„Ismerjük meg hát határainkat; valami, de nem minden vagyunk.”
(Blaise Pascal: Gondolatok, Gondolat Kiadó, 1978, 30.)
Talán a karácsonyt megelőző időszakban felerősödik bennünk a végtelen keresése iránti igény, ha akarjuk, hogy életünkben jelen legyen valamiféle misztérium. De „ha az ember elsőül önmagát tanulmányozná, rájönne, mennyire képtelen önmagán túljutni. Hogyan is ismerhetné meg a rész az egészet?” – kérdezi a 17. századi francia gondolkodó és matematikus Blaise Pascal, akinek a Gondolatok (Pensées, 1670) című, számozott töredékekből álló munkája számomra az egyik legalapvetőbb filozófiai-bölcseleti mű. Ezért szeretem időről-időre átolvasni, főként a kedvenc részeket, így a 72. és a 233. töredéket, melyekhez idén újfajta jelentéseket társíthatunk. Nem biztos, hogy ezeknek az elgondolásoknak olyan tétje tud lenni, mint amilyent Pascal megkíván az embertől (mint „gondolkodó nádszáltól”), de ha nem is jutunk felismerésekre, már az is jó, ha a hajó fedélzetén vagyunk (ismert metaforáját használva).
Az idézett töredékben a rész-egész, azaz a minden és a semmi viaskodik egymással, a csatát leegyszerűsítve a megismerő szubjektum vívja Istennel. Eszerint az ember paradox és tragikus lény, akinek nagysága éppen abban áll, hogy felismeri nyomorúságát, parányi mivoltát, de a véges és a végtelen között tátongó űrt a saját javára tudja fordítani: „Mert végre is mi az ember a természetben? Semmi a végtelenséghez, minden a semmihez viszonyítva” (28.). Fontos megjegyezni, hogy a végtelen itt nemcsak elvont fogalom, a tudományos tények már ekkor meghatározzák a világról és a benne elfoglalt helyünkről alkotott tudást, s éppen a 17. század, a lángelmék korszaka[1] vezeti az emberiséget újfajta felismerések vagy éppen belátások felé. De Pascal számára nem kizárólag ez a lényeg, inkább humanizáló megközelítéssel figyeli a végtelenhez való viszonyunkat és érvel Isten mellett. Közismert s egyben vitatott istenbizonyítékát fogadásérvnek nevezik, eszerint fogadnunk kell Isten létére – ez az ember legjobb lehetősége. A fogadó, „ha nyer, mindent megnyer; ha veszít, semmit sem veszít.” (97.) Talán túl sokat is megenged az embernek, mikor Istennel kapcsolatosan a döntés adta legnagyobb felelősséggel ruházza fel.
De Isten létezésének témakörével foglalkozni azt hiszem, nemcsak hitbeli elköteleződés. Pascal számára sem csak az volt. Az ünnepi előkészületek időszakában óhatatlanul megismétlődik bennem a legnagyobb kérdése: hogyan tudok egyáltalán elindulni magamtól – a végtelen felé egy olyan korban, amikor Isten „rejtőzködik”, továbbgondolva, mit jelent a karácsony akkor, amikor egyre mélyebb az űr a véges és a végtelen között (akár a világegyetemmel kapcsolatos új ismeretek függvényében); amikor a belső helyett kényszeresen a külsőre figyelünk? Vagy tovább távolítva a kérdést – miként Lucien Goldmann teszi a Pascal és Racine műveire alapozó A rejtőzködő isten (Gondolat, Budapest, 1977) című könyvében –, mi mindenre tudnék fogadni az életemben, el tudnék-e egyáltalán köteleződni a fogadás mellett, ami a most pillanata, vagy tudnám-e vállalni a nem döntés súlyosságát az életemre nézve. S végül, hogyan tudom megtalálni a bizonyosságot (magamban, a végtelenben, Istenben) például a most bizonytalanságban, olyan kiszolgáltatott helyzetekben, mint az idei év. Azt hiszem, mikor erre, vagy a karácsonyi eljövetelre gondolunk, közvetve ilyen kérdésekre is várjuk a választ, s ezért tudjuk most is gyermekien várni az ünnepet, jelen lenni a várakozásban.
Pascal szellemi környezete, a janzenizmus (mint egy ideológiai válságra adott válaszként érkező dogmatikai és erkölcstani mozgalom) persze korántsem volt ilyen türelmes a világgal szemben; a janzenisták kiléptek a világból, életvitelüket a világról való lemondás jellemezte. A korabeli francia kulturális környezet, a Port-Royal des Champs-i kolostor titokzatos világa egyben a misztérium megtapasztalását is jelenthette, ahol az elvonult tudósok, hírességek, a köz emberei hátrahagyva evilági életmódjukat és hivatásukat, a magány és az erényeknek szentelt élet mellett döntöttek. Pascal ugyan nem azonosult ezzel a világlátással teljesen, de a janzenizmus védelmében fogalmazta meg 1656–57 táján a Vidéki leveleket. Míg azonban a Vidéki levelek a közösséget kívánta megszólítani, a Gondolatok az egyénnek íródott, az egyszeri embernek, akiről összefoglalóan Lucien Goldmann a következőket írja: „Pascal felfogása szerint az ember minden tekintetben paradox lény, az ellentétek együttese, hogy az ő számára Istent keresni egyet jelent Isten megtalálásával, de a megtalálás is még mindig csak keresést jelent.” (534.)
Ma is emlékszem azokra a filozófiaórákra, melyeken Pascal idézett tételéről volt szó. Az órák hangulata, a témáról történő elvont gondolkodás egyik legmeghatározóbb élménye tanulmányaimnak. Többször előfordult, hogy percekig csendben ültünk, Pascal egy-egy idézett gondolata együtt járt a hallgatással, de nem kínos csend volt ez, inkább távlatos utazás. Visszagondolva úgy érzem, Isten ott rejtőzködött ezekben a pillanatokban. Ilyenkor rá és Pascal egész filozófiai munkásságára is fogadtam volna, az egész egyik legmeghatározóbb tudománytörténeti és filozófiai részeként.
[1] Vö. Boros Gábor: Az utak elválnak: Descartes, Spinoza, Pascal (Holmi, V. évfolyam 1. szám, 1993. január, 82.), idézi Pranc Zoltán: A pascali fogadásérv bibliai háttere. https://search.proquest.com/openview/4f959aef835b8fb5f9cfa62cdb501f4a/1.pdf?pq-origsite=gscholar&cbl=4878777
Ma ünnepli fennállásának 25. évfordulóját a Petőfi Irodalmi Múzeum keretei közt működő Digitális Irodalmi Akadémia, közismertebb nevén: DIA. Az immár nagymúltú projekt egyik lényeges hozadéka, hogy teljesen ingyenesen nyújt hozzáférést a magyar irodalom jelentős műveihez, minőségi, ellenőrzött forrásnak számító szövegbázisát évről évről bővítve szolgálja világszerte a magyar olvasókat. Az évfordulós ünnepségen hangzott el Demeter Szilárd főigazgató köszöntőbeszéde.
Volt már szobor, bélyeg, busz, iskola, találkozó, szavalóverseny, egyesület, utca, előadás, 200. Mi az? Pontosabban: ki az? Természetesen Petőfi Sándor.
Lehet-e még Petőfiről újat mondani? Lehet-e még vele és a műveivel úgy foglalkozni, hogy valami olyat mutassunk, amit addig még senki, vagy csak kevesen? Persze, erről biztosan meg van mindenkinek a maga véleménye, de őszintén, a Petőfi-emlékév kilencedik hónapjában már majdnem azt hittem, hogy a fent feltett kérdésre az én válaszom a nem, dehogy, mindent hallottam már, köszönöm lett volna.
Kétszáz éve született, egy esztendőben Petőfi Sándorral. Azokban a mozgalmas márciusi forradalmi napokban ott volt az élbolyban, és később is kitartott a forradalom mellett. Előbb Egressy Gábor délvidéki kormánybiztos mellett volt írnok, majd a szegedi önkéntes nemzetőr-zászlóaljban számvevő hadnagy lett, a forradalom végnapjaiban Perczel Mór főhadnaggyá nevezte ki.
„Túl korai még ez a kötet, túl hirtelen és váratlanul kellett ennek a pályának lezárulnia” – meséli Balázs Imre József, a Szőcs Géza: Összegyűjtött versek című – most megjelent – kötet szerkesztője. A könyv a három éve elhunyt költőre, Szőcs Gézára emlékezik, aki idén töltötte volna be hetvenedik életévét.
A Petőfi Irodalmi Múzeumban ünnepelték a három évvel ezelőtt elhunyt Szőcs Géza költő 70. születésnapját, ahol a Szőcs Géza 70 című emlékalbum bemutatója apropóján látható volt az Írókorzó című portréfilmsorozat Szőcs Gézáról szóló epizódja, és megnyitották a Szőcs Géza arcai című kamarakiállítást és bemutatták a Fekete Sas Kiadó gondozásában megjelent A kolozsvári sétatér című hangoskönyvet, valamint a Helikon kiadó által megjelentetett Összegyűjtött versek című könyvet is.
Hogy ki volt Szőcs Géza, azt tudjuk. Tudjuk? Nem tudjuk. Sok Szőcs Géza létezett, mindenkinek volt egy Gézája. Géza maga is többféleképpen jelent meg, mikor hogy hozta kedve. Ha éppen úgy, akkor magyarként, máskor kínaiként, vagy delfinként, vagy hattyúként, aki indiánként tért vissza Amerikából, jött, mert segítenie kellett Segesvárnál Bem apónak, és így tovább a véges-végtelenségig.
Most az a kérdés foglalkoztat, hogy mi, akik utána itt maradtunk, mennyire vagyunk felkészültek, hogy hozzányúljunk ehhez az örökséghez? Ha leosztva is, ha töredékeire bontva is képesek vagyunk-e folytatni a munkát? Van-e bennünk elég hit, tudás, elszántság és különösen képesség a tiszta gondolkodásra, az önzetlenségre, amellyel személyes és közösségi problémáinkban dönteni tudunk és van-e megfelelő érzékenységünk a szépre, a jóra, ami hitelessé tesz bennünket mindeközben?
Az értelmező és az értelmezett ugyanazt a toldalékot kapja, két megoldás is van, tehát vagy a Kopolyai út második ütemének, a belterületi szakasznak a felújítási tervei, vagy a Kopolyai út második ütemének, a belterületi szakasz felújításának a tervei. De a mostani megoldás nem jó.
Valamikor a kiscserfei hegyen, ahol apám szőleje volt, a szomszéd parasztember hívott: „Gyere velem, gyerök, a másik högyre, van ám ott sok mukucs meg pöle!” Átszekereztünk hát Förhénc hegyre, ahol sajnos mukucsok nem mutatkoztak, viszont a korabeli dalból mókusnak ismertem azokat.
,,A vers a Föld útja a Nap körül”[1] – írja Szőcs Géza 1976-ban. A költészet és a költészet búrájában születő mindenkori vers definiálására hivatott költő a létezés misztériumát az irodalom ágas-bogas, labirintusszerű univerzumán belül igyekezett megérteni, értelmezni, továbbadni és közvetíteni nekünk, halandó embereknek.