Gerencsér Anna: „A legfontosabb, amit az írótáborok nyújtani tudnak, azok az emberi interakciók” – Interjú Gál Jánossal

2023. június 27., 08:32

Gál János 1999-ben született Budapesten. Jelenleg az ELTE bölcsészettudományi karán, történelem és latin szakon folytatja tanulmányait. Költőként 2019 óta a KMTG Előretolt Helyőrség Íróakadémia ösztöndíjas hallgatója, azóta rendszeresen publikál különböző folyóiratokban. 2021-ben jelent meg első verseskötete Az eltűnt hírnév nyomában címen. A költői pályakezdésről, az írótáborokról és a humorról beszélgettünk.

Gál János/Fotó: Magyari Lukács

Egy korábbi interjúban már megosztottad az olvasókkal, hogy nincsenek olyan ambícióid, hogy kizárólag az írásból élj meg. Ez a döntés sok olyan terhet levesz a válladról, amitől a „főállású” írók és költők nem tudnak megszabadulni, egyben bizonyára új problémákat is támasztott. Mi jelentette a legnagyobb nehézséget a pályakezdés során, és hogyan sikerült megküzdened vele?

 – Az említett, általam képviselt attitűd egyfelől valóban megszabadított bizonyos terhektől, kényszerektől, viszont, mint mindennek, ennek is van hátránya. Nem volt könnyű azzal szembesülni, hogy polgári szakma mellett mennyire nagy kihívás tartani a lépést azokkal, akiknek minden napját az írás teszi ki. Egyelőre csak a felismerés van meg, nem állítanám, hogy már meg is birkóztam a problémával.

 

Helyőrség | Fiatal szerzők: Gál János

Ebben a helyzetben mi jelentett neked nagyobb segítséget pályakezdőként: a támogatás és elismerés, vagy a szó szoros értelmében vett, szakmai jellegű tanítás? El lehet egyáltalán választani ezt a kettőt egymástól?

 – Nyilván átfedésben vannak, egymásba szüremlenek, de azért elválaszthatók. Kinek mi a szeretetnyelve, ugye, de én a támogatást és az elismerést választanám. Én általában kutatás, csiszolás után adok ki a kezemből szöveget, és öntevékeny vagyok, ha fejleszteni akarom magamat valamiben. Inkább a hitelesítés, ellenőrzés számít többet, hogy meggyőződjek róla, jó az út, amin haladok.

 

A latin szak mellett nemcsak a KMTG ösztöndíjasa vagy, de részt vettél a nagy médiavisszhangot kapott Tokaji Írótáborban is, úgyhogy már jelentős tapasztalatod van az író-, illetve költőképzést illetően. Mit tudtak nyújtani ezek a programok, kurzusok neked?

 – Sokáig lehetne sorolni, de azt hiszem, a legfontosabb, amit az írótáborok nyújtani tudnak, az emberi interakciók. A reáliák művelői bemehetnek egyedül egy laborba, ülhetnek egy számítógép előtt, végezhetik önállóan a méréseiket, számításaikat, és ha azok helyesek, magukért beszélnek, nincs szükség a megvitatásukra. A humaniórák, köztük a szépírás, nem így működnek, az irodalom emberi befogadásra születik, emberek kellenek az értelmezéséhez. Ennek a működtetéséhez az egyik legjobb eszköz egy írótábor.

 

– Milyen típusú kurzusok, illetve feladatok segítették leginkább a szakmai fejlődésedet?

 – Mindig is nagyon szerettem a bármilyen megadott paraméterrel való írást. Kizökkent és nagy eséllyel megnyit olyan területeket a világból, amelyekre magadtól nem láttál rá. Továbbá ha az ember nem termékeny alkat, még ha a kényszer szüli is a helyzetet, de szöveget fog előállítani.

 

A verseidből egy laikus is azonnal láthatja, milyen jól ismered a kötött formákat és a latin nyelvet. Ami azonban engem – és bizonyára több más olvasódat is – leginkább megragadott a verseidben, az nem az elismerésre méltó tárgyi tudásod, hanem a páratlan humorod, amivel gyakran a kortárs költőket és írókat célzod meg. Miért lett ez ennyire meghatározó az írásaidban?

–  Ha a kortársak megcélzására vonatkozik a kérdés, akkor csak magamat tudom ismételni: a provokálás ugyanazt a bölcsészetet, irodalmat működtető és éltető emberi interakciók létrehozását szolgálja, mint amit az írótáborok esetében elmondtam. Ha általánosságban a humor fontosságára vonatkozott, akkor azt válaszolom, hogy mert csak humorral érdemes látni mindent, ahogy erről lépten-nyomon szoktam prédikálni.

 

– Mit gondolsz, a paródia és a szatíra eszközeinek használatát is meg lehet úgy tanulni, ahogy a kötött formákat? Ha igen, hogyan?

 – Mivel a paródia leegyszerűsítve utánzás, persze, utánozni nemhogy meg lehet tanulni, hanem ez a tanulás egyik alapvető formája. Abban már kételkedem, hogy azt a kritikai szemléletet lehet-e tanulni, amivel valaki meglátja a dolgok fonákját, hiányosságait, és pellengérre tudja állítani.

 

– Milyen kurzusokat, feladatokat vagy gyakorlatokat javasolnál a reménybeli költőknek, akik szeretnék csiszolni a képességeiket és a humorukat?

–  Nem az én találmányom, de a stílusgyakorlatnál nem lehet jobbat feltalálni. Egyszerre gyakoroltatja a formahasználatot és a lényegi vonások meglátó értelmezését, ha klasszikusokról, kortársakról írunk paródiákat.

 

– Szeretnél majd mentorként, tanárként vagy más hasonló szerepben részt venni a jövendő költőinek képzésében? Ha igen, vannak már konkrét terveid is?

–  Nem érzem magam bármilyen szakmabeli tudás olyan fokán, hogy volna mit átadni, és nagy eséllyel a jövőben sem fogom magam így látni. Egyedül talán abban látnék lehetőséget – amihez olyan nagy ész nem szükségeltetik –, hogy ne hagyjunk fiatal költőt úgy elindulni a pályán, hogy ne ismerné legalább látásból a klasszikus formákat. Prózaverset is valószínűleg sokkal nagyobb tudatossággal tud írni az, aki tudja, hogy az anyanyelve képes számtalan formában ritmust produkálni, és hogy bizonyos formában való megjelenésének külön tartalma van.

 

– Ha te szervezhetnél írótábort, íróiskolát vagy bármilyen kurzust, a pénzügyi és gyakorlati korláttól eltekintve milyet szerveznél?

– Csak a spanyolviaszt tudnám feltalálni: úgy látom, hogy léteznek azok a táborok, kurzusok, amiket én is szerettem volna kitalálni. De a jó recepthez biztosan kell egy magyar falu vagy kisváros mint helyszín. Kellő kiszakadást biztosít a mindennapok valóságából, de nem vonja el a figyelmet úgy, mint egy külföldi helyszín, és a kevés időtöltési lehetőség az emberek figyelmét egymásra irányítja. Kell egy laza, de néhány jól kiszámítható pillérrel ellátott napirend, nem mértéktelen, de azért megfelelő mennyiségű alkohol és néhány nyitott, támogató műhelyvezető.