Idén Háy Jánosnak két könyve jelent meg egymást követően: a Ne haragudj, véletlen volt és A cégvezető (Európa Könyvkiadó), a harmadikon pedig most dolgozik. A cégvezető című regény bemutatóját a Petőfi Irodalmi Múzeumban tartották. Az író beszélgetőpartnere Kovács Bálint volt, aki először a járványügyi helyzetre reagált (részben indokoltan, mivel a Ne haragudj… napló erről az időszakról). A karantén hozadékaira, a „visszakapott idő”-re összpontosító felvezetés az író karaktere és mindennapjai felől olvasta a regényt, így folytatott párbeszédet A cégvezető főszereplője Háy Jánossal, vagy a megjelenő tér – Budapest – Vámosmikolával. Ebben a párbeszédben áttevődtek most a hangsúlyok: a vidékről jött narrátor hangja és a vidéki történet helyett ezúttal egy fővárosi oligarcha történetét olvashatjuk, a szerző a budapesti életet hozza helyzetbe: „A cégvezető nem lett volna hiteles, ha vámosmikolai. Én úgy érzem.” – jegyzi meg humorosan. (A vidéki vs. budapesti identitás témakörével kapcsolatosan utalt Az asszimiláns című esszére, melyben részletesen tárgyalja a kettősséget). Narrációtechnikai szempontból is újítást hoz a könyv. Több helyen találunk benne félbehagyott mondatokat, melyek vagy a „megszólalni úgy, hogy tétje legyen a megszólalásnak” elvét írják fölül, vagy annak az ösztönös, érzelmi attitűdnek a kifejezői, mikor a narráció háttérbe kerül és a beemelni kívánt világ válik igazán lényegessé.
A tényszerűséghez kapcsolódó szempontokat gazdagítja tehát ezúttal a választott helyszín, a budapesti „kasztrendszer”, benne a cégvezetővel. A karakter átmentése az 1990-es évek közepétől napjainkig több személyes kontakt összeolvasása révén vált lehetségessé.
A könyv amellett, hogy tipizál a cégvezető megformálásában, újramond bizonyos rendszerváltással kapcsolatos történeteket, melyekre a narrátornak csak a jelenből lehet rálátása. Ez a társadalmi átláthatóság a prózai formák alapvető kritériuma, mivel egy szerző (Háy Proustot említi példának) arról tud hitelesen írni, amiről meghatározó tudása van. Érthető ez az analógia is: a cégvezető sorsa úgy alakul, ahogy a társadalom sorsa, mégsem ez a lényeges vonal, „az igazi súlyok”-at nem itt kell keresnünk. A könyv nem kerüli meg ugyan az ideológiai felelősség kérdését, a rendszerváltáshoz kapcsolódó kliséket, így például felvonultatja ennek a narratívának az ígéreteit. Tegyük hozzá, jogosan, mivel ez az időszak „egy naiv tévképzet volt, elhitette, hogy ha megváltozik a társadalmi rendszer, boldogok leszünk.” A tapasztalati valóság pedig elvezethet az állítások igazságértékének életközeli megismerésétől a belátásig, hogy az új formák, így a demokrácia hasonlóan „körmönfont módon teszik rabszolgává az életünket.” De az igazi fragmentalizálódás a cégvezető karakterében jön létre. A lényegében sztereotípiákat mozgósító figura távol állhat tőlünk, hiszen sokunknak lehet előzetes tudása hasonló alkatról, ám Háy számára a distancia helyett a kapcsolódás lett érdekes, meg akarta szólítani őt, segíteni az önfeltáró mechanizmusokat: „Nem tartom magam vakmerőnek, nem vagyok provokatív alkat, de az írásban nem ismerek kegyelemet.”
A kegyelemet a profetikus megszólalás is előtérbe helyezi, teret ad neki, igaz, másfajta értelemben. Van egy „talált narrátor”, akiről pontosan nem lehet tudni, hogy kicsoda, de abban a státuszban van, hogy beszélhet a cégvezetővel, látens intelmeket közölhet vele, jó útra terelheti. Egyfajta „transzcendens erő”-t képvisel, ami által képes számon kérni – de mindvégig hangsúlyozza a cégvezetőnek: nem vagy rosszabb, mint más. Ezt igazolja a narráció struktúrája, mivel voltaképpen nem egy ember története áll előttünk, hanem más típusú „életelrontásokat” is meg lehet találni a szövegben. A lényegi kérdés az, hogy ezek a szereplők miként interpretálják magukat a világban, képesek-e erre például egy-egy korszakváltáskor (kamaszkor, válás, betegség, stb.), hiszen „nincsenek kidobandó éveink”. Háy gyakran kiemeli, hogy minden élet egyformán autentikus, de csak olyanról tud írni, akinek az igazságát képviselni tudja, akkor is, ha ellenszenves a magatartása. A cégvezető sorsát szintén morális értékelés nélkül igyekszik megragadni. Ha a narrátor meg is enged magának bizonyos ítéleteket, abból a célból teszi, hogy eljuttassa a főhőst a kérdés felismeréséig: mi lesz a dolgom holnap, miért akarok felkelni. A felismerés már a szereplő és közvetett módon az olvasó hatásköre, mivel minden műnek van egy reáliaalapja, a saját sorsunkhoz kerülünk közel, így A cégvezetőben megtalálhatja helyét az olvasó: „Azt kérded, mi közöd hozzá? [...]. A cégvezető a te életed könyve. Rólad szól és a barátaidról, meg a rokonaidról, az osztálytársaidról, a gyerekeidről és a szüleidről. A cégvezető a helyes és helytelen döntéseid könyve, a céljaid és céltalanságaid, a cselekvésed és a tehetetlenséged könyve.”
Hogyan érkezik? A sokszor föltett kérdésre van egy átírt tréfából merített válaszom. Egy-két órával éjfél után zörgetnek Károly bátyánk ablakán. Az öreg még mély álmát fogyasztja, de nagy nehezen megébred, föltápászkodik, kinéz, kiszól, ki az, kérdi. Én vagyok, Károly bá’. Van-e bíbor tintája? Az öreg elkanyarítja a szót, kihajít valami kézre állót az ablakon, majd visszafekszik.
Eddig ismeretlen felvidéki szerző könyve – ezzel az ajánlással kaptam kézhez Szigety Péter Birinéninek szeretettel című művét. Izgatott voltam, ugyanis fogalmam sem volt, mire számíthatok, s az első gyors átlapozás után kíváncsiságom még inkább fokozódott. Az viszont már akkor biztosnak tűnt, hogy különös könyv akadt a kezem ügyébe.
„Hogyan lesz erőnk a jövő kihívásaival szembenézni? Minden eszköz megadatott: kell hozzá költészet, történet, szeretet. Utána jöhet a tudomány” – olvashatjuk Bonczidai Éva sorait a Magyar Kultúra magazin novemberi, erő tematikájú lapszámának beköszöntőjében. Az erős ember ismérvei, a különféle erőforrásaink, valamint az emberi erő jóra való felhasználásának módozatai mellett az Erő lapszám legfontosabb kérdései tehát e három – hatványozottan hátrányos helyzetű – kulcsfogalom köré épülnek.
Az Animus Kiadó 2007 óta adja ki a skandináv krimik sorozatot, amelynek népszerűsége mind a mai napig töretlen. A sorozatban elsőként az izlandi Arnaldur Indriðason Kihantolt bűnök című regénye jelent meg, s az az óta eltelt tizenhat évben százhatvannál is több címszóval ajándékozták meg a műfaj rajongóit. A legtöbb szerző svéd, norvég és izlandi nemzetiségű, de akad közöttük néhány dán és finn is.
Bela Durancinak, „Szabadka első okleveles művészettörténészének” (Bács, 1931 – Szabadka, 2021) neve egyformán ismert mind a szerb, mind a magyar művészeti körökben, hiszen mind a két nyelven számos könyve, művészekről írt monográfiája, kiállításmegnyitója, katalógusa és folyóiratokban közölt szakcikke jelent meg, s az általa rendezett kiállítások száma is impozáns.
Minden egyes, a helyi regionális történelem egy-egy darabját kiszínezni kívánó kiadvány megjelenése valóban fontos és kívánatos, kiváltképp napjainkban. Éppen ezért nem csupán a felvidéki magyar cserkészmozgalom, hanem a Rimaszombat története iránt érdeklődő számára is érdekes és inspiráló lehet a Lilium Aurum kiadó gondozásában megjelent, A cserkészliliom peremvidéki szirmai című kötet, amelyben a szerző, Gaál Lajos, a 110 éves rimaszombati cserkészet krónikáját tárja elénk.
A huszonöt éves Petőfi Sándor Föltámadott a tenger című versét 1848. március 30-án, a Pesten újra elkezdődött forrongások hatására írta meg, az egész nemzeti közösség szószólójaként. Földrengésszerű változást írt bele egyetlen képbe, egy új világrend eljövetelét hirdetve. Tömegeket mozgatott meg szuggesztív költői erejével, költészetének máig tartó ereje magyarságtudatunk része, nemzeti önazonosságunk, sőt önmeghatározásunk részévé is vált.
Mikor vagyunk arccal a falnak? Mondjuk, ha büntetésből sarokba állítanak. Vagy nekiesünk. Esetleg valaki arccal a falnak lök. Mindenesetre egy olyan élethelyzetet feltételez, amelyet alapesetben nem szabad akaratunkból, örömmel választunk. Szerintem csak úgy senki sem állt még oda egy falhoz. Ha közvetlenül előttünk van, akkor nem látjuk, mi zajlik körülöttünk.
Margaret Atwood 2022-ben megjelent Égető kérdések című esszékötete meglehetősen felborzolta a kedélyeket. Súlyos kérdéseket tesz fel (mi számít igaznak?; összefér-e a politika és művészet?; illetve érdekli a geopolitika, a faji fennmaradás, a történetek létjogosultsága is), amelyekre maró őszinteséggel felel, kellő humorral fűszerezve. A hangsúlyok öt fejezeten keresztül váltakozva jelennek meg.
Tóth László (1949) Rossz napok című keményfedeles gyűjteményes kötetének alcíme Új versek és rátalálások 2018– 2023. Öt év hosszú idő, de egy korábbi interjúban éppen a szerző jelenti ki, hogy „ritkán és keveset írt eddig”. Az Új versek része az alcímnek nyilván a megjelölt időszakban születettekre utal – bár sok esetben utalás nélkül is rájönne a nyájas olvasóközönség, hiszen némely alkotás aktuális, az elmúlt évekre kifejezetten jellemző közéleti és egzisztenciális problémákat boncolgat.