Novák Valentin: Meghívás

2020. június 21., 21:13
Sárközy Pál: Democrazy II.

– Tesókáim, én megcsináltam magam. Magánhadseregem van. Nézz körül, felvet az élet, kibuggyan a jómód az ablakon. Ha valaki ehhez csak a kisujját is hozzátenné, percek alatt tíz merdzsó fékezne és ötven srác várná, hogy parancsomra lepényt formáljon a fejéből.

A márványbalusztrád mögött libériás inas sürgölődött a második emeleti toronyszoba erkélyén. Az alagsori konyhán kínai ételeket bütykölt Csu Hú, akinek az volt a dolga, hogy keleti ízekkel kápráztassa el a szombat-vasárnapi csodanézőket. Lopodi Lajos, anyakönyvezve talán még Lapodi volt harminc-valahány évvel korábban, egy ideje új hobbijának élt, mindenkit meghívott, ha akart jönni, ha nem, életének fő- és mellékszereplői közül, hogy bemutathassa, hová lehet eljutni önerőből. Meghívta segítőit, meghívta és elhozatta ellenségeit, invitálta és cibáltatta a kétkedőket és buszoztatta az irigyeket. Valljuk meg, számos ember megélt, virágzott, tengődött, evickélt Lopodi farvizén.

1998-at írtunk. A misztikusok rögtön számoltak. 666-szor három. Ez bonyolultabb művelet, mint a 999 fejre állítása, a nagy dátumváltás elvontsága persze lekörözné mindkettőt. Szóval egy ilyen, semmi jóval nem kecsegtető évben Lopodi Lajos megvásárolta a romos kastélyt. A kastély megközelíthetetlenül nyújtózkodott a nyugat felé szakadó, a morzsolódó aszfaltú sztrádát hosszan kísérő domb tetején. Ennél egyszerűbben nem lehet leírni a leírhatatlant. Mert leírhatatlant varázsolt az építkezési vállalkozó a düledező épületből. A Google-ön a mai napig nem készült róla utcafotó. Mert a napra lehet nézni, de rá nem. Főleg fényképészeknek… Talán nincs is ez a Lopodi-kastély. De ha a völgyben elautózol előtte, olyan, mintha sosem érne véget. Még egy kilométerrel később is azt látod, vagy legalábbis úgy rémlik, mintha azt látnád. Belenyúlik a tudatodba. A helyiek a túlsó domboldali településről csak félve sandítanak rá: a Lopodi-házban megint teljes üzem van. Pezsgősdugók veszélyeztetik a fészkelő és röpdöső madarak nyugalmát. Buszok, Mercedesek, nyakkendős szekrények. Ilyenkor az áramot is kivezetik a kerítésből. Élve úgysem jön ki onnan, aki hívatlanul beteszi a lábát a domboldalnyi kertbe. El is terjedt egy rémtörténet, melyet a látomfalvai kocsma látóemberei hizlaltak kékfényesre.

Előretolt Helyőrség | Karantének – Pályázat
Az Előretolt Helyőrség szerkesztősége a Petőfi Irodalmi Múzeum és a Petőfi Irodalmi Ügynökség támogatásával nyílt pályázatot hirdet írók, költők számára. A szerkesztők által közlésre elfogadott pályaműveket a lehető leghamarabb kifizetjük, így segítve a magyar szerzőket. A felhívás május 31-ig érvényes.

Egyszer a Rézműves Dzsúlió eltűnt… Valahogy átladikázott a sztrádafolyón, hogy bemásszon a Lopodi-kertbe sárgabarackért. Aztán se kép, se hang, de a nejlonzacskóját megtalálták férgektől hemzsegő, szottyadt gyümölccsel. A kerítésen kívül. Őt belül foghatták a kutyák. Később aztán Dzsúlió is meglett. A Porló szurdokban felvetette a Feketevíz. A tornacsukája csupa beton. A kezei, arca szilánkosra törve, lábszárán harapásnyomok, csak a foghíjairól azonosította be az anyja. Mint a ropit morzsolták szét szegény gyereket, aztán bebetonozták a lábát, és leengedték a tóba. De a hamis beton engedett, elmállott…  És egy kirándulónak életre szóló rémálma lett, mikor a Dzsúlió gyerek rákacsintott a szeme maradékával…

– Á, ez badarság! Az nem Dzsúlió volt! Dzsúlió felment Pestre, de megkéselték a budidílerek vagy mifenék, amikor nem fizetett…

–  Én nem ismertem semmiféle Dzsúliót, hülyék vagytok, agyatokra ment a törköly…

„[…] Igen képlékeny világ jött el a rendszer-, gengszter-, módszerváltás után. Ez az ahogy tetszik világa. Válogathatunk, hiszen ennyi a kapitalizmus lényege az átlagpolgár számára. Mindenki megtalálja, kitúrja a szekondhendből a tetszetős üveggyöngyöt, és a válogatás helyettesíti a gondolkodást. Van végre lehetőség, van végre választék, ha más nem, a zselés hajakban. Túrni, csak túrni, mindig csak túrni! Földet, ruhát…  Lefelé nézve. A csóró boldog, mert elügethet négyütemű Wartburg paripáján Jurópa valahány égtája felé, és éttermek, kívülről csodált múzeumok mellett eszegetheti az otthoni kolbászból rittyentett hangerien fesztfúdot. Persze jobb ez, mint a hisztérikus bécsi bevásárlóturizmus, és messze jobb az egy párt, egy vélemény világánál, de nem árt a látásmódváltás sem. A lefelé az orrunkig opciót fel kell váltani a felvetett fejű, 180 fokos szögben kémleléssel, ami egy őrkamera konokságával életen át kell hogy tartson. És ne csak a nyakunk mozogjon, mi is forduljunk utána! Az orrunk célkereszt legyen, ne célpont! Ha nem így teszünk, elrohan mellettünk a nagybetűs élet, marad a provinciális, beállt derekú karneválozás […]”*

– Ha hiszitek, ha nem, tesókáim, én is gyerekként láttam meg a napvilágot, de nem ám baldachinos ágyban, de még fabölcsőben sem. Apám, ha ő egyáltalán, sitten ült, anyám, a mindenki lőtere, vízszintesben töltötte a fél életét. Tulajdonképp a nagybátyám nevelt, aki érettségizett ember, de sosem tudta eldönteni, sodródjon a rokonok kijelölte raftingfolyón, vagy éljen tisztes, állóvizes életet. Egy biztos, neki köszönhetem, hogy nem az utcán okosodtam, hanem könyveket olvastam. Indiános regényeket meg egy-két Vernét. Még ez is jobb, mintha engem skalpolnak az erősebb utcakölkök a sarkon. Talán nem véletlen, hogy felnőttfejjel kerültem börtönbe, s ott belőlem lett a könyvtáros. Lestek, mi? Ennek stílusa van! Irigykedtek?! Ennek esze, stílusa és pénze is van! De látjátok, mindennek oka is van. No de érkezik az aperitif. Pezsgő! Nem konyak! Ez már nem konyakkommunizmus, elvtárs-uraim, ez már a dolcsevíta. Sós kaviárt kavarunk a száraz buborékok közé, s már koccinthatunk is.

Lopodi Lajos kigyúrt férfiú. Vízzel töltött kétliteres palackokkal kezdte a testépítést a sitten, aztán a legmenőbb fitneszklubokban tökéletesítette szálkáit, kockáit. Mint kitalálhatták, milliméteresre hagyott haja teret enged az ápolt fejbőr csillogásának. Kopasz, de mégsem. Egyszerűbb a sport után a hajmosás, szárítás – tódítja, ha erről kérdezik. Mert lovagol, teniszezik, golfozik, és persze vasakat emel… Sőt könyvet is ír. Poharát a napba tartja. Elégedetten átnéz Látomfalva felé, melyet jobb zsebébe tett Kitár, Valszeg, Rórát, Koloti és Hembeg mellé. Bal zsebe már tele van régebben megszelídített (szava járása) kistelepülésekkel. Mindenikben lett betonút a polgármester portájáig. Igaz, a következő télen valahány kátyúsra fagyott. Lopodi Lajos most hellyel kínálja vendégeit. Ülepi Áronnal, aki szintén a mélyből indult, de negyedúton elkészült az erejével, a nyomdaipariban kötött barátságot; Kántor Gedeon mákos zubbonyos vetélytárs, több csicskája volt, mint neki; míg Ott Károlyt az olajbizniszből ismerte. Mindhárom pasi megakadt a fejlődésben – kuncog magában Lopodi. Kár értük. Most már könnyeket morzsol. Végül is jó csókák. Hangosan felnevet. (Kicsit megviselte a vállalkozói lét.) Ülepi hajléktalanszállón tengődik, Kántor valami faluvégi gettóból jár lopni, Ottot egy panellakásból kaputelefonozták elő az emberei. Jönni kell, Ott úr! Lopodi várja. Ha emlékszik rá, ha nem. Cihelődik végre, vagy szét… a fejét?!

– Tesókáim, higgyétek el nekem, ma élem a holnapom, de holnap sem lesz vége a mának. Erre kössetek bogot! Ha ti is így éltetek volna, visszahívhatnátok jövő hétvégén a kacsalábonforgóitokba. Nem kell a kényszeredett mosoly! Elmesélem, hogy volt. Azért vagytok itt. Ingyenes életsegély-szolgálat. Ha akartok, okultok belőle. De előre mondom, nem mindig volt így. Párszor pofára estem. Lehet, többször, mint ti, csak jobb az állóképességem. Mindjárt érkeznek a kínai ételcsodák. Nem kell félni, nem a Sufni A Száz Oszlophoz aszpikos kutyafülei, édes-savanyú macskaszemei, hanem egy nagykövetségi szakács konyhájának gyümölcsei!

Mint kisült, vér szerinti apám nem is az a börtöntöltelék, akiről már beszéltem, hanem egy kisember. Örök szemlélődő. Szemüvegkeret-készítő Horthyék alatt, emberke a gulágon, aztán vörös törpe az ötvenes években, mikor lódenfedezékben élte túl a csillagvirágzást, a forradalomban csak pislogott, később közép-káder-jános lehetett volna, rajongó, de kicsiben, mert egy tűzben kimentette a kerületi első titkár lányát. De nem fűlött hozzá a foga. No, az idő tájban találkozott az anyámmal. Nagyot álmodó felesége megharagudott, mert apám nem akart megindulni a grádicson. Többször is együtt hált apám és anyám. Már úgy volt, összeköltöznek, de újfent győzött benne a kisember. Hazasomfordált. Kisnyugdíjasként köszöntött rá a változás. Ha újjászületik, ő lesz Kis a Micimackóból. Majd elfelejtettem, a kárpótlást is egy héttel a halála előtt intézte el… Ilyen tutyimutyi alak nem lehettem…

Ott pedig, abban a copf stílusú nyári lakban, ha arra fordítják végre a fejüket… Ott pedig a nagybátyám lakik, apám helyett apám, az egyetlen ember, aki segített nekem az életben. Na, mostantól jön az én, illetve az ő története. Illetve a kínai fogások. Szolgálja föl, kérem, aztán folytatom…

HIRDETÉS

Felvezetés gyanánt szezámmagos, zöldséges tavaszi tekercsek, édes-savanyú marhavese barnarizs-ágyon a mandarinhoz, majd kesudiós csirke császárné módra következett. A voltaképpeni főfogásokhoz tofu, pirított rizs és üvegtészta volt a köret. A tálon pedig eklektikus összevisszaságban hevertek gombák, tengeri uborkák, sosem látott halak, százéves tojások. Utóéteknek pedig fecskefészekleves… Zárásképp orrszarvreszelékkel hintett, gyömbérkrémes piskótátbés kígyó testén érlelt maotaj pálinkát kaptak a vendégek.

– Tulajdonképp ’89-ig szóra sem érdemes az életem. Nekem a váltás hozta el az életritmust. Úgy kell ezt elképzelni, mint egy tengerszemet, melynek lefolyása nyílik. Te vagy rajta az egyik papírhajó. Ott van az esély a sebes, vad, izgalmas életre; vár a vízesés, a zúgó, de ha nincs szerencséd, ha nem tülekedsz okosan, elmállassz az állóvízben, és soha nem tudod meg, mi lehettél volna. A vízesés persze veszélyes, könnyű borulni, egy életre csonkulni, de odalentről, ahol újra nyugodtabb a víz, igaz, soha többé nem olyan hullámtalan, langyos lé, mint odafönn, megelégedetten kémlelhetsz fölfelé: megtettem, amit a kor és a szív diktált. Már nekem is van történetem, sőt történelmem van. Szóval nagybátyámnak köszönhetően egy fontos dolog történt velem a rendszerváltásig: nyomdász lettem. Dolgozhattam is volna, de inkább Lala bá Lada-műhelyében géemkáztam (garázs mögött kávéztam), a jó öreg, aki éppen lenyugodott korszakát élte, nem rúgott ki, mert úgy gondolkodott, legyen inkább szem előtt ez az élhetetlen srác, mint az élet viharában. Különben is furcsa időket éltünk. Peresztrojka, glasznoszty, érdekes gondolatok a Falramentben, reformkommunisták, ’68 szelleme újratöltve, hevült magyar fiatalok, a Kárpátok géniusza lehanyatlik. Ezekről mit sem tudtam, csak Lala bá fecsegett a kardántengely és az első futómű között éveken át, én meg hallgattam. Néha elkért egy-egy kulcsot. Odaadtam olajos kezébe. Azért magam is láttam egy s mást a közeli jövőben. Megerősödött a Dreher, haldokolni látszott a langymeleg Kőbányai, s néhol beköszönt a vörös csillagos Heineken, hogy később se legyen hiányunk az e földi égitestből. Elgondolkodtató híreket ontott a felszabadult média. Emlékszem még az ötvenfilléres meg kétforintos fagyigombócra. Trapéz alakú dobozba dobtuk a pénzt. Most meg valaki egy forintért vett gyárat. Hm…

Mikor Lala bá súlyos sérülést szenvedett, szerencse, nem lett a munka hősi halottja, háromnegyed évig nyomta a kórházi ágyat, na, az volt az a szelep, amely engedett, és a víz sodra belehúzott az életbe harmincévesen, mikor az ember legfogékonyabb a világ dolgaira, hiszen még azt hiszi, elérhet valamit. És jól hiszi. Ti itt szúrtátok el, kedves barátaim! Kóstoljátok meg a tengeri uborkát is! Ne viccelj, Ott bácsi, nem tudsz pálcikával rizst enni? Hol szocializálódtál? Látszik, nem a kínai piacon! Szóval a Lada-műhely csődbe ment, mert nem értettem öt év után sem az autószereléshez, hát még az üzletmenethez. Legyek nyomdász? – vetettem a kérdést Lala bának, aki épp feltápászkodott az ágyból, hogy megigya az általam becsempészett féldekást. Á, mindegy, mit csinálsz, te béna vagy élni, mint a vér szerinti apád… Ezen felkaptam a vizet, mert egyet vizet, kettőt kap, s elrohantam köszönés nélkül, nekilássak bizonyítani, hogy ez nincs így! S valóban kettőt kaptam. Beadtam egy jelentkezést a nyomdába, és állást vállaltam egy fagylaltosnál. Végül felvettek előbbi helyre is, ahol két napig dolgoztam éjszakai műszakban, de a második éjjelen félrevágtam egy menő, ezoterikus könyv belíveit, úgyhogy gyorsan kirúgtak. A nehéz éjszakák délelőttjein csáléra sikeredtek a fagyigombócaim. Az egyik rá is pottyant egy hölgy kosztümjére, ám a kerekedő botrány ellenére a tulaj megtartott, hisz sármos fizimiskám miatt két gimnázium összes leánya nálunk nyalakodott. Akarva-akaratlanul kitanultam a fagylaltosmesterséget. Nyaljuk a fagylaltot, a mézesmadzag, haha! Az egész élet mézesmadzag. Persze hamar becsődölt a nyaloda is, mert Karesz boss nem volt épp egy kapitalista alkat. És a fagyiból inkább a lányok, asszonyok érdekelték.

Vidékre kerültem, folytatódjon a dolcsevíta. Egy cukorgyárban kaptam hórukkmelót. A zsákcipelés mellett táskaszámra csempésztem ki a melléküzemágban gyártott csokit, amit a városka emdéefpiacán zugárultam, sokszor nagyokat sprintelve a rendőrök, felügyelők elől. De hamar megsavanyodott minden. Először elzavarták a fél gárdát, öreg, nyugdíj előtt álló szakikat is, aztán megvette a gyárat egy francúz, hogy beszántsa a répaföldbe. Cukorgyári történetem rezüméje: fél év alatt híztam tíz kilót – a jólét, uraim, ám poloskás albérletemben nem magasodtak aranyozott cukorsüvegek.

Lassan eljött az idő, amikor a takarítói álláshoz is curriculum vitae-t kellett írni. Szaporodott hozzá az anyag, s mit ad isten, egy suvikszolócégnél kaptam állást. Ott mondta a főnök, menjek képzésre, a világ meghaladta a segédmunkás státust. Viszont az sem jó, hogy mindenki gimnazista, egyetemista akar lenni, szép öcsém. A sok egyetemista nem fog aratni, nem takarít, nem rak téglát, nem vág fát, legfeljebb a gyorsbüfékben rakja össze a hamburgermenüt. Állj több lábon, édes öcsém, több szakma, aztán akár egy szakirányú fősuli! – szorongatta kezem Gábor egy bárban, ahol későn vettem észre, hogy a pultos fickó cicanadrágban sündörög, s több az egynemű pár, mint ahogy elfogadható lenne számomra. Még időben szakítottam ki partvistól érdes markából a mancsom, s odavetettem félvállról: hát hogyne, majd szemfelszedőnek vagy manikűrösnek képzem át magam!

A Blahán ácsorogtam, helyi csövesekkel szopogattuk a Kőbányait, fejemben a bérelj fel altersláger visszhangzott. Munka nélkül vagyok, bérelj fel… De ekkor rám ragyog az Esti Hírlap felirat. Másnap már rikkancsként égettem magam a nyári napon, s a nagyközönség előtt. Ezt nem lehet egy életen át játszani, de háromszor huszonnégy óráig sem. Maradék pénzemből, amit egyre elalvilágiasodó nagybátyámtól kunyeráltam ki, egy munkásszállóra futotta. Gyakran megesett ezen a nyáron, hogy budavári padokon éjszakáztam. Egyre züllöttebb gondolatok férkőztek belém. Egyelőre győzött a mégis morál. Egy százlábúban végre szakmai életrajzot fabrikáltam, több szaki is mesélte, ez változtatta meg az életüket. Azóta laktok négyen egy szobában – gondoltam gúnyosan.

Pultos, takarító – Gólya presszó, amíg be nem költözött a filmesstáb; statiszta (árnyék a gangon) – a Roncsfilmben; pultos – Pepsi Sziget, csajozós hely; reluxaszerelő kisiparos mellett segédmunkás, hogy rendbe tegyék az intim szférát és a családi hőháztartást; fagylaltos – a Lermontov utcai cukrászdában; aktmodell a Kisképzőn – khm… Itt letette a tollat. – Hú, sokra vittem harminc-egynehány évesen – bandzsított a lajstromra. Aztán lesorjázta a munkahelyek mögül a megjegyzéseket, és dátumokat költött, mert csak saccolni lehetett, mikor mit csinált. Ekkor eszébe jutott: egy hét múlva tizenöt éves érettségitalálkozó. Rábírta magát. Elment. Pocakos megelégedettség, jólét-fotográfiák, sikersztorik, magánnyomdák, továbbtanulások, örökségek. Csak egy magaféle gubbasztott a sarokban, Feri vagy hogy hívják, ő két hónap múlva öngyilkos lett. Konstatálta, elszaladt mellette az élet, de ha futni kezd, gondolta, még elcsípheti a grabancát. Kínjában beiratkozott, ez volt a starthely, egy okájés cukrásztanfolyamra, kész jégkrémbalett az élet, és beadta az életrajzokat vagy húsz helyre. Mikor egy hónap múlva is semmi, felkereste a nagybátyját, aki épp szőkített, pontosabban csak a festéket adogatta. Nem, nem egy fodrászatban, nem, nem hajakat, hanem az Alföldön, és olajat. Elszegődött napszámba. Naponta harminc lepedő nem kis pénz, de nem is megváltás. Valami tartályt kellett elásni a róna közepén, kétszáz méterre egy tanyaháztól, ahol betyárok bújtak régebb. Alagutat is építettek, belehúzták a vezetéket, és a tankerkamionokból megindult kalandos útjára a fűtőolaj. Mindent álcáztak, csak a kamionokat nem. A néhány kókadozó akác nem fedezte a bűnt. Mikor kiszállt a rendőrség, senki sem vette észre a gémeskútjelet. Mindenki sittre került. Kivéve a vállalkozót, mert azt senki sem ismerte. Úgyis divat volt a mondás, korunk hőse – a vállalkozó. Elhatározta, ha szabadul, az lesz. Nem véletlen dolgozott a Lermontov utcában – öntötte el az olvasottak bölcsessége. Nagyjából így fogalmazott a vallomásban. 

– Mezőgazdasági, fogházas elítélt lettem, fél év börtön után. Brutáltápon hülyült és vágósúlyra öt hét alatt hízó madarak piszkát lapátoltam. Ha áramszünet volt, az ideggyenge madarak gúlába szaladtak, s amelyik alul volt, úgy járt. A dögöket is én taligáztam az égetőbe. Akadt a kaptárban egy nevelő. Jövő hétvégén lesz hivatalos ide. Hamar rájött, többre vagyok hivatott. Éleslátó. Rábeszélt, felvételizzek egyetemre a börtönből, s annyi az időm, végezzem el párhuzamosan a cukrásztanfolyamot is. A stílusom annyira megragadta, hogy minden találkozásunkkor rám akart tukmálni egy füzetet: írjak. Végül elfogadtam. Históriai távokulásomnak, mert mint jeleztem már nektek, történelem szakra jelentkeztem, az idő előtti szabadulás vetett véget. Igen, kérem, a jó magaviselet, a szemmel látható buzgalom megnyitotta a fogházkaput. A cukrászpapír zsebben. Már csak elő kellett ásnom szőke ezreseimet. De nem volt egyszerű, mert magánbirtok kerekedett a pénzrejtek felett. Lehet, már ki is ásták palotaalapozáskor. Távolról leskelődve sanszosnak tűnt e szörnyű lehetőség. Amíg a magánlaksértést tervezgettem, talán pulykai sugallatra, belekeveredtem egy piramisjátékba, de gyorsan kiléptem belőle. Két pitbullt megmérgezve, kamerákat kiiktatva, kerítésvágással, rohamásós nekiveselkedéssel magamhoz öleltem jussomat. Arra elég volt az ördög tőkéje, hogy több alföldi kisvárosban is cukrászdát és fagylaltozót nyissak Bagaméri néven. Korunk hőse lettem. Felvetett a pénz, de nem eléggé…

Ám itt hirtelen véget ért a történet.

Tátott szájjal koslattak Lopodi után a vendégek. A dugig telt gyomrú és fejű Ülepi, Kántor és Ott megadólag bámulta a milliós festmények, a mahagónibútorok, a fegyvergyűjtemény, a magánkönyvtár polcainak egymásutánját. Csak arra kellett vigyázniuk, hogy a perzsaszőnyegek közötti, csúszósra polírozott intarziás padlón el ne csússzanak. Már esteledett, mire az összes szobát, mi több, a vetítőtermet s a borospincét is megjárták. A legnagyobb balkonon kötöttek ki, ahol könnyű borokat szolgáltak fel a vendégeknek, s megkezdődött a tűzijáték. Alant autófolyam zúgott kelet és nyugat között. A túloldalon Látomfalva fényei szerénykedtek. Az utolsó rakétaszikrák hamvadtával a kertből egy páncélozott Mercedes dudált, jelezvén, felkészült, hogy hazaszállítsa az építési vállalkozó vendégeit. A lépcső tetején Lopodi magához ölelte barátait, akik búcsúzóul kaptak egy-egy könyvet Csák Máté unokája vagyok én címmel. 

Halkan zsongott az autóbelső. A kerekek egyenletesen habzsolták a Lopodi Aszfalt által kihúzott utat. Ülepi horkolt. Kántor üveges szemmel nézte az elsuhanó völgyet. Ott barátkozni próbált a sofőrrel:

– Uram, egész nap azt hallgattuk, hogyan kell naggyá lenni, mégsem tudjuk. Magának elmondta a gazdája?

– Erre mindig azt válaszolja, az a genetika titka – mosolygott a sofőr. – Ahhoz ötven százalék ész, ötven százalék gyomor és száz százalék szerencse kell… De szerinte a szerencse is genetika.

– Azzal kezdte, hogy ma éli a holnapját, de holnap sem lesz vége a mának.

– Azt is mondja, hogy tegnap rád fogok köszönni

– Rébuszok, ezekből nem tanul az ember…

– Nem is kell, nekünk csak egy dolgunk van, jól szolgáljuk a kiskirályt, és ő kijárja odafönn a jövőnket.

– Hm…

– Igyon egy Heinekent, ott van az ülés alatti hűtőben! Egészségére!

 

*Részletek Lopodi Lajos: Csák Máté unokája vagyok én című memoárkötetéből

(Karantének)