– Egy korábbi interjúban már megosztottad az olvasókkal, hogy nincsenek olyan ambícióid, hogy kizárólag az írásból élj meg. Ez a döntés sok olyan terhet levesz a válladról, amitől a „főállású” írók és költők nem tudnak megszabadulni, egyben bizonyára új problémákat is támasztott. Mi jelentette a legnagyobb nehézséget a pályakezdés során, és hogyan sikerült megküzdened vele?
– Az említett, általam képviselt attitűd egyfelől valóban megszabadított bizonyos terhektől, kényszerektől, viszont, mint mindennek, ennek is van hátránya. Nem volt könnyű azzal szembesülni, hogy polgári szakma mellett mennyire nagy kihívás tartani a lépést azokkal, akiknek minden napját az írás teszi ki. Egyelőre csak a felismerés van meg, nem állítanám, hogy már meg is birkóztam a problémával.
– Ebben a helyzetben mi jelentett neked nagyobb segítséget pályakezdőként: a támogatás és elismerés, vagy a szó szoros értelmében vett, szakmai jellegű tanítás? El lehet egyáltalán választani ezt a kettőt egymástól?
– Nyilván átfedésben vannak, egymásba szüremlenek, de azért elválaszthatók. Kinek mi a szeretetnyelve, ugye, de én a támogatást és az elismerést választanám. Én általában kutatás, csiszolás után adok ki a kezemből szöveget, és öntevékeny vagyok, ha fejleszteni akarom magamat valamiben. Inkább a hitelesítés, ellenőrzés számít többet, hogy meggyőződjek róla, jó az út, amin haladok.
– A latin szak mellett nemcsak a KMTG ösztöndíjasa vagy, de részt vettél a nagy médiavisszhangot kapott Tokaji Írótáborban is, úgyhogy már jelentős tapasztalatod van az író-, illetve költőképzést illetően. Mit tudtak nyújtani ezek a programok, kurzusok neked?
– Sokáig lehetne sorolni, de azt hiszem, a legfontosabb, amit az írótáborok nyújtani tudnak, az emberi interakciók. A reáliák művelői bemehetnek egyedül egy laborba, ülhetnek egy számítógép előtt, végezhetik önállóan a méréseiket, számításaikat, és ha azok helyesek, magukért beszélnek, nincs szükség a megvitatásukra. A humaniórák, köztük a szépírás, nem így működnek, az irodalom emberi befogadásra születik, emberek kellenek az értelmezéséhez. Ennek a működtetéséhez az egyik legjobb eszköz egy írótábor.
– Milyen típusú kurzusok, illetve feladatok segítették leginkább a szakmai fejlődésedet?
– Mindig is nagyon szerettem a bármilyen megadott paraméterrel való írást. Kizökkent és nagy eséllyel megnyit olyan területeket a világból, amelyekre magadtól nem láttál rá. Továbbá ha az ember nem termékeny alkat, még ha a kényszer szüli is a helyzetet, de szöveget fog előállítani.
– A verseidből egy laikus is azonnal láthatja, milyen jól ismered a kötött formákat és a latin nyelvet. Ami azonban engem – és bizonyára több más olvasódat is – leginkább megragadott a verseidben, az nem az elismerésre méltó tárgyi tudásod, hanem a páratlan humorod, amivel gyakran a kortárs költőket és írókat célzod meg. Miért lett ez ennyire meghatározó az írásaidban?
– Ha a kortársak megcélzására vonatkozik a kérdés, akkor csak magamat tudom ismételni: a provokálás ugyanazt a bölcsészetet, irodalmat működtető és éltető emberi interakciók létrehozását szolgálja, mint amit az írótáborok esetében elmondtam. Ha általánosságban a humor fontosságára vonatkozott, akkor azt válaszolom, hogy mert csak humorral érdemes látni mindent, ahogy erről lépten-nyomon szoktam prédikálni.
– Mit gondolsz, a paródia és a szatíra eszközeinek használatát is meg lehet úgy tanulni, ahogy a kötött formákat? Ha igen, hogyan?
– Mivel a paródia leegyszerűsítve utánzás, persze, utánozni nemhogy meg lehet tanulni, hanem ez a tanulás egyik alapvető formája. Abban már kételkedem, hogy azt a kritikai szemléletet lehet-e tanulni, amivel valaki meglátja a dolgok fonákját, hiányosságait, és pellengérre tudja állítani.
– Milyen kurzusokat, feladatokat vagy gyakorlatokat javasolnál a reménybeli költőknek, akik szeretnék csiszolni a képességeiket és a humorukat?
– Nem az én találmányom, de a stílusgyakorlatnál nem lehet jobbat feltalálni. Egyszerre gyakoroltatja a formahasználatot és a lényegi vonások meglátó értelmezését, ha klasszikusokról, kortársakról írunk paródiákat.
– Szeretnél majd mentorként, tanárként vagy más hasonló szerepben részt venni a jövendő költőinek képzésében? Ha igen, vannak már konkrét terveid is?
– Nem érzem magam bármilyen szakmabeli tudás olyan fokán, hogy volna mit átadni, és nagy eséllyel a jövőben sem fogom magam így látni. Egyedül talán abban látnék lehetőséget – amihez olyan nagy ész nem szükségeltetik –, hogy ne hagyjunk fiatal költőt úgy elindulni a pályán, hogy ne ismerné legalább látásból a klasszikus formákat. Prózaverset is valószínűleg sokkal nagyobb tudatossággal tud írni az, aki tudja, hogy az anyanyelve képes számtalan formában ritmust produkálni, és hogy bizonyos formában való megjelenésének külön tartalma van.
– Ha te szervezhetnél írótábort, íróiskolát vagy bármilyen kurzust, a pénzügyi és gyakorlati korláttól eltekintve milyet szerveznél?
– Csak a spanyolviaszt tudnám feltalálni: úgy látom, hogy léteznek azok a táborok, kurzusok, amiket én is szerettem volna kitalálni. De a jó recepthez biztosan kell egy magyar falu vagy kisváros mint helyszín. Kellő kiszakadást biztosít a mindennapok valóságából, de nem vonja el a figyelmet úgy, mint egy külföldi helyszín, és a kevés időtöltési lehetőség az emberek figyelmét egymásra irányítja. Kell egy laza, de néhány jól kiszámítható pillérrel ellátott napirend, nem mértéktelen, de azért megfelelő mennyiségű alkohol és néhány nyitott, támogató műhelyvezető.
Viola Szandra író, költő, rádiós műsorvezető és kulturális forradalmár. Három verseskötet, a Léleksztriptíz (2008), a Testreszabás (2014) és a Használt fényforrások (2021) szerzője, a Poétikon rádióműsor szerkesztő-műsorvezetője, a testverselés műfajának megalkotója, és számtalan rendhagyó irodalom-népszerűsítő tevékenység, például a verskarácsonyfa, a versékszerek, a vers-divatbemutató ötletgazdája, illetve szervezője.
Juhász Anna neve hívószó az irodalom világába vágyó embernek, és egyben garancia is. Mégpedig arra, hogy egy-egy irodalmi est, séta, előadás vagy bármely más alkalom erejéig valódi kapcsolatot teremthetünk a művészettel. Erről tanúskodik a neve alatt futó összes teltházas irodalmi és kulturális rendezvény, és erről a több mint egy évtizede működő Irodalmi Szalon is, amely idén, november 15-én ünnepelheti 13. születésnapját. Ennek apropóján beszélgettünk az elmúlt évek történéseiről, a jelen(lét)ről, erőt adó ars poeticáról és a még dédelgetett, de már egyre inkább kiforrni látszó álmokról.
2023. október 21-én mutatták be a szabadakarat>>>> című koncertszínházi produkciót az Erkel Színházban. A régóta várt előadás az előzetes híradások ígéretei szerint hozta mindazt, amit a bemutató előtt elárultak a szervezők: a mai fiatal felnőttek elé állítja Petőfi és Szendrey Júlia szerelmi történetét, amelyet a történelmi hitelesség és a versszövegek tesznek átélhetővé, a sztori drámaisága pedig a befogadó értelmezésére bízatik: emberi dráma, költői sors vagy katonasztori.
Póda Erzsébet hivatásos újságíró, szerkesztő, író. Volt munkatársa az egykori Szabad Földművesnek, az Új Nőnek, a Csallóköz hetilapnak és a Pátria Rádiónak. netBarátnő (www. baratno.com) elnevezéssel saját internetes női magazint alapított. Eddig három mesekönyve és egy jegyzetgyűjteménye látott napvilágot, hamarosan megjelenik a novelláskötete Macskakő címmel.
Az idei budapesti Ünnepi Könyvhét alkalmából jelent meg Géber László Vershamisító című verseskötete a Forum Könyvkiadó Intézet gondozásában. Jelen interjúban nemcsak a frissen megjelent kötetére összpontosítunk, de igyekszünk közelebb kerülni a szerzőhöz és az opusához is.
Bolemant Lászlónak négy önálló verseskötete jelent meg; a legutóbbi 2019-ben A megrajzolt idő címmel, amely versfordításait és fotóit is tartalmazza. 2020- ban elnyerte a pozsonyi Irodalmi Alap Madách Imre Nívódíját. Korábban versfordításai jelentek meg szlovák, cseh, skót szerzőktől, valamint önálló kötetében Tom Bryan, skót-walesi költő egyik verseskötetét ültette át magyarra.
Tony Lakatos ismert és elismert dzsesszszaxofonos, aki már egészen fiatalon szakított a családi hagyománnyal, miszerint felmenőihez, családtagjaihoz hasonlóan neki is hegedülnie kellene. Már korán úgy érezte, hogy világot akar látni, és eldöntötte, hogy nagy hal akar lenni a nagy vízben. Ez Tony Lakatos története, akivel a Nyárhangoló Fesztiválon az esti fellépése előtt beszélgettünk.
Hirtling István Jászai Mari-díjas színész, érdemes és kiváló művész, kitűnő színpadi alakításai mellett számos emlékezetes filmszerepet is a magáénak tudhat. Láthattuk őt olyan kultikus magyar filmekben, mint A Hídember vagy a Magyar vándor, valamint az Üvegtigris című vígjáték harmadik részében is játszott. Az ő hangján szólal meg magyarul Bruce Wayne Batman szerepében, a népszerű Stranger Things sorozat egyik szereplőjének is ő kölcsönözte a hangját, és ő tolmácsolja Az igazi című Márai-regény férfi főhősének gondolatait hangoskönyv formájában.
Gyerekkorában még sorba kellett állnia, hogy idősebb testvérei mellett hozzájuthasson édesapja gitárjához. Jó hallásának és kitartásának köszönhetően végül sikerült elérnie, hogy abból éljen, amit szeret, az pedig nem más, mint a gitár és a dzsessz. Bár ma már Berlinben él, a Kossuth-díjas zenész sosem felejtette el, honnan is jött. A palicsi Nyárhangoló Fesztiválon a hangpróba előtt sikerült „elrabolnunk” pár percre. Ez Snétberger Ferenc története.