Smid Róbert: A kanonikus, a klasszikus és a kötelező (1.)

2023. január 22., 10:40

A kánonviták az irodalomról való közbeszéd természetes velejárói, amelyek mindig ott működnek a háttérben, legfeljebb csak bizonyos időszakokban jobban láthatók a szélesebb nyilvánosság számára is. Ilyen időszakok közé tartoznak a rendszer- és kormányváltások, esetleg egy olyan új generációnak iskoláskorba érése, mint amilyen a 2010 utáni „digitális bennszülötteké”. Az ő szocializációjuk nagymértékben eltér az őket megelőző nemzedékekétől, így a sikeres oktatásukért alapjaiban kell átgondolni a tanítandó művek tárát és a tanítás módszertanát. Ugyanakkor a kanonikus, a klasszikus és a kötelező olvasmányként feladott művek nem azonosak: attól, hogy valami bekerül egy tantervbe, még nem emelkedik automatikusan kanonikus rangra s főleg nem feltétlenül lesz belőle klasszikus.

Szőcs Miklós TUI: Élők könyve 2.

I.  A kanonikus

Kultúrtörténetét tekintve nagy változáson ment át a kánon fogalma. Az ókorban még mérőeszközt, mértéket jelentett, ma pedig, amikor sokat olvashatunk arról, hogy felülvizsgálják az amerikai egyetemek fehér férfi szerzőkből álló olvasmánylistáit, akkor leginkább az erőszak és politikum intézményeként mutatja magát. Ez ugyanakkor felhívja a figyelmet arra, hogy bármely kánon megalapítása és átalakítása mindig hatalmi pozícióból történik. Ennek semlegesítésére, illetve demokratizálására a kortárs kánonkutatás azt a javaslatot tette, hogy osszák több típusra a kánont: eszerint létezik a hivatalos kánon (pl. Kosztolányi, Móricz, Krúdy) mellett annak legalább annyira közismert ellenkánonja (pl. Tormay, Nyirő, Wass), sőt még lappangó kánon is (pl. Petelei, Tömörkény, Gozsdu), azaz olyan művek jegyzéke, amelyeket egy adott kör – ez lehet társadalmi, tudományos stb. alapon szerveződő – meghatározónak tart, viszont nem kap akkora nyilvánosságot, mint az első két típus. A plurális kánon elméletéhez hasonló mellett érvel egy ideje a honi irodalomtudományban például a Debreceni Egyetem nyugalmazott docense, Márkus Béla és a Bárka főszerkesztője, Elek Tibor is, akik az irodalmi kánont a zenei fogalom felől értelmezik. Meglátásuk szerint egyidejűleg több kánon van érvényben az olvasói csoportok ízlését tükrözve, s bár ezek alapvetően széttartók, bizonyos érintkezési pontok megfigyelhetők köztük: ezt kritériumra lefordítva,  beszélhetünk a kánon feltételeként szolgáló nemzeti konszenzusról vagy arról, hogy egyszerűen csak nagy művek szerepelnek a kánonban.

Kulcsár Szabó Ernő akadémikus ugyanakkor figyelmeztet minket a kánon mint intézmény és az irodalomtörténet saját belső kanonizációs folyamatai közti különbségre, mely utóbbi megfeleltethető a művek klasszikussá válásának. Ezzel egyrészt felhívja a figyelmet arra, hogy a kanonizáció torzíthatja is az életműről alkotott képünket: a bolsevista propaganda József Attila munkásverseit helyezte a középpontba, ami persze nem tudta elhalványítani a Téli éjszaka vagy az Eszmélet nagyszerűségét, azonban arra elég volt, hogy az olyan korai remekeket, mint az A bőr alatt halovány árnyék kivonja az értelmezésre kínált művek közül. Az ilyesfajta torzításhoz tartozik a kényszeres egyneműsítés is, ami ráadásul nem csak diktatórikus viszonyok között jellemzi a kánont: a bölcselő Babits képe sokakat elriaszthat az életművel való mélyebb ismerkedéstől, miközben az olyan pátoszmentes és a didaktikus hangnemet mellőző darabok, mint a Mozgófénykép vagy a Csak posta voltál ugyanúgy az életmű részei – sőt, a mai olvasó számára talán élőbbként is szólaltatják meg ezt a költészetet –, mint az Esti kérdés. Másrészt Kulcsár Szabó rámutat arra is, hogy a kánonból mellőzött művek annál elemibb erővel találhatják meg közönségüket később; tulajdonképpen a kánonon kívül kezdenek klasszicizálódni, s ekképpen kerülnek oda vissza. Erre lehet példa Szabó Lőrinc költészete, akinek az A semmiért egészenje illeszkedhet a XXI. század újfajta, egocentrikus párkapcsolati felfogásaihoz, vagy a recepcióban sokáig ideológiai felhangokkal teleaggatott Harc az ünnepért kötetének tájversei a természethez való viszonyunk mostanában egyre sürgetőbbé váló újragondolásához szolgáltathatnak adalékot.

Smid Róbert | Mi az irodalom?
Homérosz Odüsszeiájától Petőfi Nemzeti dalán át Nádas Péter Párhuzamos történetekjéig a legkülönbözőbb szövegeket nevezzük irodalomnak – mégis nehéz meghatározni azt, hogy ezt mi alapján tesszük. Ennek legfőbb oka nem az, amit manapság – az individualizmust piedesztálra emelő korszellemmel összhangban – sokan hangoztatnak, hogy minden szubjektív lenne. Ez a beállítódás ugyanis legfeljebb az egyes művek irodalmiságáról képes dönteni, de magáról az irodalom létmódjáról, feltételrendszeréről és hatásmechanizmusairól nem sokat tud elmondani.

A helyzetet ráadásul bonyolítja, hogy egy ország eleve két irodalmi kánonnal rendelkezik: eggyel a sajátjáról és egy világirodalmival. (És akkor ne is beszéljünk arról a kérdésről, hogy a nemrég elhunyt Makkai Ádám vagy Peter Hargitai magyar témájú, de angol nyelvű kötetei az amerikai művek kánonjához tartoznának-e, esetleg Ágota Kristóf megfilmesített regénye, A nagy füzet a francia, vagy Terézia Mora A szörnyetege az osztrák kánont gyarapítaná-e.)  Hogy az önmagunkról alkotott és a mások által rólunk kialakított kánonkép között milyen különbség lehet, arra jó példa Harold Bloom (1930–2019) korszakos munkája, a The Western Canon. A Yale professzora a modern magyar irodalomból három alkotó könyvét emeli ki: egy-egy válogatáskötetet József Attilától (Peter Hargitai fordításában) és Juhász Ferenctől (aminek a felét Weöres Sándor versei teszik ki, ugyanis együtt jelentek meg a kiadásban, így beszédes, hogy Bloom őt kihagyja), valamint Németh László Bűn című regényét.  Ennek fordítottját nézve, ezért fordulhatnak elő olyan esetek, hogy az itthon is jelentős rajongótáborral rendelkező Ljudmila Ulickaja hazájában a kortárs irodalomnak amúgy nem a legfelkapottabb alkotója, vagy hogy a kortárs francia irodalomnak Michel Houellebecq mellett is akad számos, francia nyelvterületen elismert szerzője. Hogy mi az oka a kivételezésnek itthon, miért van az, hogy az említett szerzők majd minden könyve olvasható magyarul? Az, hogy az olvasóközönség számára érthetővé kell tenni az idegen irodalmat. Ez történhet hasonlításokkal, így az emberi kapcsolatokat a történelmi idő múlásának fényében láttató Ulickaját orosz Szabó Magdaként be lehet vezetni magyar nyelvterületre. A neoliberális államnak egyszerre kritikáját és apoteózisát megíró Houellebecq-nek a francia fősodorból kiemelése mellett pedig az szól, hogy a többi díjazott francia író olyan témákat tárgyal műveiben, amelyről a szélesebb olvasóközönségnek itthon nincs első kézből tapasztalata: ilyen lehet a posztkoloniális állapot vagy a vegyes kultúrájú társadalom identitáskérdései.