2020-ban debütáltál az első tárcaköteteddel. Az élet apró rezdüléseit tárod fel ezekben a történetekben. Miképp hatott az írásokra a jelenlegi foglalkozásod, az újságírás?
Életvitelszerűen foglalkozom az újságírással – ha épp szabadságon vagyok, akkor is nyitott szemmel és füllel járok a világban, keresem a történeteket. Részben ez adott lendületet ahhoz is, hogy később másképp is forgathassam a tollat: az írás technikai része már egy jól bejáratott folyamat volt, amikor a szépirodalom felé kezdtem kacsingatni. Mint újságírónak, nekem is eljött az az időszak az életemben, amikor a véleményműfaj kezdett foglalkoztatni, magyarán: jegyzetet kellett írni a lapba. A Csíki Hírlap nevű napilap hasábjain indultam útnak, viszont megpróbáltam kikerülni a politikai vagy gazdasági jellegű témákat, és egyszerű, hétköznapi dolgokról kezdtem írni. Az első jegyzeteim között volt egy mosogatással kapcsolatos írás, amelyre nagy meglepetésemre sok visszajelzés érkezett, telefonon kerestek környező falvakból olvasók, hogy elmeséljék, ők milyen működőképes stratégiákat dolgoztak ki a mosogatáshoz. Ekkor jöttem rá, hogy tulajdonképpen ezeket a történeteket is meg kell írni, hiszen hozzánk tartoznak.
A tárcaírás kezdetéhez viszont sok minden hozzájárult még: beiratkoztam a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem drámaíró mesterképzésére, ezért az addiginál is több impulzus ért. Folyamatos nyüzsgés volt körülöttem, s így van ez a mai napig. Szerencsés vagyok, mert nem kell kapkodnom, hajhásznom az efféle élményeket, valahogy mindig belecsöppenek egybe – sokféle emberrel találkozom, beszélgetek, és legtöbbször az általuk megélt vagy elmesélt élethelyzetekbe engem is bevonnak. Sokszor a bőrömön szoktam érezni ezeket a történeteket – azt érzem, hogy ismerem ezeket az embereket, a gondolkodásmódjukat, a lelküket, és mindebből talán hiteles világokat tudok létrehozni.
Péter Beáta | Az elfeledettek
Majd továbbforgatom az albumot: korabeli szobabelsők, fotóműhelyek díszlete előtt készült esküvői fotók, csoportkép az udvaron, háttérben virágzó almafa. Már rég elhullatta a virágait, a termését betakarították szorgos kezek. Talán már ki is vágták.
Az elbeszélőmód folyton változik – kapunk bőven első, de harmadik személyű pozícióból is pillanatsorozatokat. A következő műben Sztanyiszláv legnagyobb erénye, hogy minden írásban saját magát írja bele. Magadat, írásaidat is így jellemeznéd?
Ez a kérdés nagyon gyakran felmerül bennem, de úgy látom, az írótársak és barátok körében is elő-előbújik. Nagy Koppány Zsolttal és Bálint Tamással is többször beszélgettünk már erről, hogy miképp lehet tetten érni a szerzőt a saját szövegeiben. Érdekes meglátás a sztanyiszlávi pozíció, hiszen az író – még akkor is, ha nem róla szól a történet – benne van valamiféleképpen: az ő gondolkodás- és szemléletmódja irányítja a sorokat, mondatokat. Én is azokat a tapasztalatokat vetem papírra, amelyek a világomhoz tartoznak, többnyire arról írok, aminek én magam is részese vagyok, legalább külső szemlélőként, és ezen a szemlélő attitűdön keresztül szeretném megmutatni, ami vagyok, vagy amik és akik ebben a környezetben tudunk lenni.
Mit keresel vagy mit szeretnél bemutatni ezekben a rövidprózákban?
Felmutatni ezeket az egyszerű, de annál fontosabb, hozzánk tartozó életképeket. A tárcaírás elején még csak a történetek megírása volt fontos, viszont most már tudatosabban figyelek arra, hogy megfelelő formát válasszak a szöveg üzenetének. Rájöttem, hogy rá kell találni arra a megszólalási módra, amely leginkább át tudja adni, hitelesen be tudja mutatni mindazt az állapotot, amibe belehelyezve a történetek elkezdenek élni.
Tárcanovella-kötetről beszélünk. Szeretnél később átállni a novellára? Vagy kipróbálni hosszabb, az újságírástól távolabbi műfajokat?
Még nem jutottam el odáig, hogy lapon is megmutatkozzék, de fejben már készülőben van egy novellafüzér, mely egy képzeletbeli székely faluról szól. Nálam nincs kényszeres megszorítása az írási folyamatnak (bár, mint tudjuk, a határidő nagy múzsa!), általában az ötletek a fejemben valamennyi ideig érlelődnek, és amikor már úgy érzem, hogy elég erősen a felszínre akar törni, akkor leülök és megírom. Az is lehet, hogy másfelé kanyarodik el a szál az eredeti elképzeléshez képest, de azt hiszem, az alkotói folyamat már csak ilyen, a lényeg, hogy a történet igazságát szolgálja minden egyes leütés.
Többen jellemezték úgy a tárcakötetet, hogy az első, az Örkény István-ösztöndíj keretein belül elkészült drámád előfutára.
Talán azért látták így a kritikusok, mert ahogy a tárcákban bemutatott történetekben is, úgy a Búcsújárásban is elsősorban az egyszerű ember szemszögét kerestem, s ebből az irányból próbáltam közelíteni. Az első jelenetek egy írásgyakorlat során születtek még az egyetemen, s bár egy jó ideig félreraktam, az akkor létrejött karakterek végig ott éltek bennem – később pedig az aktualitása révén még jobban foglalkoztatott a kérdés: az a világ, amely külső tényezők hatására olyakkorát változott, hogy alapjaiban rengette meg mindazt, amelyet addig magától érthetődőnek véltünk, hogyan formálhatja az életünket, illetve a dráma főhősét és környezetét, Lajosékat. Hogyan élhették meg azt a helyzetet, amikor nem volt lehetőség a búcsújárása, megmarad-e, illetve mi élteti a hitet egy kizökkent helyzetben – ez érdekelt alapvetően.
Persze jött a munka nagyobbik része – itt élek, és egyszerű zarándokemberként amikor csak tehetem, részt veszek a csíksomlyói pünkösdi búcsún, és ugyan sokszor tudósítottam is az eseményről, beszélgettem az odajáró emberekkel, viszont szükség volt az anyaggyűjtésre is – s talán a még nehezebb fázis az volt, hogy a szelektálás kihozza az éppen elég állapotot. Figyelni kellett, hogy a búcsúról szóló hatalmas informciómennyiség ne ijessze el az olvasó/hallgató közönséget; a karakterek, a szituációk kidolgozása kellett hangsúlyossá váljon.
Szerencsés vagyok, hiszen az Örkény István-ösztöndíj a szakmai visszajelzésével is motivált, ösztökélt a dráma miharabbi megírásában.
Amikor a Csíki játékszín tudomására jutott az első drámád megszületése, úgy döntöttek, hogy a helyi szerző helyi tematikája megérdemli, hogy színpadra kerüljön. Így is lett. Együttműködött veled a színtársulat? A te elképzeléseidnek megfelelt a színpadi világ?
Végtelenül hálás vagyok, hogy elsődrámás szerzőként színpadra került a művem. A társulat a felolvasó színházi formát választotta a színrevitelnél, természetesen egyeztettünk, viszont nem vettem részt a próbafolyamatokon. Maga a darab témája adott volt – úgymond helyi termék, kötődik hozzánk, rólunk szól a jelenben. A rendező, Dálnoky Csilla remek munkát végzett, megérezte a szerzői szándékot, és a színészek is hozták azokat a karaktereket, amelyeket megálmodtam, papírra vetettem. A nézőtéren ülve azt érzékeltem, hogy a közönség szereti: kacagtak, sírtak, figyeltek. Nyilván, nagy drukk volt bennem, hogy ha kikerül a világ szeme elé, működik-e mindaz, ami otthon, az íróasztalnál az úgynevezett alkotói magányban megszületett. És hát boldogság van, mert úgy tűnik, működik.
Miért épp a búcsújárást választottad témaként?
Érdekes, mert maga a témaválasztás ugyan adott volt, vagy lehetett volna, mert a búcsújárás ott volt az életemben, mégsem jutott eszembe, hogy erről is írhatok. Amint már említettem, a drámaszöveg az egyetemről indult útjára. Horváth Péter, a drámatanárom feladatával kezdődött, az általa hozott újságcikkek valamelyikéből kellett dramatikus szöveget alkossunk. Én épp a csíksomlyói búcsúról szóló cikket húztam ki. Akkor jöttem rá, hogy én ezt a világot ismerem. Személyesen is tudok kapcsolódni ehhez a történethez; tudom, hogy ki hogyan viselkedik egy-egy szituációban, amikor a búcsújárásról van szó.
Idén újból elnyerted a Petőfi Irodalmi Múzeum által meghirdetett ösztöndíjat, a munkacímed A Csillagszálló lakója. Mesélj kérlek egy kicsit a készülő drámáról!
Mondani sem kell, mekkora öröm számomra, hogy ismét érdemesnek tartották beválasztani a munkámat a nyertes pályázatok közé. Egy erős témájú szövegen dolgozom – Szente B. Levente költő, író gyűjtötte egybe a keresztúri Tuti nevű cigányember anekdotáit. A legendás figura a közemberek szócsöveként maradt fenn az emlékezetben, mindig packázott a hatalom embereivel, a vicces fordulatokkal átszőtt élete tragikus véget ért: a nyolcvanas években tisztázatlan körülmények között halt meg. Legalábbis a visszaemlékezések szerint. Amikor írtam egy cikket erről az anekdotagyűjteményről, éreztem, hogy Tuti történetfoszlányai jó alapanyagaként szolgálhatnak egy következő drámámnak.
Tulajdonképpen a munka nehezebbik, de ugyanakkor a szebbik fele most következik. Eddig a dokumentációs részével foglalkoztam, most jön az, hogy a már meglévő jelenetekhez újabbakat kapcsoljak, összesodorjam a történet szálait, letérjek, vagy ne a kigondolt ívről, írjak és írjak, majd húzzak belőle, kidobjam, majd lázasan keresgéljem “az összegyűrt papírt a szemeteskosárban”, és hát azon dolgozzak, hogy ez a még forrásban levő történet szépen letisztuljon.
Hogyan tudnád elkülöníteni az írásélményt a két műnem (próza és dráma) között?
Nyilván elsősorban ismernünk kell a műfaji sajátosságokat, és kell tudni, rá kell érezni, hogy mikor és meddig húzhatjuk ki a történeteket. Látok egy párhuzamot az újságcikk-, a dráma-, és a tárcaírás kapcsolatában, hiszen mindhárom műfajban olyan szöveget hozunk létre, amely nem engedi, hogy fölösleges anyaggal fűszerezzük. A sűrítés, a tömörség fogja feszessé, (és sok más egyéb mellett) élvezhetővé tenni a szövegeket.
Eredetileg teatrológia szakot végeztél Kolozsváron. Egy ideig ennek megfelelő feladatokat végeztél – s bár látjuk, hogy a drámaírást nem hagytad félbe – most mégis a sajtóban, különböző lapok, folyóiratok szerzőjeként és szerkesztőjeként állod a sarat. Minek köszönhető ez a váltás?
Ez nagyon messzire vezethető vissza – érettségi után a Kolozsvárra néprajz szakra felvételiztem, azzal a naiv elképzeléssel, hogy ott jobban bele tudom ásni magam mindabba, ami az észak-amerikai indiánok kultúrájával kapcsolatos. Visszaemlékezve, az én generációm több tagját is roppantul foglalkoztatta ez a kultúra, elsősorban az olvasmányélményeinknek köszönhetően, és engem is annyira magával ragadott ez a világ, hogy bizony úgy éreztem, hogy én megyek és kutatgatom ezt, és milyen jó lesz nekem. De hát fiatalság bolondság, és mondhatni szerencsére ez a terv kudarcba fulladt. Igaz, a néprajz iránti érdeklődésem megmaradt, de elsősorban a magyar néprajz felé fordult a figyelmem. Egy évet itthon töltöttem, és egy újonnan induló rádiónál kezdtem dolgozni. Sok későbbi kollégámat ismertem meg abban az időben.
A kérdésed kapcsán jutott eszembe, hogy a középiskolában – a bulik és a tanulás mellett – két fontos dolog volt az életemben: diákújságot szerkesztettem és színjátszó körre jártam. Végül teatrológia szakra felvételiztem és jutottam be, majd a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színhában kezdtem dolgozni. Abban az időben a színház falain kívülre nem igazán láttam, az egyedüli létező világként tekintettem rá (azért ebben van némi megmosolyogni való ellentmondás), nem is értettem azokat, akik nem járnak színházba. De ki is töltötte a napjaimat az ottlétezés: irodalmi titkár voltam, rendezőasszisztens, néhanapján közönségszervező, jegyárusító, plakátragasztó, díszletfestő, még hangosító is. Ennyi teendő mellett a dramaturgi munka háttérbe szorult, úgy is éreztem, hogy megbuktam ezen a téren. Úgy döntöttem, nem folytatom tovább. Bár hívtak ide-oda, végül az Udvarhely Táncműhelyhez szegődtem, mert akkor már a szerelem is Udvarhelyhez fűzött. A lányom megszületése után kerestek meg a Csíki Hírlaptól, hogy legyek a lap munkatársa, ez új távlatokat nyitott meg előttem, belevágtam. Ennek már tizenkét éve. Jelenleg a Liget portál, a Székelyhon és az Előretolt Helyőrség szerkesztőségének vagyok tagja. Aztán persze visszakanyarodtam a színházhoz is; ez a két világ kézenfogva megy egymás mellett nálam, és úgy tűnik, hogy a kritikaírás mellett a drámaírásban ér össze.
Újságíróként és szerzőként egyaránt megtapasztalod mindkét pólust – ilyen ez a beszélgetés is, most én kérdezlek téged. Mennyire más világ ez, és melyik oldalon szeretsz többet elidőzni?
Mindkettő – mind az újságírás, mind a szépirodalom – ugyanabból fakad: kíváncsi vagyok a világra, és a kíváncsiság által nyert impulzusokat ilyen jellegű történetek közé zsugorítom be. Abban viszont különböznek, hogy míg az előbbi másokra, a környezetemre, a külvilágra koncentrál, addig az utóbbiban én kerülök előtérbe. Ami talán kényelmetlen, az részben kívül áll a szövegeken – nem szeretek rivaldafényben lenni, jobban szeretem a háttérből figyelni a dolgokat. Viszont tudom, hogy ez is hozzátartozik; ahhoz, hogy ezen az úton maradhassak, el kell fogadnom ezt a részét is. Ugyanakkor, ha valaki a drága idejéből elcsíp egy darabot arra, hogy eljöjjön egy író-olvasó találkozóra, mert kíváncsi rám, vagy megkérdezzen erről-arról, ahogyan most te is, akkor igenis ott becsülettel helyt kell állni.
Egyik tárcádban a szőnyegkészítő így fogalmaz: „a világhoz most valami egyéb talál”. Szerinted mi talál a mai világhoz?
A világhoz mindig is az emberség „talál”, legalábbis erre van, lenne szükség. Ma is. Az, hogy emberileg közelítsünk egymáshoz. És éppen ezért tartom fontosnak az írásokban is megmutatni az emberi arcunkat, mivoltunkat, a kis gyarlóságainkat, amelyek emberivé tesznek, és azon túl, hogy „mi mind egyéniségek vagyunk”, van valami közös bennünk, ami összekapcsol.
És talán ezek a rövid szövegek is valamelyest találnak hozzá, főként a világ felgyorsultsága miatt. Úgy vélem, hogy íróként a történések pulzusán kell legyen a kezem, s noha nem igaz, hogy néha nem vonulnék el, de az elefántcsonttorony nem nekem való – az életérzéseket meg kell örökíteni, nyomot kell hagyni, ehhez pedig jelen kell lenni és figyelni.
