Kincses Krisztina: „A legtökéletesebb tükör egy ember számára a saját gyermeke” – Interjú Birtalan Andreával

2022. december 28., 09:46

Birtalan Andrea idén végzett az ELTE Bölcsészettudományi Karának mesterképzésén, korábban az Előretolt Helyőrség Íróakadémia növendékeként is tevékenykedett, de legtöbben a slamversenyeken keresztül, illetve a költeményei által ismerhetik őt. Gyermekkora óta közel áll hozzá az előadó-művészet – elmondása szerint a slammel, valamint a klasszikus versmondással való találkozásának időszaka sokkal erőteljesebben él benne, mint a versköltések kezdeti szakasza. Most már feleség és édesanya is egyben, aki a kisfiában ugyanúgy kibontakozni látja a vérbeli előadóművész különféle tulajdonságait. Az interjú során azonban még szóba kerültek a jövőbeni tervek, a kedvenc zenék, a gyermekkori emlékek, a székely nyelvjárás, de még a jóravaló Mariska is, aki a nagyszerű foglalkozásaival alakítgatta annak a kisközösségnek az életét, melynek Andrea is a részese volt.

Birtalan Andrea

– A verseiddel találkoztam először, és csak utána értesültem arról, hogy slammer is vagy. Melyik volt előbb az életedben, a versírás vagy a slam? Milyen volt az első találkozásod ezzel a két műfajjal?

– Mint a legtöbb kamasznak, nekem is voltak verspróbálkozásaim, ilyen értelemben talán a verset mondhatnám. Sokáig inkább csak megfigyelőként voltam jelen, a fókuszt az előadó-művészet vitte el, ugyanis volt egy színjátszó körünk, amelyet Bonczidai Éva vezetett. Leginkább abban tevékenykedtem, emellett számos versmondó vetélkedőn is részt vettem, sőt egy idő után én lettem a versmondó lány a közösségünkben, de már kisgyerek korunkban is sokat szerepeltünk. 2012-ben osztotta meg velünk egy ismerősünk az Akkezdet Phiai Slam poetry című videóját, konkrétan ehhez a ponthoz köthető találkozásom a slam poetryvel. Később ő el is kezdte megszervezni az Erdélyi Slam Poetry-versenyeket, eközben én első lépésként igyekeztem megismerkedni a műfajjal, írtam egy dolgozatot Farkas Wellmann Endre és Bonczidai Éva vezetésével a Tudományos Diákkörök Erdélyi Konferenciájára, amelynek célja a műfaj definiálása volt a slammerek bevonásával. Van bennem nosztalgia ezzel kapcsolatban, míg a versíráshoz és a verssel való találkozáshoz nem feltétlenül tudok még csak hozzávetőlegesen sem dátumot kötni; addig egész konkrétan megvan a jelenet, ahogy ülünk körben a barátaimmal, és hallgatjuk a Slam poetryt.  

– Habár a slam és a költészet bizonyos szempontból rokonítható, mégis azt láthatjuk, hogy nagyon sok ponton eltérnek. Te mindkét művészeti téren alkottál már. Hogyan tudnád megfogni a két műfajban való alkotásmód közötti különbségeket vagy hasonlóságokat?

Helyőrség | Fiatal szerzők: Birtalan Andrea

– Máshogy mondod el a mondanivalódat. Általánosságban azt mondják, a vers sokkal líraibb, én hozzátenném azt is, hogy sokkal komplexebb, első hallásra nehezebben megragadható. Míg napjainkban a versek nagy részét elsősorban olvasásra, sőt, többszöri olvasásra, dekódolásra írjuk, addig a slamben épphogy az ellenkezője dominál: azonnal kicsomagolható, feldolgozható nyelv és információtartalom a művészi igényesség szintjén – valahogy így mondhatnánk.

Számos elismeréssel, illetve díjjal is gazdagodtál egy-egy slam poetry versenyen, ezért joggal kérdezhetjük tőled, hogy mit gondolsz, miből áll össze egy igazán jó slam?

– Igazán jó mondanivaló, igazán jól megfogalmazva és előadva. Nagyon nagy hangsúlyt fektetünk a szövegre, ami fontos is, hiszen költészet, de közben ugyanakkora szerepe van az előadásmódnak is. Ha magát a slamet mint versenyt nézzük, ez egy nagy adag retorika. Van három perced arra, hogy meggyőzd a közönséget. Ilyen értelemben fontos az, hogy ne olvasd, hanem elmondd, legyen kapcsolatod a közönséggel, olyan témát dolgozz fel, amibe mások is bele tudnak helyezkedni. Míg az írás-olvasás magányos terep, addig a slammelés közösségi élmény, ott áll előtted a költő, nézőként rögtön le tudod reagálni, mondjuk (taps helyett) csettintgetéssel, ami ugye azt jelenti, hogy a slammer azonnali reakciókat kap, tehát sokkal közvetlenebbül működik a feedbackrendszer.

A versvideóidat követve azt láthatjuk, hogy más szerzők verseinek elmondása mellett, a saját verseid előadása sem áll távol tőled. Mit jelentenek számodra ezek a versvideók és mennyiben más az, amikor a saját költeményedet kell előadnod?

– Abban valóban érzek különbséget, amikor verset kell mondanom vagy slammelnem kell. Egyébként már nagyon rég slammeltem, napjainkban inkább a versírás magányos vizein evezgetek. Saját verset előadni – ebben talán annyi a különbség, hogy én írtam, de nincs különösebb elfogultságom más versekhez képest. Ilyenkor a szöveghez közelítek, a szerző szerepe legfeljebb annyiban érvényesül, hogy megpróbálok belehelyezkedni az adott állapotba, léthelyzetbe. Egyszerűen elindul egy hang a fejemben, ahogyan ő mondaná, vagy ahogyan kellene mondani, és ezt a hangot követem.

– Gyermekkorodban hogyan volt jelen az irodalom az életedben? Mindig erős kötődésed volt a művészetekkel?

– A hosszú téli estéken legtöbbször olvasás volt a program, körbeültünk a szobában és ki-ki olvasta a magáét: meséket, vicceket. Egyébként nagyon sok vicceskönyvünk volt. Első osztályban az Öreg néne őzikéjét adta a tanító néni a kezembe, azt nagyon szerettem, hazavittem, nem akartam visszaadni. Viszont a művészetek kapcsán itt is az előadó-művészetet kell mondanom, hiszen már egészen kis koromban elkezdtem szerepelni, egy elképesztően jó kisközösségben nőttem fel, ahol jött Mariska, a művelődési ház akkori igazgatója, megfogta a gyerekek kezét, és minden egyes alkalomra (karácsony, anyák napja, nők napja stb.) összeállítottunk egy műsort, amit hol a templomban, hol pedig a művelődési házban előadtunk. A kultúra és a vallás teljesen összefonódott, tehát egyben kaptuk a kulturális és a vallásos nevelést is. Egy rendkívül biztonságos és megtartó közösségben tölthettem a gyerekkoromat. És én ugyanezt szeretném megteremteni a gyerekemnek is. Egyébként nagymamám is közösségi ember volt, szerette szórakoztatni az embereket, rengeteg viccet mesélt a különböző összejöveteleken, de nem állt távol tőle sem a színészet, sőt! Sokat szerepeltünk együtt: ő, a húgom (Adri), az unokatestvérem (Zsolt) és a falu apraja-nagyja.

– Te is az Előretolt Helyőrség Íróakadémia diákja voltál. Milyen élményekkel, tapasztalatokkal gazdagodtál az ott töltött éveid alatt?

– Én ugyan már korábbról is ismertem Zalán Tibort, Gyergyóalfaluban a Farkas Wellmann Endre és Bonczidai Éva által szervezett Kimenő összművészeti fesztiválon tartott workshopokat, de akkor én még a színjátszással voltam elfoglalva, a színjátszó műhelybe mentem. Az íróakadémián volt lehetőségem együtt dolgozni vele, ő lett az oktatóm, ahonnan a távozásom sem változtatta meg a viszonyt, és ez napjainkban ritka és fontos dolog. Az, hogy a mai napig együtt dolgozunk és ott van mellettem, felbecsülhetetlen, s nemcsak a költői mesterséget tanulhatom tőle, hanem tartást, emberi méltóságot is.  

Mindamellett, hogy nemrég befejezted az ELTE mesterképzését, verseket írsz és előadsz, még feleség és édesanya is vagy egyben. Hogyan hatott az anyaság a költészetedre?

– Nemcsak a költészetben, de a valóságban is sokkal felelősségteljesebb lettem, éppen emiatt több olyan versem is született, amely erről a témáról szól, hol ironikusan, hol a maga komolyságában megfogva. De ugyanígy érdekel a felnőttlét kérdése is, hogy hol, mikor, milyen feltételeknek megfelelve válik valaki felnőtté.

– Véleményem szerint nagyon érdekes, és az élet talán legkülönlegesebb pillanata, amikor egy gyermekben visszatükröződni látszanak a szülők személyiségjegyei is. A te kisfiadban mi tükröződik vissza belőled?

– Van egy fotó rólam, körülbelül négyéves lehetek rajta, nevetve szaladok. Nap mint nap látom magam, miközben Márton is nevetve szalad felém – ez egy rendkívül megható élmény. Úgy látom, hogy ő is nagyon szeret szerepelni, őt leginkább a zene, a dobolás érdekli. Egyáltalán nem fél megragadni a kis gitárját és felmenni egy koncerten a színpadra és tomboltatni a közönséget, sőt. De ugyanígy a kevésbé előnyös tulajdonságaim is megjelennek rajta, ezeken jókat mosolygok, hiszen a lehető legtökéletesebb tükör egy ember számára a saját gyermeke, olyan dolgokat hoz a látótérbe, amelyeken elindulva egy szülő saját magán is sokat tud dolgozni még.

– Mint említettem is, nemrég adtad le a mesteri szakdolgozatodat az ELTE-n, így fél – vagy talán már egész – lábbal kint vagy a diákévekből. Szeretnéd tovább folytatni a tanulmányaidat vagy más vizekre eveznél inkább? Milyen terveid vannak?

– Nagyon megszerettem a szakdolgozatom témáját. Farkas Árpád verseit vizsgáltam benne, és nem szeretném lezárni, sőt. Egyelőre viszont most más a fókusz, szeretnék egy hasonló közösségi életet teremteni a gyerekemnek, mint amiben én felnőhettem. Manapság ez sokkal nehezebb a fluktuáció miatt, de úgy látom, van rá igény. Mindeközben dolgozom a köteteimen is, alakul, alakul.

– Milyen kapcsolódásaid vannak a zenével, mik a kedvenc zenéid?

– Gyerekkoromban énekes akartam lenni, tanultam furulyázni, gitározni, tagja voltam az iskola kórusának is, illetve párszor énekelhettem a húsvéti passióban is a templomban. Végül rájöttem, hogy a beszédhangom jobb, mint az énekhangom, így ezt elengedtem. Nagybátyám Marosvásárhelyen járt a Művészeti Líceumba, ott tanult hegedülni, a zenét ő hozta be a családba. Leggyakrabban a rock szól itthon, talán Freddie Mercury volt rám a legnagyobb hatással, de ugyanilyen fontos a beat is. Omegán, LGT-n és – nem beat ugyan, de – Tankcsapdán nőttünk fel. Volt egy DVD-lejátszónk, és a nagybátyám, aki akkoriban Budapesten dolgozott, mindig hozta Magyarországról a CD-ket. A mai napig hallgatjuk ezeket a zenekarokat, most már a gyerekkel együtt. De egész Gyergyóban hangsúlyos szerepet kap a zene, ezt bizonyítja Baricz Gergő, a Bagossy Brothers Company, a No Sugar, a 4S Street és Sólyom Bernadett megjelenése is.

A felnőttélet velejárója, hogy igencsak kevés idő jut a hobbikra, kikapcsolódásra, de kellő időbeosztással talán mégis kivitelezhető. Hogyan tudod beosztani az idődet és mi a kedvenc elfoglaltságod?

– Ha valami olyasmit kell csinálnom, amit annyira nem szeretek, általában igyekszem arra trenírozni magam, hogy érdekeljen a téma, hiszen ha valami érdekel, akkor máris nem munkaként, hanem szórakozásként fogom fel. Persze ez nem mindig sikerül, és időnként eláraszt a sok tennivaló, ilyenkor kapcsolok ki az írásban, a zenehallgatásban, a gitározásban.

Székelyföldön nevelkedtél, ezért nem véletlen, hogy az egyetem alapképzésén Muszka Sándor és a székely nyelvjárás volt a szakdolgozatod fókuszpontja. Miért tartottad fontosnak ezt a témát?

– Nemcsak én mondom, hanem nyelvjáráskutatók is, hogy az általános tendenciával szemben Székelyföldön nemhogy nem szégyen a nyelvjárásbeli beszédmód, hanem az a természetes, és sokkal inkább azokat nézik ki, akik nem nyelvjárásban beszélnek. Eredetileg az irodalom miatt mentem a bölcsészkarra, alapszakon mégis nagyon elsodródtam a nyelvészet felé, és nagyon megszerettem. Nem is volt kérdés, hogy ezt a témát választom, hiszen Muszka könyvében épphogy találkozik a két – egymással sokszor rivalizáló – tudományág: az irodalom és a nyelvészet. Én – már csak a slam poetry miatt is – nagyon fontosnak tartom ezt az aspektust az irodalomban is, hiszen mégiscsak a nyelv az irodalom közvetítő közege.

– Melyek a kedvenc helyeid? Hol van az a hely, ahová bármikor szívesen elutaznál?

– Egyik nagy kedvencem a Fogarasi-havasok, de a Gyilkos-tó, a Mátra, az Őrség is jó hely.