Milyen a város arca? Nem egy városé, hanem az összesé? Milyen az ember által belakott tér, ha az ember nem jár-kel benne – ezt a látványt most, a kényszerű elszigetelődés idején még tanuljuk. De ha hiszünk annak, aki eddig is a nyüzsgő emberalakoktól függetlenítve látta a teret, elfogadjuk, hogy gyönyörű. Hogy a világban rend van. A kuszaságokban is. A kapcsolódásokban és távolodásokban is. Olykor ehhez a belátáshoz lecsupaszítás kell, Gulyás Andrea képei pedig épp ezt mutatják meg. Angyalok állnak a város fölött és a Megváltó szobra. Formák, jelek ezek is, túlmutatnak a geometria hűvös logikáján, a megpróbáltatások és a kegyelem jelenvalóságát teszik láthatóvá. Pedig a festő makacsul elveti a realista ábrázolást, nem dokumentál, inkább ritmust teremt, síkokból, mértani formákból, árnyékokból, színárnyalatokból, egyenesekből vázolja fel a rend természetrajzát. A zuhanás és a szétfeszülés nem a pusztulásra irányítja a figyelmünket, hanem a kecses törékenységre. A viták és miértek boncolgatása nélküli elfogadás képei ezek.
*
Gulyás Andrea 1982-ben született Várpalotán, 2001-ben érettségizett a várpalotai Thury György Gimnázium és Alapfokú Művészeti Iskolában, Jáger István grafikusművész volt a tanára.
„2003-ban Szentendrére költöztem, ahol megismerkedtem Bihon Győző festőművésszel. Ez nagyon meghatározta a következő évek irányultságát. Szentendrén szinte minden héten megtekintettem egy vagy több kiállítást, több művésznek is megismerhettem az elképzeléseit festészetről, szobrászatról. 2010-ben kiderült, hogy gyógyíthatatlan betegségem van, ettől kezdve alkalmi munkából éltem, de így sokkal több időm jutott a festészetre. 2012-től aktív alkotómunkába kezdtem. Nagy hatással volt rám a szentendrei geometrikus, konstruktív művészet” – összegezte a művész.
Munkáit kiállították Lábatlanon, a Gerenday Közösségi Házban, Miskolcon a Szőnyi István Teremben Gáspár Géza szobrászművésszel volt közös tárlata, 2016-ban a badacsonyi Egry József Emlékmúzeumban Bihon Győző festőművésszel volt közös kiállítása. Később Leányfalun, az Aba-Novák Galériában is bemutatkozott a geometrikus formákkal kísérletező munkáival.
2016-ban megnyerte a The Talent pályázat, valamint a Magyar Olimpiai Bizottság pályázatának fődíját.
(A reprodukciókat Pelle Tamás készítette.)
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. április 4-i számában.)
Koreň András pelsőci származású fotóművész. Mint mondja, első fényképezőgépét tízéves korában kapta szüleitől, a fotózás tudományát pedig többnyire a helyi könyvtár könyveiből sajátította el, mivel abban az időben nem akadt senki a környezetében, akitől megtanulhatta, elleshette volna ennek a művészeti ágnak a titkait.
„Festményekre ma nagyobb szükség van, mint bármikor: most vált igazán fontossá minden, ami az ember lelkét a víz felszínén tartja” – vallja Todor Tamás, aki minden művét egy kis láncszemnek tartja az önmagát működtető és előrébb vivő nagy gépezetben.
Egyik példásan hűséges játékosunkká M. Nagy László fotóriporter vált, aki Múlyadról Pozsonyba költözvén azonnal játékra jelentkezett. Ott volt minden edzésen, és portyáinkra mindig magával hozta a fényképezőgépét. Neki volt a legjobb erőnléte, mert rendszeresen eljárt futni.
Pásztor Péter építész–művész Lőcsén született 1948-ban, és Gölnicbányán nevelkedett. Később családjával Kassára költöztek, majd Pozsonyban tanult építésznek. Jelenleg egyetemi tanár a Kassai Műszaki Egyetem Művészeti Karán. Mindig is műemlékek felújításával szeretett volna foglalkozni, mert úgy véli, a múlt építészete tele van mestermunkával, aminek a kortárs építészetben néha a nyomát sem találni.
Varga tehát nem festő- vagy képzőművész a szó hagyományos értelmében, hanem olyan univerzális alkotó, aki magas szintű kortárs művészetet művel azáltal, hogy hihetetlen érzékkel kapcsol össze valós, hétköznapi jelentéssel bíró tárgyakat összetett gondolatok megfogalmazására. Gondolatai valahol az abszurd látásmóddal felvértezett klasszikus szürreális poétika és az ugyancsak francia gyökerű újrealizmus köztes terében terülnek szét.
„Kísérletező típus vagyok, és nem áll távol tőlem, hogy többféle médiumban gondolkodjak. Gyakran munkáim megjelenítésénél át is lépem az ezek közti határokat. Sorozataim vannak, de nem azért, mert tudatosan sorozatokban gondolkodom. Inkább úgy érzem, bizonyos témák esetében a közlendőm nem merül ki egyetlen elkészült mű, objektum vagy fotó formájában.”
Marokkó páratlan képi világa és színes kultúrája évszázadok óta vonzza az alkotni vágyókat. Jovančić naplószerű festői tevékenysége szinte akarva-akaratlanul követi a modernizmus alkotóinak életútját, melyben képeiken keresztül véljük felfedezni a festői szellem valóját. Egy nagy út megtétele sok nagy festő életrajzában szerepel, ezek az utak pedig transzformáló erővel hatottak művészetükre.
„Kell legyen egy határ, amelyet ha átlépsz a piacosabb ábrázolás érdekében, az már torzítva mutatja a megörökített valóságot. A képet ha majd előveszi és megnézi a következő nemzedék, joggal kérheti számon rajtunk, hogy félreinformáltuk” – tartja Vargyasi Levente.
Sokan elsősorban illusztrátorként ismerik, néha egy-egy könyv társszerzőjévé is előlép. Sikerének titka abban keresendő, hogy képei tartalmi szempontból kevésbé, gondolatiságukban, hangulatukban viszont annál inkább rezonálnak a könyv világára.
„Marosvásárhely az én elsüllyedt Atlantiszom: emlékszem rá, és szeretem, szeretni fogom mindig. Noha tudom, hogy nincs visszatérés, van egy nagyon érdekes, visszatérő álmom majdnem minden éjjel: rémülten rohanok egy utcán, és nem tudom, hogyan találjak haza.”