– Az életutadat egy kalandor is megirigyelhetné: ungot-berket bejártál, sok városban megfordultál, művészettől teljesen idegen munkákat végeztél. Jól gondolom, ha azt mondom, nem mindig a kalandvágy miatt alakult így?
– Történetem se nem érdekesebb, se nem kalandosabb, mint oly sok kortársamé, akik a kilencvenes években kezdtek ráeszmélni a világra. Egy olyan korban, mikor nem hogy nekünk, akkori fiataloknak, de a felnőtteknek sem volt még segédfogalma sem arról, hogy merre van az az előre. Ha már így királyi többesben… Olyanok voltunk, mint a fuldokolók, akik a menekülés reményében minden szalmaszálba belekapaszkodnak. És ha már fuldoklás és víz, akkor iránytű és térkép nélküli hajók, amik nekivágtak a tengernek azzal, hogy mindegy hova, csak nem élve megrohadni. Kihajózni a diszkó-aranylánc-sportautó szentháromságból, mert valahol ennél többnek is kell lenni.
– Leginkább a humoros írásaidról vagy ismert. Hogyan fogadta a közönség a Szégyen című kötetedet, amely a szociális otthonban szerzett tapasztalataidból, élményeidből, érzéseidből született?
– Megjelent négy-öt kritika, és verses kötetről lévén szó, ez már önmagában is nagy dolog. Mivel ezek a kritikák mind pozitívak, úgy gondolom, jól sikerült. Több helyen írták, hogy az elmúlt 15 év legjobb verseskötete. Mi tagadás, jól esett. De az olvasói visszajelzések – és talán ez a legfontosabb – is ezt igazolják. Egy nap egy gyerekkori ismerősöm hívott fel, hogy elolvastam a könyved, és azt mondta, ,,Megbőgettél, te…”. Ennél nagyobb elismerés, azt hiszem, nem is kell.
– Hogyan kell elképzelni a kötet születésének a folyamatát? Fel kellett előtte készítened magadat?
– Van egy mondás, miszerint a költő akkor költő, amikor verset ír. Amikor nem, akkor pont olyan ember, mint mindenki más. Ez csak félig igaz, mert mikor nem ír, akkor is napokig, hetekig, hónapokig tartó csendben arra készül. Aztán egyszer csak elkezdődik, és akkor jön a törököt fogtam, nem ereszt érzés.
– Volt olyan pillanat írás közben, amikor úgy érezted, nem tudod tovább csinálni?
– Volt és van. Mikor már egy hete ugyanazt a nyolc-tíz vagy akárhány sort olvasod újra és újra – naponta hússzor – , mert valami hiányzik, mert valami pluszban van, és közben semmi egyébbel nem bírsz foglalkozni, akkor biza egy idő után eszedbe jut, hogy talán sokkal könnyebb lenne például csóré nyakú csirkét tenyészteni.
– Mit gondolsz, miért lehet az, hogy a nevettető, humoros irodalmi művekre rásütik a komolytalanság bélyegét? Miért élvez még mindig előnyt a szenvedés mint téma, mint hangvétel, amikor a nyomorról olvasni, a nyomorral találkozni nem is annyira szeretünk?
– Erre nem tudom a választ. Talán mert az ember esendőségében inkább szerethető. Talán a katarzis, hogy közelebb jár ahhoz, ami elmondhatatlan.
A humor az feloldás, kibírhatóvá, elviselhetővé teszi a megéltekből megszerzett tudást.
Hogy melyik előbbre való, az szerintem az adott ember élethelyzetétől, beállítottságától, pillanatnyi lelkiállapotától és még isten tudja, mitől függ.
– Benned volt/van ilyen bizonyítási vágy, hogy ne csak humoros szerzőként tartsanak számon?
– A humoros írásaimat elsősorban a magam szórakoztatására írtam, pont ezért nem is tartom magamat írónak. Azt, hogy ilyen nagy sikerük lett, álmomban sem gondoltam volna. Egy színész talán azt mondaná, elkaptam a figurát. Előtte is verseket írtam és utána is. Bizonyítási vágy meg sajnos nem sok van bennem, pedig néha lenne szükség rá.
– Az erdélyi Előretolt Helyőrség szerkesztője vagy, így nagy rálátásod van a kortárs irodalomra. Szerkesztőként milyen szempontok szerint válogatsz műveket a lapba?
– Egy szempont van, és az a minőség, ezen túl nem árt, ha az írásnak van eleje, közepe és vége. Valamiről szól. A ,,profin csináljuk a semmit” irodalmat is értem én, csak mindig az az érzésem, mintha hülyének néznék az olvasót. Ezzel csak az a baj, hogy megtörténhet, hogy egy idő után az olvasó néz hülyének minket.
– És olvasóként? Mit keresel olvasóként? Mi az, ami ma megmozgat?
– Ugyanezt keresem olvasóként is, beszéljen hozzám, érezzem, hogy jó társaságban vagyok.
Tökéletes formavilág jellemzi Farkas Wellmann Éva költészetét, a forma és tartalom szerves egymásra hatása pedig a megszólalót is képviseli. Ezt a világot az értékek szentségébe vetett hit tartja össze. Munkásságát több díjjal tüntették ki, verseit a Kaláka és az Evilág együttes is megzenésítette.
Az élet szeretetéről, az irodalom iránti szenvedélyéről és a változás lehetőségének a felismeréséről is beszélgettünk.
Nemrégiben jelent meg Száraz Miklós György Székelyek című kötete, amely az eddigi eladási számokat tekintve igazi sikerkönyv lehet. Januári zimankós erdélyi és székelyföldi körútja után itthon is hívták a könyvvel több vidéki városba is. Mi most nemcsak székelyekről, Erdélyről, határon túli magyarságról faggattuk, hanem olyasmiről is, amiről az alkotók ritkábban mesélnek: tanításról, műhelymunkáról, önteltségről és bizonytalanságról.
A sepsiszentgyörgyi származású, de Nagyváradon élő színművésznő mindig is az úgynevezett „megbízható” színészek közé tartozott. A rendezők rábízhattak bármilyen szerepet, mert mindig egyenletesen jól teljesített, és mindig csillogott.
„Magyarságom és európaiságom Pozsonyban született” – írja Ébert Tibor, akit jegyez a Cambridge-i Világirodalmi Lexikon is. Chagall-versciklusát a Chagall-múzeum tartja számon, Franciaországban több drámáját is nagy sikerrel játszották, s az lehetett volna a magyar drámának, ami a világdrámának Ionesco vagy Beckett, de túlontúl a „magyar” kora előtt járt, s még a szlovákiai magyar irodalmi lexikon sem jegyzi. Persze, nem ő az egyetlen hiányzó.
– Sepsiszentgyörgy polgármestere mondta a sajtótájékoztatón, hogy „Erdélyben mindenki Koppány akart lenni, Magyarországon pedig majdnem mindenki István”. Benned ez hogy működik, és akartál-e Koppány lenni?
– Koppánnyal mindig jobban szimpatizáltam. Ez kicsit olyan „Beatles vagy Rolling Stones, Lennon vagy McCartney?”-féle kérdés. Nem tudom, miért, de mindegyikre nagyon határozottan tudok válaszolni.
Iancu Laura verseinek igazi kötőanyaga a lélek erejéből táplálkozó hit. Költészetéhez a lét misztériuma, annak szüntelenül megismétlődő drámája és az emberi esendőség is éppúgy hozzátartozik, mint a krisztusi példázat, amely a bizalomról, a megváltásról, az emberi lélek, az emberi értékek halhatatlanságáról beszél.
Fiala Ilona író tavaly novemberben próza kategóriában elnyerte az Arany Opus Díjat, és ,,bearanyozta a napját”, amikor a hírt megtudta. Az írás iránti szeretete ott tükröződik műveiben és kiadott könyveinek lapjain. Nagy szorgalomra és kitartásra hívja fel a figyelmet, erre inti a kezdő tollforgatókat, mert az írás nemcsak a fantázia, hanem jórészt a szorgalom kérdése.
Először nyolcévesen lépett fel a Pesti Vigadóban, 2002-ben szerzett művészdiplomát Leon Fleisher tanítványaként Torontóban. Játszott a Torontói Szimfonikusokkal, az Izlandi Szimfonikusokkal, a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarával, a Bécsi Mozart Zenekarral, a Nemzeti Filharmonikusokkal, a Szverdlovszki Szimfonikusokkal, és 2011-ben ő zárta a romániai Liszt-évet az Enescu Szimfonikusokkal. 2010-ben megkapta a Prima Primissima díjat komolyzene kategóriában, 2012-ben a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét, 2019-ben pedig Liszt Ferenc-díjat kapott. Eddig 27 országban koncertezett. Érdi Tamás zongoraművésszel beszélgettünk.