„Ismerjük meg hát határainkat; valami, de nem minden vagyunk.”
(Blaise Pascal: Gondolatok, Gondolat Kiadó, 1978, 30.)
Talán a karácsonyt megelőző időszakban felerősödik bennünk a végtelen keresése iránti igény, ha akarjuk, hogy életünkben jelen legyen valamiféle misztérium. De „ha az ember elsőül önmagát tanulmányozná, rájönne, mennyire képtelen önmagán túljutni. Hogyan is ismerhetné meg a rész az egészet?” – kérdezi a 17. századi francia gondolkodó és matematikus Blaise Pascal, akinek a Gondolatok (Pensées, 1670) című, számozott töredékekből álló munkája számomra az egyik legalapvetőbb filozófiai-bölcseleti mű. Ezért szeretem időről-időre átolvasni, főként a kedvenc részeket, így a 72. és a 233. töredéket, melyekhez idén újfajta jelentéseket társíthatunk. Nem biztos, hogy ezeknek az elgondolásoknak olyan tétje tud lenni, mint amilyent Pascal megkíván az embertől (mint „gondolkodó nádszáltól”), de ha nem is jutunk felismerésekre, már az is jó, ha a hajó fedélzetén vagyunk (ismert metaforáját használva).
Az idézett töredékben a rész-egész, azaz a minden és a semmi viaskodik egymással, a csatát leegyszerűsítve a megismerő szubjektum vívja Istennel. Eszerint az ember paradox és tragikus lény, akinek nagysága éppen abban áll, hogy felismeri nyomorúságát, parányi mivoltát, de a véges és a végtelen között tátongó űrt a saját javára tudja fordítani: „Mert végre is mi az ember a természetben? Semmi a végtelenséghez, minden a semmihez viszonyítva” (28.). Fontos megjegyezni, hogy a végtelen itt nemcsak elvont fogalom, a tudományos tények már ekkor meghatározzák a világról és a benne elfoglalt helyünkről alkotott tudást, s éppen a 17. század, a lángelmék korszaka[1] vezeti az emberiséget újfajta felismerések vagy éppen belátások felé. De Pascal számára nem kizárólag ez a lényeg, inkább humanizáló megközelítéssel figyeli a végtelenhez való viszonyunkat és érvel Isten mellett. Közismert s egyben vitatott istenbizonyítékát fogadásérvnek nevezik, eszerint fogadnunk kell Isten létére – ez az ember legjobb lehetősége. A fogadó, „ha nyer, mindent megnyer; ha veszít, semmit sem veszít.” (97.) Talán túl sokat is megenged az embernek, mikor Istennel kapcsolatosan a döntés adta legnagyobb felelősséggel ruházza fel.
De Isten létezésének témakörével foglalkozni azt hiszem, nemcsak hitbeli elköteleződés. Pascal számára sem csak az volt. Az ünnepi előkészületek időszakában óhatatlanul megismétlődik bennem a legnagyobb kérdése: hogyan tudok egyáltalán elindulni magamtól – a végtelen felé egy olyan korban, amikor Isten „rejtőzködik”, továbbgondolva, mit jelent a karácsony akkor, amikor egyre mélyebb az űr a véges és a végtelen között (akár a világegyetemmel kapcsolatos új ismeretek függvényében); amikor a belső helyett kényszeresen a külsőre figyelünk? Vagy tovább távolítva a kérdést – miként Lucien Goldmann teszi a Pascal és Racine műveire alapozó A rejtőzködő isten (Gondolat, Budapest, 1977) című könyvében –, mi mindenre tudnék fogadni az életemben, el tudnék-e egyáltalán köteleződni a fogadás mellett, ami a most pillanata, vagy tudnám-e vállalni a nem döntés súlyosságát az életemre nézve. S végül, hogyan tudom megtalálni a bizonyosságot (magamban, a végtelenben, Istenben) például a most bizonytalanságban, olyan kiszolgáltatott helyzetekben, mint az idei év. Azt hiszem, mikor erre, vagy a karácsonyi eljövetelre gondolunk, közvetve ilyen kérdésekre is várjuk a választ, s ezért tudjuk most is gyermekien várni az ünnepet, jelen lenni a várakozásban.
Pascal szellemi környezete, a janzenizmus (mint egy ideológiai válságra adott válaszként érkező dogmatikai és erkölcstani mozgalom) persze korántsem volt ilyen türelmes a világgal szemben; a janzenisták kiléptek a világból, életvitelüket a világról való lemondás jellemezte. A korabeli francia kulturális környezet, a Port-Royal des Champs-i kolostor titokzatos világa egyben a misztérium megtapasztalását is jelenthette, ahol az elvonult tudósok, hírességek, a köz emberei hátrahagyva evilági életmódjukat és hivatásukat, a magány és az erényeknek szentelt élet mellett döntöttek. Pascal ugyan nem azonosult ezzel a világlátással teljesen, de a janzenizmus védelmében fogalmazta meg 1656–57 táján a Vidéki leveleket. Míg azonban a Vidéki levelek a közösséget kívánta megszólítani, a Gondolatok az egyénnek íródott, az egyszeri embernek, akiről összefoglalóan Lucien Goldmann a következőket írja: „Pascal felfogása szerint az ember minden tekintetben paradox lény, az ellentétek együttese, hogy az ő számára Istent keresni egyet jelent Isten megtalálásával, de a megtalálás is még mindig csak keresést jelent.” (534.)
Ma is emlékszem azokra a filozófiaórákra, melyeken Pascal idézett tételéről volt szó. Az órák hangulata, a témáról történő elvont gondolkodás egyik legmeghatározóbb élménye tanulmányaimnak. Többször előfordult, hogy percekig csendben ültünk, Pascal egy-egy idézett gondolata együtt járt a hallgatással, de nem kínos csend volt ez, inkább távlatos utazás. Visszagondolva úgy érzem, Isten ott rejtőzködött ezekben a pillanatokban. Ilyenkor rá és Pascal egész filozófiai munkásságára is fogadtam volna, az egész egyik legmeghatározóbb tudománytörténeti és filozófiai részeként.
[1] Vö. Boros Gábor: Az utak elválnak: Descartes, Spinoza, Pascal (Holmi, V. évfolyam 1. szám, 1993. január, 82.), idézi Pranc Zoltán: A pascali fogadásérv bibliai háttere. https://search.proquest.com/openview/4f959aef835b8fb5f9cfa62cdb501f4a/1.pdf?pq-origsite=gscholar&cbl=4878777
A bál – főként az álarcosbál – az egyik leggyakoribb mesebeli vagy irodalmi szimbólum. A magyar irodalom talán legbájosabb báli napját Mikszáth Kálmán írta le A Noszty fiú esete Tóth Marival című regényében, uzsonnától éjféli suppéig, korcsolyával, pletykáló hölgyekkel, idősödő gavallérokkal, kártyázó és konspiráló urakkal.
Hiába figyeltem évekig a takarásban, nem tudtam leleplezni, hogyan csinálja, de most, hogy nem láthatom többet, tudom, nagyon egyszerű a válasz. Börcsi ezzel az igazkönnyel született a földre. Küldetésként kapta és magával cipelte egész életén át. Gyűlt benne a sok lelki fájdalom, nehéz sorsának harcos küzdelmeiben folyamatosan termelődött és ha éppen meríteni kellett ebből a végtelen vízből, egyszerűen kicsordult a szeméből.
2013-ban jelent meg a Csíki Székely Krónikáról szóló tanulmányom a csíkszeredai Székelyföld folyóiratban, amelyben arra a következtetésre jutottam elsősorban filológiai érvek alapján, hogy azt nem hamisították 1796-ban, hanem kizárólag 1533-ban írhatták, mint ahogy maga is állítja. Azóta is foglalkozom e szöveggel – most két, abban előforduló tisztségnévvel kapcsolatban jövök új elemekkel.
"A kihantolás során a 12. holttest nadrágja hátsó zsebében találtam egy talajvízzel és az oszlásban lévő holttest nedveivel átázott és földdel szennyezett jegyzetfüzetet. Ezt napon megszárítottuk és a talajtól óvatosan megtisztítottuk: ez a jegyzőkönyv Radnóti Miklós magyar költő verseit tartalmazza. Kéri a megtalálót, hogy juttassa el Magyarországra.”
„Nagyon nem értek egyet azzal, hogy ha valakinek fontos a nemzeti hovatartozása, akkor megpróbálják negatívan megbélyegezni. Nem tetszik, de tudomásul kell vennünk és együtt kell élnünk ezekkel a hangokkal, amelyek akár ösztönzőek is lehetnek a józanul gondolkodó, a nemzetét féltő, értékeket mentő, hagyományokat megőrző ember számára” – mondja Bárdos Gyula. A felvidéki Csemadok országos elnökével a magyar kultúra sajátosságai mellett Esterházy Jánosról és a Beneš-dekrétumokról is beszélgettünk.
A magyar kultúra napja alkalmából fiatal írókat, költőket kerestünk meg az alábbi kérdéssel, kéréssel:
1. Melyik az az öt szó, amelyik először eszedbe jut, ha azt hallod, hogy magyar kultúra?
2. Kérlek, nevezz meg három olyan értéket a kultúránkból (lehet az műalkotás, étel, szokás, bármi), amelyet szeretnél, hogy ötven év múlva az akkori fiatalok is értékként ismerjenek!
A magyar kultúra alig várja, hogy eljöjjön a napja. Hiába van jelen a nap 24 órájában és az év 365 napján, ki kell várnia a sorát, hogy őt ünnepeljék. 1989 óta van a magyar kultúrának napja, ezért kicsit mintha az új magyar szabadság nyitóünnepsége is volna egyben. Voltaképpen ő kezdi az évet január 22-én, Himnuszunk letisztázásának évfordulóján – aztán jönnek a kistestvérek: magyar széppróza napja (február 18.), magyar költészet napja (április 11.), magyar dráma napja (szeptember 21.); végül, mintegy a híd túlsó pilléreként: a magyar nyelv napja (november 13.).
Az ember által alkotott műveket – nagyságukat, mélységüket – sohasem a szerint mérték, mely korban, vagy hol, a világ mely sarkában, szegletében íródtak. Értékük, időtállóságuk, sokszor csak évtizedek, évszázadok múltával mérhető. Mégis, amikor letűnt korok távolából vizsgálunk egy művet, annak irodalmi értékét, hajlamosak vagyunk arra, hogy a már általunk ismert valóságnak és tényeknek, a mű megírását felvezető vagy kísérő történéseknek olyan jelentőséget tulajdonítsunk, mely abban a korban, melyben játszódnak, még egyáltalán nem látszanak.
Mégis, talán ennél is szerencsésebb helyzetben van az, aki most szeretné olvasni vagy újraolvasni a Mészöly-életművet, hiszen az utóbbi években-évtizedekben megkezdődött a „rehabiliztációja”, jóvátétele a Rákosi- és Kádár-korszakban tapasztalt kiszorításnak, elnyomásnak (az életmű színházi részét például ellehetetlenítette az akkori kultúrpolitika). Most a primér szövegek mellett hasznos tudományos munkák, konferenciák és emlékkonferenciák, kiadványok, valamint a Petőfi Irodalmi Múzeumban található Mészöly-hagyaték alapján is alaposabban tájékozódhatunk.