2020. december 22., 00:25
„Ismerjük meg hát határainkat; valami, de nem minden vagyunk.”
(Blaise Pascal: Gondolatok, Gondolat Kiadó, 1978, 30.)
Pál-Lukács Zsófia | Ki ad? Mit? És kinek?
Most, az ajándékozások időszakában talán mi magunk is felteszünk egyszerűnek látszó kérdéseket: mi az ajándék? Ki ad? Mit? És kinek? Ma már az ajándékozásnak is megvan a maga protokollja, szabályok határolják, amit nem írhatunk felül, ugyanakkor egyre nehezebb megfogni az ajándék mibenlétét; sokan úgy tiltakoznak ellene, hogy nem adnak egymásnak – semmit.
Talán a karácsonyt megelőző időszakban felerősödik bennünk a végtelen keresése iránti igény, ha akarjuk, hogy életünkben jelen legyen valamiféle misztérium. De „ha az ember elsőül önmagát tanulmányozná, rájönne, mennyire képtelen önmagán túljutni. Hogyan is ismerhetné meg a rész az egészet?” – kérdezi a 17. századi francia gondolkodó és matematikus Blaise Pascal, akinek a Gondolatok (Pensées, 1670) című, számozott töredékekből álló munkája számomra az egyik legalapvetőbb filozófiai-bölcseleti mű. Ezért szeretem időről-időre átolvasni, főként a kedvenc részeket, így a 72. és a 233. töredéket, melyekhez idén újfajta jelentéseket társíthatunk. Nem biztos, hogy ezeknek az elgondolásoknak olyan tétje tud lenni, mint amilyent Pascal megkíván az embertől (mint „gondolkodó nádszáltól”), de ha nem is jutunk felismerésekre, már az is jó, ha a hajó fedélzetén vagyunk (ismert metaforáját használva).
Az idézett töredékben a rész-egész, azaz a minden és a semmi viaskodik egymással, a csatát leegyszerűsítve a megismerő szubjektum vívja Istennel. Eszerint az ember paradox és tragikus lény, akinek nagysága éppen abban áll, hogy felismeri nyomorúságát, parányi mivoltát, de a véges és a végtelen között tátongó űrt a saját javára tudja fordítani: „Mert végre is mi az ember a természetben? Semmi a végtelenséghez, minden a semmihez viszonyítva” (28.). Fontos megjegyezni, hogy a végtelen itt nemcsak elvont fogalom, a tudományos tények már ekkor meghatározzák a világról és a benne elfoglalt helyünkről alkotott tudást, s éppen a 17. század, a lángelmék korszaka[1] vezeti az emberiséget újfajta felismerések vagy éppen belátások felé. De Pascal számára nem kizárólag ez a lényeg, inkább humanizáló megközelítéssel figyeli a végtelenhez való viszonyunkat és érvel Isten mellett. Közismert s egyben vitatott istenbizonyítékát fogadásérvnek nevezik, eszerint fogadnunk kell Isten létére – ez az ember legjobb lehetősége. A fogadó, „ha nyer, mindent megnyer; ha veszít, semmit sem veszít.” (97.) Talán túl sokat is megenged az embernek, mikor Istennel kapcsolatosan a döntés adta legnagyobb felelősséggel ruházza fel.
De Isten létezésének témakörével foglalkozni azt hiszem, nemcsak hitbeli elköteleződés. Pascal számára sem csak az volt. Az ünnepi előkészületek időszakában óhatatlanul megismétlődik bennem a legnagyobb kérdése: hogyan tudok egyáltalán elindulni magamtól – a végtelen felé egy olyan korban, amikor Isten „rejtőzködik”, továbbgondolva, mit jelent a karácsony akkor, amikor egyre mélyebb az űr a véges és a végtelen között (akár a világegyetemmel kapcsolatos új ismeretek függvényében); amikor a belső helyett kényszeresen a külsőre figyelünk? Vagy tovább távolítva a kérdést – miként Lucien Goldmann teszi a Pascal és Racine műveire alapozó A rejtőzködő isten (Gondolat, Budapest, 1977) című könyvében –, mi mindenre tudnék fogadni az életemben, el tudnék-e egyáltalán köteleződni a fogadás mellett, ami a most pillanata, vagy tudnám-e vállalni a nem döntés súlyosságát az életemre nézve. S végül, hogyan tudom megtalálni a bizonyosságot (magamban, a végtelenben, Istenben) például a most bizonytalanságban, olyan kiszolgáltatott helyzetekben, mint az idei év. Azt hiszem, mikor erre, vagy a karácsonyi eljövetelre gondolunk, közvetve ilyen kérdésekre is várjuk a választ, s ezért tudjuk most is gyermekien várni az ünnepet, jelen lenni a várakozásban.
Pascal szellemi környezete, a janzenizmus (mint egy ideológiai válságra adott válaszként érkező dogmatikai és erkölcstani mozgalom) persze korántsem volt ilyen türelmes a világgal szemben; a janzenisták kiléptek a világból, életvitelüket a világról való lemondás jellemezte. A korabeli francia kulturális környezet, a Port-Royal des Champs-i kolostor titokzatos világa egyben a misztérium megtapasztalását is jelenthette, ahol az elvonult tudósok, hírességek, a köz emberei hátrahagyva evilági életmódjukat és hivatásukat, a magány és az erényeknek szentelt élet mellett döntöttek. Pascal ugyan nem azonosult ezzel a világlátással teljesen, de a janzenizmus védelmében fogalmazta meg 1656–57 táján a Vidéki leveleket. Míg azonban a Vidéki levelek a közösséget kívánta megszólítani, a Gondolatok az egyénnek íródott, az egyszeri embernek, akiről összefoglalóan Lucien Goldmann a következőket írja: „Pascal felfogása szerint az ember minden tekintetben paradox lény, az ellentétek együttese, hogy az ő számára Istent keresni egyet jelent Isten megtalálásával, de a megtalálás is még mindig csak keresést jelent.” (534.)
Ma is emlékszem azokra a filozófiaórákra, melyeken Pascal idézett tételéről volt szó. Az órák hangulata, a témáról történő elvont gondolkodás egyik legmeghatározóbb élménye tanulmányaimnak. Többször előfordult, hogy percekig csendben ültünk, Pascal egy-egy idézett gondolata együtt járt a hallgatással, de nem kínos csend volt ez, inkább távlatos utazás. Visszagondolva úgy érzem, Isten ott rejtőzködött ezekben a pillanatokban. Ilyenkor rá és Pascal egész filozófiai munkásságára is fogadtam volna, az egész egyik legmeghatározóbb tudománytörténeti és filozófiai részeként.
[1] Vö. Boros Gábor: Az utak elválnak: Descartes, Spinoza, Pascal (Holmi, V. évfolyam 1. szám, 1993. január, 82.), idézi Pranc Zoltán: A pascali fogadásérv bibliai háttere. https://search.proquest.com/openview/4f959aef835b8fb5f9cfa62cdb501f4a/1.pdf?pq-origsite=gscholar&cbl=4878777
