– A verseiddel találkoztam először, és csak utána értesültem arról, hogy slammer is vagy. Melyik volt előbb az életedben, a versírás vagy a slam? Milyen volt az első találkozásod ezzel a két műfajjal?
– Mint a legtöbb kamasznak, nekem is voltak verspróbálkozásaim, ilyen értelemben talán a verset mondhatnám. Sokáig inkább csak megfigyelőként voltam jelen, a fókuszt az előadó-művészet vitte el, ugyanis volt egy színjátszó körünk, amelyet Bonczidai Éva vezetett. Leginkább abban tevékenykedtem, emellett számos versmondó vetélkedőn is részt vettem, sőt egy idő után én lettem a versmondó lány a közösségünkben, de már kisgyerek korunkban is sokat szerepeltünk. 2012-ben osztotta meg velünk egy ismerősünk az Akkezdet Phiai Slam poetry című videóját, konkrétan ehhez a ponthoz köthető találkozásom a slam poetryvel. Később ő el is kezdte megszervezni az Erdélyi Slam Poetry-versenyeket, eközben én első lépésként igyekeztem megismerkedni a műfajjal, írtam egy dolgozatot Farkas Wellmann Endre és Bonczidai Éva vezetésével a Tudományos Diákkörök Erdélyi Konferenciájára, amelynek célja a műfaj definiálása volt a slammerek bevonásával. Van bennem nosztalgia ezzel kapcsolatban, míg a versíráshoz és a verssel való találkozáshoz nem feltétlenül tudok még csak hozzávetőlegesen sem dátumot kötni; addig egész konkrétan megvan a jelenet, ahogy ülünk körben a barátaimmal, és hallgatjuk a Slam poetryt.
– Habár a slam és a költészet bizonyos szempontból rokonítható, mégis azt láthatjuk, hogy nagyon sok ponton eltérnek. Te mindkét művészeti téren alkottál már. Hogyan tudnád megfogni a két műfajban való alkotásmód közötti különbségeket vagy hasonlóságokat?
Helyőrség | Fiatal szerzők: Birtalan Andrea
– Máshogy mondod el a mondanivalódat. Általánosságban azt mondják, a vers sokkal líraibb, én hozzátenném azt is, hogy sokkal komplexebb, első hallásra nehezebben megragadható. Míg napjainkban a versek nagy részét elsősorban olvasásra, sőt, többszöri olvasásra, dekódolásra írjuk, addig a slamben épphogy az ellenkezője dominál: azonnal kicsomagolható, feldolgozható nyelv és információtartalom a művészi igényesség szintjén – valahogy így mondhatnánk.
– Számos elismeréssel, illetve díjjal is gazdagodtál egy-egy slam poetry versenyen, ezért joggal kérdezhetjük tőled, hogy mit gondolsz, miből áll össze egy igazán jó slam?
– Igazán jó mondanivaló, igazán jól megfogalmazva és előadva. Nagyon nagy hangsúlyt fektetünk a szövegre, ami fontos is, hiszen költészet, de közben ugyanakkora szerepe van az előadásmódnak is. Ha magát a slamet mint versenyt nézzük, ez egy nagy adag retorika. Van három perced arra, hogy meggyőzd a közönséget. Ilyen értelemben fontos az, hogy ne olvasd, hanem elmondd, legyen kapcsolatod a közönséggel, olyan témát dolgozz fel, amibe mások is bele tudnak helyezkedni. Míg az írás-olvasás magányos terep, addig a slammelés közösségi élmény, ott áll előtted a költő, nézőként rögtön le tudod reagálni, mondjuk (taps helyett) csettintgetéssel, ami ugye azt jelenti, hogy a slammer azonnali reakciókat kap, tehát sokkal közvetlenebbül működik a feedbackrendszer.
– A versvideóidat követve azt láthatjuk, hogy más szerzők verseinek elmondása mellett, a saját verseid előadása sem áll távol tőled. Mit jelentenek számodra ezek a versvideók és mennyiben más az, amikor a saját költeményedet kell előadnod?
– Abban valóban érzek különbséget, amikor verset kell mondanom vagy slammelnem kell. Egyébként már nagyon rég slammeltem, napjainkban inkább a versírás magányos vizein evezgetek. Saját verset előadni – ebben talán annyi a különbség, hogy én írtam, de nincs különösebb elfogultságom más versekhez képest. Ilyenkor a szöveghez közelítek, a szerző szerepe legfeljebb annyiban érvényesül, hogy megpróbálok belehelyezkedni az adott állapotba, léthelyzetbe. Egyszerűen elindul egy hang a fejemben, ahogyan ő mondaná, vagy ahogyan kellene mondani, és ezt a hangot követem.
– Gyermekkorodban hogyan volt jelen az irodalom az életedben? Mindig erős kötődésed volt a művészetekkel?
– A hosszú téli estéken legtöbbször olvasás volt a program, körbeültünk a szobában és ki-ki olvasta a magáét: meséket, vicceket. Egyébként nagyon sok vicceskönyvünk volt. Első osztályban az Öreg néne őzikéjét adta a tanító néni a kezembe, azt nagyon szerettem, hazavittem, nem akartam visszaadni. Viszont a művészetek kapcsán itt is az előadó-művészetet kell mondanom, hiszen már egészen kis koromban elkezdtem szerepelni, egy elképesztően jó kisközösségben nőttem fel, ahol jött Mariska, a művelődési ház akkori igazgatója, megfogta a gyerekek kezét, és minden egyes alkalomra (karácsony, anyák napja, nők napja stb.) összeállítottunk egy műsort, amit hol a templomban, hol pedig a művelődési házban előadtunk. A kultúra és a vallás teljesen összefonódott, tehát egyben kaptuk a kulturális és a vallásos nevelést is. Egy rendkívül biztonságos és megtartó közösségben tölthettem a gyerekkoromat. És én ugyanezt szeretném megteremteni a gyerekemnek is. Egyébként nagymamám is közösségi ember volt, szerette szórakoztatni az embereket, rengeteg viccet mesélt a különböző összejöveteleken, de nem állt távol tőle sem a színészet, sőt! Sokat szerepeltünk együtt: ő, a húgom (Adri), az unokatestvérem (Zsolt) és a falu apraja-nagyja.
– Te is az Előretolt Helyőrség Íróakadémia diákja voltál. Milyen élményekkel, tapasztalatokkal gazdagodtál az ott töltött éveid alatt?
– Én ugyan már korábbról is ismertem Zalán Tibort, Gyergyóalfaluban a Farkas Wellmann Endre és Bonczidai Éva által szervezett Kimenő összművészeti fesztiválon tartott workshopokat, de akkor én még a színjátszással voltam elfoglalva, a színjátszó műhelybe mentem. Az íróakadémián volt lehetőségem együtt dolgozni vele, ő lett az oktatóm, ahonnan a távozásom sem változtatta meg a viszonyt, és ez napjainkban ritka és fontos dolog. Az, hogy a mai napig együtt dolgozunk és ott van mellettem, felbecsülhetetlen, s nemcsak a költői mesterséget tanulhatom tőle, hanem tartást, emberi méltóságot is.
– Mindamellett, hogy nemrég befejezted az ELTE mesterképzését, verseket írsz és előadsz, még feleség és édesanya is vagy egyben. Hogyan hatott az anyaság a költészetedre?
– Nemcsak a költészetben, de a valóságban is sokkal felelősségteljesebb lettem, éppen emiatt több olyan versem is született, amely erről a témáról szól, hol ironikusan, hol a maga komolyságában megfogva. De ugyanígy érdekel a felnőttlét kérdése is, hogy hol, mikor, milyen feltételeknek megfelelve válik valaki felnőtté.
– Véleményem szerint nagyon érdekes, és az élet talán legkülönlegesebb pillanata, amikor egy gyermekben visszatükröződni látszanak a szülők személyiségjegyei is. A te kisfiadban mi tükröződik vissza belőled?
– Van egy fotó rólam, körülbelül négyéves lehetek rajta, nevetve szaladok. Nap mint nap látom magam, miközben Márton is nevetve szalad felém – ez egy rendkívül megható élmény. Úgy látom, hogy ő is nagyon szeret szerepelni, őt leginkább a zene, a dobolás érdekli. Egyáltalán nem fél megragadni a kis gitárját és felmenni egy koncerten a színpadra és tomboltatni a közönséget, sőt. De ugyanígy a kevésbé előnyös tulajdonságaim is megjelennek rajta, ezeken jókat mosolygok, hiszen a lehető legtökéletesebb tükör egy ember számára a saját gyermeke, olyan dolgokat hoz a látótérbe, amelyeken elindulva egy szülő saját magán is sokat tud dolgozni még.
– Mint említettem is, nemrég adtad le a mesteri szakdolgozatodat az ELTE-n, így fél – vagy talán már egész – lábbal kint vagy a diákévekből. Szeretnéd tovább folytatni a tanulmányaidat vagy más vizekre eveznél inkább? Milyen terveid vannak?
– Nagyon megszerettem a szakdolgozatom témáját. Farkas Árpád verseit vizsgáltam benne, és nem szeretném lezárni, sőt. Egyelőre viszont most más a fókusz, szeretnék egy hasonló közösségi életet teremteni a gyerekemnek, mint amiben én felnőhettem. Manapság ez sokkal nehezebb a fluktuáció miatt, de úgy látom, van rá igény. Mindeközben dolgozom a köteteimen is, alakul, alakul.
– Milyen kapcsolódásaid vannak a zenével, mik a kedvenc zenéid?
– Gyerekkoromban énekes akartam lenni, tanultam furulyázni, gitározni, tagja voltam az iskola kórusának is, illetve párszor énekelhettem a húsvéti passióban is a templomban. Végül rájöttem, hogy a beszédhangom jobb, mint az énekhangom, így ezt elengedtem. Nagybátyám Marosvásárhelyen járt a Művészeti Líceumba, ott tanult hegedülni, a zenét ő hozta be a családba. Leggyakrabban a rock szól itthon, talán Freddie Mercury volt rám a legnagyobb hatással, de ugyanilyen fontos a beat is. Omegán, LGT-n és – nem beat ugyan, de – Tankcsapdán nőttünk fel. Volt egy DVD-lejátszónk, és a nagybátyám, aki akkoriban Budapesten dolgozott, mindig hozta Magyarországról a CD-ket. A mai napig hallgatjuk ezeket a zenekarokat, most már a gyerekkel együtt. De egész Gyergyóban hangsúlyos szerepet kap a zene, ezt bizonyítja Baricz Gergő, a Bagossy Brothers Company, a No Sugar, a 4S Street és Sólyom Bernadett megjelenése is.
– A felnőttélet velejárója, hogy igencsak kevés idő jut a hobbikra, kikapcsolódásra, de kellő időbeosztással talán mégis kivitelezhető. Hogyan tudod beosztani az idődet és mi a kedvenc elfoglaltságod?
– Ha valami olyasmit kell csinálnom, amit annyira nem szeretek, általában igyekszem arra trenírozni magam, hogy érdekeljen a téma, hiszen ha valami érdekel, akkor máris nem munkaként, hanem szórakozásként fogom fel. Persze ez nem mindig sikerül, és időnként eláraszt a sok tennivaló, ilyenkor kapcsolok ki az írásban, a zenehallgatásban, a gitározásban.
– Székelyföldön nevelkedtél, ezért nem véletlen, hogy az egyetem alapképzésén Muszka Sándor és a székely nyelvjárás volt a szakdolgozatod fókuszpontja. Miért tartottad fontosnak ezt a témát?
– Nemcsak én mondom, hanem nyelvjáráskutatók is, hogy az általános tendenciával szemben Székelyföldön nemhogy nem szégyen a nyelvjárásbeli beszédmód, hanem az a természetes, és sokkal inkább azokat nézik ki, akik nem nyelvjárásban beszélnek. Eredetileg az irodalom miatt mentem a bölcsészkarra, alapszakon mégis nagyon elsodródtam a nyelvészet felé, és nagyon megszerettem. Nem is volt kérdés, hogy ezt a témát választom, hiszen Muszka könyvében épphogy találkozik a két – egymással sokszor rivalizáló – tudományág: az irodalom és a nyelvészet. Én – már csak a slam poetry miatt is – nagyon fontosnak tartom ezt az aspektust az irodalomban is, hiszen mégiscsak a nyelv az irodalom közvetítő közege.
– Melyek a kedvenc helyeid? Hol van az a hely, ahová bármikor szívesen elutaznál?
– Egyik nagy kedvencem a Fogarasi-havasok, de a Gyilkos-tó, a Mátra, az Őrség is jó hely.
