Idén Háy Jánosnak két könyve jelent meg egymást követően: a Ne haragudj, véletlen volt és A cégvezető (Európa Könyvkiadó), a harmadikon pedig most dolgozik. A cégvezető című regény bemutatóját a Petőfi Irodalmi Múzeumban tartották. Az író beszélgetőpartnere Kovács Bálint volt, aki először a járványügyi helyzetre reagált (részben indokoltan, mivel a Ne haragudj… napló erről az időszakról). A karantén hozadékaira, a „visszakapott idő”-re összpontosító felvezetés az író karaktere és mindennapjai felől olvasta a regényt, így folytatott párbeszédet A cégvezető főszereplője Háy Jánossal, vagy a megjelenő tér – Budapest – Vámosmikolával. Ebben a párbeszédben áttevődtek most a hangsúlyok: a vidékről jött narrátor hangja és a vidéki történet helyett ezúttal egy fővárosi oligarcha történetét olvashatjuk, a szerző a budapesti életet hozza helyzetbe: „A cégvezető nem lett volna hiteles, ha vámosmikolai. Én úgy érzem.” – jegyzi meg humorosan. (A vidéki vs. budapesti identitás témakörével kapcsolatosan utalt Az asszimiláns című esszére, melyben részletesen tárgyalja a kettősséget). Narrációtechnikai szempontból is újítást hoz a könyv. Több helyen találunk benne félbehagyott mondatokat, melyek vagy a „megszólalni úgy, hogy tétje legyen a megszólalásnak” elvét írják fölül, vagy annak az ösztönös, érzelmi attitűdnek a kifejezői, mikor a narráció háttérbe kerül és a beemelni kívánt világ válik igazán lényegessé.
A tényszerűséghez kapcsolódó szempontokat gazdagítja tehát ezúttal a választott helyszín, a budapesti „kasztrendszer”, benne a cégvezetővel. A karakter átmentése az 1990-es évek közepétől napjainkig több személyes kontakt összeolvasása révén vált lehetségessé.
A könyv amellett, hogy tipizál a cégvezető megformálásában, újramond bizonyos rendszerváltással kapcsolatos történeteket, melyekre a narrátornak csak a jelenből lehet rálátása. Ez a társadalmi átláthatóság a prózai formák alapvető kritériuma, mivel egy szerző (Háy Proustot említi példának) arról tud hitelesen írni, amiről meghatározó tudása van. Érthető ez az analógia is: a cégvezető sorsa úgy alakul, ahogy a társadalom sorsa, mégsem ez a lényeges vonal, „az igazi súlyok”-at nem itt kell keresnünk. A könyv nem kerüli meg ugyan az ideológiai felelősség kérdését, a rendszerváltáshoz kapcsolódó kliséket, így például felvonultatja ennek a narratívának az ígéreteit. Tegyük hozzá, jogosan, mivel ez az időszak „egy naiv tévképzet volt, elhitette, hogy ha megváltozik a társadalmi rendszer, boldogok leszünk.” A tapasztalati valóság pedig elvezethet az állítások igazságértékének életközeli megismerésétől a belátásig, hogy az új formák, így a demokrácia hasonlóan „körmönfont módon teszik rabszolgává az életünket.” De az igazi fragmentalizálódás a cégvezető karakterében jön létre. A lényegében sztereotípiákat mozgósító figura távol állhat tőlünk, hiszen sokunknak lehet előzetes tudása hasonló alkatról, ám Háy számára a distancia helyett a kapcsolódás lett érdekes, meg akarta szólítani őt, segíteni az önfeltáró mechanizmusokat: „Nem tartom magam vakmerőnek, nem vagyok provokatív alkat, de az írásban nem ismerek kegyelemet.”
A kegyelemet a profetikus megszólalás is előtérbe helyezi, teret ad neki, igaz, másfajta értelemben. Van egy „talált narrátor”, akiről pontosan nem lehet tudni, hogy kicsoda, de abban a státuszban van, hogy beszélhet a cégvezetővel, látens intelmeket közölhet vele, jó útra terelheti. Egyfajta „transzcendens erő”-t képvisel, ami által képes számon kérni – de mindvégig hangsúlyozza a cégvezetőnek: nem vagy rosszabb, mint más. Ezt igazolja a narráció struktúrája, mivel voltaképpen nem egy ember története áll előttünk, hanem más típusú „életelrontásokat” is meg lehet találni a szövegben. A lényegi kérdés az, hogy ezek a szereplők miként interpretálják magukat a világban, képesek-e erre például egy-egy korszakváltáskor (kamaszkor, válás, betegség, stb.), hiszen „nincsenek kidobandó éveink”. Háy gyakran kiemeli, hogy minden élet egyformán autentikus, de csak olyanról tud írni, akinek az igazságát képviselni tudja, akkor is, ha ellenszenves a magatartása. A cégvezető sorsát szintén morális értékelés nélkül igyekszik megragadni. Ha a narrátor meg is enged magának bizonyos ítéleteket, abból a célból teszi, hogy eljuttassa a főhőst a kérdés felismeréséig: mi lesz a dolgom holnap, miért akarok felkelni. A felismerés már a szereplő és közvetett módon az olvasó hatásköre, mivel minden műnek van egy reáliaalapja, a saját sorsunkhoz kerülünk közel, így A cégvezetőben megtalálhatja helyét az olvasó: „Azt kérded, mi közöd hozzá? [...]. A cégvezető a te életed könyve. Rólad szól és a barátaidról, meg a rokonaidról, az osztálytársaidról, a gyerekeidről és a szüleidről. A cégvezető a helyes és helytelen döntéseid könyve, a céljaid és céltalanságaid, a cselekvésed és a tehetetlenséged könyve.”
A Maladype Színház Metropolisz című táncszínházi előadása a városi lét különböző mozzanatait mutatja meg.
Az előadás meneteléssel kezdődik. Egyszerre jeleníti meg a munkások menetoszlopát az azonos című filmből, és valami majom- vagy ősemberszerű lényt. A kezdetlegesség, az állatiasságba való visszasüllyedtség mutatkozik meg. Különös, hogy ma a városban élő embert látjuk ilyennek. Érzések, gondolatok nélküli, üres vagy épp dühös és elkeseredett tekintetű test, amely a tömeggel együtt mozog. Ha egyikük kilép a sorból, és valami újat mutat, a tömeg követni kezdi és ismét rutinná válik.
A Turay Ida Színház A férfiak a fejükre estek című előadásában három középkorú nő próbál meg kilépni az életét mérgező kapcsolatból. Három férfi kínozza, kínozta őket. A darab elsősorban a magát egy elhasznált rongynak, rakás szerencsétlenségnek, ügyetlen, ostoba kis semminek érző nőnek a traumájára világít rá.
Összeszámoltam: a hazájában nagyon népszerű norvég író Doppler című könyvének magyar borítóján nem kevesebb, mint tizenöt ajánlás van, mind pozitív. Ha engem kérdeznek (igaz, a kutya sem fog), egyre sem volt szükség. Erlend Loe művei önmagukért beszélnek, s miként tudjuk, a jó terméknek nem kell reklám, még a XXI. század elején sem.
A Forum Könyvkiadó gondozásában, Orovec Krisztina fordításában jelent meg Vladimir Kecmanović szarajevói születésű, Belgrádban élő író könyve, amely már 2008-as első megjelenésekor heves vitát váltott ki az olvasók és a kritikusok körében mint „a kortárs szerb irodalom legellentmondásosabb szövege”. Az viszont kétségtelen, hogy a leghatásosabb is, amelyet a kilencvenes évek véres balkáni háborúiról írtak.
A 152 lépés Auschwitz felé Rudolf Franz Ferdinand Hößnek, az auschwitzi haláltábor parancsnokának életét dolgozza fel. A monodrámát Nagy Márk rendezte emlékiratok, interjúk, visszaemlékezések, beszámolók alapján. A téma nem könnyű, pláne, ha két fiatal, háborúkat nem megélt alkotó állítja össze. Ez a fiatalság azonban a darab előnyére vált: emiatt mer nyersen őszinte és objektív lenni. Nem hat rá semmilyen ideológia elvakultsága. Nem próbálja meg idealizálni Höß alakját, de nem is mutatja be főgonoszként. Höß katonaember volt az utolsó porcikájáig.
Lakatos Mihály esszékötetének címe – Súlyos ügyek – nem túloz: valóban súlyos ügyeket tárgyal, könnyed módon. Az írások túlnyomó többségének főszereplője Ábel, a szilárd elvei szerint élő, a világ dolgairól egyenesen gondolkodó magyartanár, akit a híres névrokonhoz a rengeteg, az ország és a szülőföld köt, viszont itt véget ér a hasonlóság.
Egy kivételes könyv bemutatóját tartották tegnap Budapesten, a New York Kávéházban, ahol Térey János most közreadott memoárjáról Juhász Anna a Libri Kiadói Csoport igazgatójával, Sárközy Bencével és Szirák Péter irodalomtörténésszel beszélgetett. A tavaly elhunyt költő, Térey János önéletírását Boldogh-ház, Kétmalom utca címmel jelentette meg a Jelenkor kiadó, a memoárt Térey már nem tudta befejezni, de a tervezett mű egész struktúráját kidolgozta.
Miről is van szó? Tizennégy dalról, vendégelőadókkal. Egyszerű forgatókönyv, amihez egyetlen létfontosságú instrukció bizonyult szükségesnek: össze kellett trombitálni egy rakás tehetséges muzsikust. Dion és Hood, akiket egyaránt megillet a produceri kredit, nem is cselekedett máshogyan. Volt honnan és kiket felkeresni, mert Dion személye leválaszthatatlan a könnyűzenei fejlődésről, barátsága Bob Dylannal, Paul Simonnal, Van Morrisonnal és még sokakkal tisztességesen dokumentált.
Mi az élet? Mi a felejtés? Miért van fájdalom? Mit tudunk biztosan?
Ilyen és ehhez hasonló filozófiai kérdések körül forog a Verso című táncszínházi előadás is, melyet Veszprémben láthatott a közönség szeptember 9-én a Tánc Fesztiválján.
A regény főhősei Gavenda Péter és Vajda Ilma, akik 1964-ben találkoztak Szegeden, szerelembe estek egymással, és mégis évtizedeken át szeretői kapcsolatban éltek. Mindketten tanárok lettek, Árpádharagoson. Ilma családi okokból lemondott a tudományos karrierjéről.