Bori ölébe vette a porlepte dobozt.
Hétévente szokott költözni. Ez jó alkalom megszabadulni a terhektől, kidobni, ami már nem működik, ami megkopott. Az új lakás mindig lendületet adott neki. Remélte az újrateremtett szépséget és nyugalmat. Munkájában is kedvelte a váltást, felvillanyozta, ilyenkor érezte, hogy halad előre. Csak a szerelemben volt állhatatos. De mire a gyerek kirepült, a házassága is kiüresedett. Amikor a bíróság nemrég kimondta a válást, már nem fájt, mindent szépen lezártak. Mert az kell. Lezárni. Szépen.
Ezt a dobozt már többször úgy költöztette, hogy ki sem nyitotta. Zsebkendővel gyengéden letörölte róla a port. Csak egy harminc évvel korábbi dátum tűnt fel a fedelén, de jól tudta, hogy asszonykora legszebb nyarának emlékeit őrzi. Hiszen néha álmodott róla. Elég ebből, nem hurcolom magammal tovább! Kiemelt egy fényképet. Robit látta húszévesen, a frissen elvesztett ártatlansága dicsőségével mosolygott. A fiú nem kérdezte tőle, hány éves, ő meg nem mondta, hisz úgyis tíz évet visszafiatalodott a szerelméhez. Ekkor kezdte Borinak neveztetni magát, hogy még a nevükben is szinte eggyé váljanak. Egy másik fényképet megpillantva legörbült az ajka. A fiút hátulról fotózta le kora reggel. Sátruktól távol, a sziklás tengerparton ücsörgött egyedül, bámulta a végtelen vizet. Távolinak érezte őt akkor. Sejthette volna, hogy hamarosan el fogja hagyni. De olyan hirtelen, mintha egy lemezjátszó vezetékét kirántaná a konnektorból, és a tű visítva, csikorogva ott maradna a lemez közepén? Erre nem számított. És a tű, áram híján, azóta se tudott a helyére kerülni.
Bori a dobozban talált egy lapot a saját kézírásával. Olvasni kezdte. Szinte levegőt sem vett. Miután befejezte, ölébe engedte a papírt, és behunyta a szemét. Mosolygott. Nem emlékezett már erre a történetre. Sem arra, hogy egy levélfélében megírta, amit aztán sosem küldött el. Vajon Robi is meghatódna tőle? Megkereshetné a neten. De… Olyan nehezen engedtem el, biztos elege volt belőlem. Talán már elfelejtett, vagy legszívesebben elfelejtene. Újra elolvasta. Újra mosolygott. Ilyen mosolyt csak festő tud egy idősödő asszony arcára varázsolni.
Bori az emlék hatása alatt szinte önkéntelenül írta be ezt a réges-régi történetet a gépébe.
Kábán pislogtam a sötétben, nem értettem, mi ébresztett fel. Ekkor csengetést hallottam. Ó, hiszen azt mondtad, ma átjössz, én meg elaludtam! Kiugrottam az ágyból.
– Sokat csengettél? – kérdeztem bocsánatkérőn, látva, hogy elcsigázottan támaszkodsz a folyosó falának.
– Hát, négyszer – felelted halkan.
Az előszobába lépve a vállamra hajtottad a fejed. Mohón átöleltelek. Szívem ujjongásától megrészegülten mindez bódító álomnak tűnt.
– De forró a tested! – súgtad a nyakamba. Hosszú percekig ácsorogtunk így összekapaszkodva, szótlanul.
– Fürdess meg! – szóltál végül kisfiúsan, kérőn. Meglepődtem volna, ha teljesen éber vagyok, így csak valami bizsergető érzés áradt szét bennem.
– Én még sose fürdettem meg senkit – szabódtam.
– Nem baj. – Simogatóan lágy volt a hangod.
A vetkőztetés nem tartott sokáig, csak egy póló, bermuda és alsónadrág volt rajtad. Imádtam nézni gyönyörű barna, izmos testedet. Már nem is éreztem álmosságot. Besegítettelek a kádba, és a zuhany vízpermetével körbesimogattalak, pillantásommal követve az apró sugarak finom íveit.
– Sokat dolgoztatok? – kérdeztem anyás aggodalommal. Te kétszer megbillentetted a fejed, mintha szólni se lenne erőd. Lehunyt szemmel álltál, így szabadon csodálhattam férfiasan dús, szinte összeérő szemöldököd, ajkad lágy érzékiségét, az arcodról mosoly nélkül is sugárzó szelíd nyugalmat.
Elkezdtem szappanozni a vállad, a mellkasod. Kezem könnyedén siklott finom domborulataid közt, s lassan elmúlt a vélt illetlenség miatti ellenérzésem. Amikor kezem a lábaid közé ért, úgy éreztem, mi most nagyon közel vagyunk egymáshoz.
A törölközést is rám hagytad, teljesen átengedted magad nekem. Ha lett volna erőm, két karomban viszlek át a szobába.
Bori nem kutatta, miért érez késztetést, hogy megossza ezt az emléket Ővele. „Fogadd szeretettel!” – zárta a levelét, és a küldés gombra kattintott. Ezek után nem tudott otthon maradni. Lement a Duna partra, és leült egy sziklára. Távolinak érzett mindent, beleértve saját magát is.
Még aznap este választ kapott. „Szeretettel fogadom. Köszönöm, hogy megfürdettél.” Bori úgy érezte, mintha áram rázná meg. Én is köszönöm, hogy szerettél. Bizseregve, sercegve elindult a harminc éve leállt lemezjátszó. A lemez forgott, ő szédült. Majd a zokogó zene megszelídült, a tű végigfutott, a gép leállt.
Másnap Bori visszapakolt mindent a dobozba. Díszszalaggal átkötötte, és levitte a Duna partra. A víz felszínére tette. A hullámok rá-rácsaptak, de Bori még tartotta. Összeszorította az ajkát… és elengedte. Felállt, tekintetével követte a dobozt, amíg tudta. Akkor hazament, és megkönnyebbülten folytatta a selejtezést a költözéshez. Este fáradtan esett az ágyba.
Éjjel azt álmodta, hogy buszon utazik egy nagy társasággal. Az út mellett hömpölygő folyón dobozok lebegtek, beszippantotta őket a mély, majd újra a felszínre dobta. Robi is ott ült valahol a buszon, de mással, őróla tudomást sem vett. Bori fájdalmasan nyögdécselt, míg a kín egy erősebb hulláma ki nem lökte őt az álmából. Egy pillanat múlva visszazuhant a tudattalan mélységbe. Ekkor Robi már mellette ült, nekidőlt, lábát átvetette a combján. Nyakában érezte forró leheletét. Bori torkában dobogó szívvel felriadt. Kábán pislogott. Nem értette, mi ébresztette fel. Félig becsukott szemmel, tapogatózva kibotorkált a bejárati ajtóhoz. Elfordította a kémlelőnyílás fedelét.
Üres volt a folyosó.
(Karantének)
A nő befejezte a fésülködést. Jobbra, majd balra fordította a fejét. Elégedett volt a látvánnyal: dús haja, amire oly büszke volt, gazdag kontya tökéletesen állt, mint mindig.
– Rendben vagyok? – fordult kis kacér mosollyal a férfi felé. Az már a nyakkendőjét igazgatta az állótükör előtt. Kritikusan végignézett asszonyán.
…a legjobb, ha az elején kezdem. Hivatalos megnyitóját követően cirka két évvel indult könnyezésnek a Rose Plaza Hotel. A jelenség hamar felkeltette a média figyelmét, lázba hozta az érdeklődést, de hamar rá is untak, szép lassan elmaradoztak a tévétársaságok kamerái, csökkent a könnyszomj, a hirtelen felindulás abbamaradt, mert hát az épület hiába volt ennyire individuálisan önkifejező, nem nagyon csinált mást, csak időszakosan sírt, hang és magyarázat nélkül… Azóta menetrendszerűen jön belőle a folyékony érzelem, így a sajtó hamar el is keresztelte „bőgőmasinának” a hotelt.
Pedig, ha odatűzött a nap a fészer oldalához, már egész jól meg lehetett melegedni. R. el-elnézte, ahogy anyja újsággal a kezében valahova messzire néz, mintha az érkező tavaszt lesné. A kiskutya is szaladgált volna, szegény, ha a lába engedte volna. De valahogy rosszul nőtt az elülső két lába, mintha nem lett volna tartás bennük, minduntalan összecsuklott. Így is próbált járni csúszva-mászva, rossz volt nézni.
Hogy finoman fogalmazzak, kissé szétestünk most. Tulajdonképpen, ha belegondolok, nem most, hanem már egy ideje esegetünk, csak a kérdés az, hogy má’ hova… Tudod, hogy van-e még hova? Ekkor mondod azt (tegyük hozzá, te gerjesztetted): „Halljátok, innën mán nincs lëjjebb!” No, aztán másnap kiderül, hogy mégis. Hát álljon már meg a menet!
Pócsmegyer, huszonhárom június huszonegy, szerda. Tegnap láttam egy képet. Eszter csinálta, fekete-fehér, mindössze két szalag kék rajta. Anya gyermekével. A gyermek anyjával játszik. Az a játék, hogy a gyermek kék szalagokkal díszíti fel az anyját. Az egyik szalagot az anyja kezére köti, a másikat a fülére.
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.