nagy örömmel szerkeszthettem be A Dunánál egyik számába a Hogy Babyra talála így köszöne néki című Hodos-verset. – Soha többé nem fogsz írni? – kérdeztem. – Hagyjuk – legyintett, s ezzel annyiban maradt ez a kérdés egészen a Helyőrség indulásáig. A szerzői gárdánk kiépítésekor természetesen rá is számítottam, így itt, lapunk hasábjain is sikerült néhány versét bemutatnom az irodalom kedvelőinek, és bár a szerzők születési évét mindig közöljük, tudtam, hogy szerzőnk igazi életrajza titok marad: kevesen emlékeznek a második Forrás fenegyerekére, aki szembeköpve a politikai helyzetet valamikor 1974-ben úgy döntött, hogy mentősofőr lesz. Aztán nyugdíjas. De mindeközben költő maradt, a feledékeny és általában hálátlan kortárs irodalmi közeg róla is elfeledkezett. Pedig nem sok kortanú él ebből a nemzedékből, kár…
„Első verseit az Igaz Szó, Utunk, Korunk, Ifjúmunkás közölte. Szerepelt a fiatal költők Vitorlaének (1967) és a Megtalált világ (1968) című antológiákban. Első verskötete: Belső táj, világgal (1969) a bukaresti Ifjúsági Könyvkiadónál jelent meg. Mind a 790 példány elfogyott” – írja róla Komán B. János. Ez a szám és a távoli évszám valamelyest magyarázat is lehet a felejtésre, mindenképp egy olyan könyvről beszélünk, amit antikváriumban sem lehet beszerezni.
Elsődleges üzenetként ezeket olvasom ki a palackpostából, aztán hátradőlök és nagy élvezettel végigolvasom a könyvet, Hodos László Megtalált versek című kötetét (Mentor kiadó, Marosvásárhely, 2020).
Hodos zsenialitásának lényegét abban látom, hogy most, 2020 decemberében is vérlázítóan frissek a versei, bármelyik mai szerző méltán irigykedhetne rá vagy állíthatja például maga elé. A mellékelt vers, amely annak idején Szőcs Géza Echinox-szerkesztői karrierjébe került, most kettőnk barátságának mementójaként álljon itt. A sztorit egyébként Komán B. János is megemlíti a Hargita Népében megjelent méltatásában (Komán B. János: Hodos László kötete, In: Hargita Népe 2020. december 4.), A Dunánálra hivatkozva (2003. január, 2. évf.,1. sz., 68. o.), amelyet ajánlok a tisztelt olvasó figyelmébe. Itt találunk még egy kis adalékot e vershez: „Az Ovidiust – írja Laci – 1969-ben írtam. Székely Jánosnak megmutattam. Azt mondta: Hodos, maga megőrült. Börtönbe akar tenni minket? Vigye a versét innen, én nem láttam. Távozáskor utánam szólt: különben a vers kitűnő!”.
Én csak egy mondattal kívánom immár ezt a mítoszt tovább építeni: saját bevallása szerint Hodos László 2019-ben újra írt egy verset, s ehhez az Előretolt Helyőrségnek is van némi köze. Várjuk hát az új Hodos-verseket!
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. december 19-i számában.)
Gion Nándor a vajdasági magyar irodalom neoavantgárd törekvéseinek egyik szuverén tehetségeként tűnt fel a hatvanas évek elején, a ma már irodalomtörténeti jelentőségű újvidéki Új Symposion folyóirat alkotói körében. Kísérletező kedve azonban nem korlátozódott az újszerű formatechnikák kialakítására, hanem konfliktushelyzeteket is bátran vállalva törekedett a vajdasági magyar élet történelmi múltjának és mindenkori jelenének az ábrázolására, azoknak a személyes sorsokat alakító társadalmi folyamatoknak a kegyetlen valósághűséggel való megjelenítésére, melyek az élet útját alakítják.
A regény címe morbid és megdöbbentő. Ugyan mi az, amiért megérné meghal ni? Az antikvitásban, a romantikában, a hazafias eufória közepette léteztek olyan eszmék, amelyek szerint az önfeláldozás erkölcsileg méltányolt cselekedetnek számított, de akkor is úgy, ha más áldozta fel az életét valamiért. De miért áldozná életét bárki is a jelenben?
Mint egy segélykiáltás, úgy törnek fel a női lélek legmélyéről Póda Erzsébet melankolikus történetei. Ez a karcsú kötet mérhetetlen súllyal telepszik az olvasóra, a sorok felfejtése közben mellkasunkon érezzük az erőszak és az agresszió nyomását. Ez a fojtogató atmoszféra árad a kötetegészből, emiatt észleljük úgy, hogy ennek a könyvnek mélyfekete az alapszíne.
Hogyan érkezik? A sokszor föltett kérdésre van egy átírt tréfából merített válaszom. Egy-két órával éjfél után zörgetnek Károly bátyánk ablakán. Az öreg még mély álmát fogyasztja, de nagy nehezen megébred, föltápászkodik, kinéz, kiszól, ki az, kérdi. Én vagyok, Károly bá’. Van-e bíbor tintája? Az öreg elkanyarítja a szót, kihajít valami kézre állót az ablakon, majd visszafekszik.
Eddig ismeretlen felvidéki szerző könyve – ezzel az ajánlással kaptam kézhez Szigety Péter Birinéninek szeretettel című művét. Izgatott voltam, ugyanis fogalmam sem volt, mire számíthatok, s az első gyors átlapozás után kíváncsiságom még inkább fokozódott. Az viszont már akkor biztosnak tűnt, hogy különös könyv akadt a kezem ügyébe.
„Hogyan lesz erőnk a jövő kihívásaival szembenézni? Minden eszköz megadatott: kell hozzá költészet, történet, szeretet. Utána jöhet a tudomány” – olvashatjuk Bonczidai Éva sorait a Magyar Kultúra magazin novemberi, erő tematikájú lapszámának beköszöntőjében. Az erős ember ismérvei, a különféle erőforrásaink, valamint az emberi erő jóra való felhasználásának módozatai mellett az Erő lapszám legfontosabb kérdései tehát e három – hatványozottan hátrányos helyzetű – kulcsfogalom köré épülnek.
Az Animus Kiadó 2007 óta adja ki a skandináv krimik sorozatot, amelynek népszerűsége mind a mai napig töretlen. A sorozatban elsőként az izlandi Arnaldur Indriðason Kihantolt bűnök című regénye jelent meg, s az az óta eltelt tizenhat évben százhatvannál is több címszóval ajándékozták meg a műfaj rajongóit. A legtöbb szerző svéd, norvég és izlandi nemzetiségű, de akad közöttük néhány dán és finn is.
Bela Durancinak, „Szabadka első okleveles művészettörténészének” (Bács, 1931 – Szabadka, 2021) neve egyformán ismert mind a szerb, mind a magyar művészeti körökben, hiszen mind a két nyelven számos könyve, művészekről írt monográfiája, kiállításmegnyitója, katalógusa és folyóiratokban közölt szakcikke jelent meg, s az általa rendezett kiállítások száma is impozáns.
Minden egyes, a helyi regionális történelem egy-egy darabját kiszínezni kívánó kiadvány megjelenése valóban fontos és kívánatos, kiváltképp napjainkban. Éppen ezért nem csupán a felvidéki magyar cserkészmozgalom, hanem a Rimaszombat története iránt érdeklődő számára is érdekes és inspiráló lehet a Lilium Aurum kiadó gondozásában megjelent, A cserkészliliom peremvidéki szirmai című kötet, amelyben a szerző, Gaál Lajos, a 110 éves rimaszombati cserkészet krónikáját tárja elénk.
A huszonöt éves Petőfi Sándor Föltámadott a tenger című versét 1848. március 30-án, a Pesten újra elkezdődött forrongások hatására írta meg, az egész nemzeti közösség szószólójaként. Földrengésszerű változást írt bele egyetlen képbe, egy új világrend eljövetelét hirdetve. Tömegeket mozgatott meg szuggesztív költői erejével, költészetének máig tartó ereje magyarságtudatunk része, nemzeti önazonosságunk, sőt önmeghatározásunk részévé is vált.