2021. november 02., 07:18
Mara Kinga Villő: Örök áramkör (olaj, vászon, 50 × 50 cm, 2011) – Fotó: Farkas Dávid
Azt, hogy megszülettem, hogy egyáltalán megszülethettem, talán egy sárga villamosnak köszönhetem.
Történt, hogy a második világháború egyik szép nyári napján randevúzott egy hajadon lyányka és egy fiatal csendőrtiszt. Juliánna, vagy ahogy otthon hívták, Jucus, Hajdúböszörmény mellett élt egy tanyán, szülei nagygazdák voltak, módosak, Jucust gyakran homokfutó vitte iskolába, Sanyi gyakran járőrözött a tanya környékén, betért Jucusékhoz is, Jucus apja szívesen beszélgetett a fiatalemberrel, nem volt akkor még rádió meg tévé, ő mondta el a friss városi híreket meg a háborút, egy csendőr csak többet tud a háborús viszonyokról. Ültek a nagy diófa alatt, és hogy, hogy nem, ilyenkor mindig előkerült Jucus, sertepertélt valamit, úgy, hogy Sanyi, a fiatalember lássa. Megakadt ilyenkor a szemük egymáson, az öreg Sándor meg úgy tett, mintha nem látná. Jucusnak tetszett Sanyi délceg alkata, fényes kardja, na és a kakastoll a kalapján. Sanyinak meg Jucus formás lába, csípője, mely úgy ringott, mint amikor enyhe szellő ringatja a kakastollat a kalapján, keblei, melyek a saját maga hímzett ing alatt sejteni engedték, hogy a friss dagadt zsömlyéhez hasonlítanak, s melyek látványa egyre jobban férfivá tette. Néha-néha szóba is elegyedtek, olyan semmi dolgokról beszélgettek, de hát meg kell ismerni az embert. Egy alkalommal, amikor váratlanul magukra maradtak, Sanyi egy levelet adott át. Szerelmes levél volt, kérte, hogy találkozzanak.
Jucus azt mondta otthon, hímzőcérnáért kell bemennie Debrecenbe, azt persze nem tette hozzá, hogy a jegykendőjét kezdte el hímezni titokban. A Nagytemplom előtt találkoztak, és ott is váltak el többórás séta után, sütemény is volt, cuki, Jucus még egy pohárka bort is megivott, tán még egy puszi is elcsattant. Jucusnak jó volt Sanyi. Sanyinak jó volt Jucus. Csak hát nem lehet azt egyből. Vagy akkoriban nem lehetett. Nem hajdúbüszkeségből vagy hajdúvirtusból, tisztességből.
Ficsku Pál | Lajos-nap Tokajban
Tavaly találtam egy padot a Bodrog és a Tisza összefolyásánál. Odajártam olvasni, írni, gondolkodni. Csodálatos látvány, ahogy a gyors folyású Bodrog belefolyik a méltóságos Tiszába. Belezúdul, de a Tisza elnyeli, egy darabig visszafolyik, aztán megint elindul, és kibékülve továbbhömpölyög...
Szóval a Nagytemplom előtt váltak el, vagyis nem váltak, hanem búcsúztak az újabb találkozás reményében, vagy talán máséban is. Jucus felszállt a villamosra, és a nyitott peronon kiejtette életében először azt a szót, amivel ezerkilencszáznegyvenkettőben kálvinista erkölcsű nők még nem nagyon dobálóztak.
Szeretlek.
Sanyi, avagy később nekem Sanyipapa, meg rohant a villamos után, hogy én is, én is, Jucuskám, szeretlek. Utolérte. Fel akart ugrani a peronra, hogy ezt a lyányt megölelje, nem baj, ha valaki látja is, valami bajtárs vagy elöljáró a bajtársak közül, nem baj, most már tudja, miért élt eddig.
De beakadt a kardja a villamosba, az meg vonszolta magával, siklott a vasútállomás felé, Jucus meg kiabált, álljanak meg, álljon meg. Szabadítsa már ki valaki.
Sanyi megúszta a nagy utazást. Jucustól bátorsági érdemrendet kapott. Egy csókot. És ki is szabadította. Az egyedüllétből.
Anyám néhány év múlva született.
És néhány év múlva vették el mindenüket.
Jucus apját, Sándort, kuláknak minősítették, mindenüket elvették, még a homokfutót is.
Sanyipapa, mint csendőr, reakciósnak és osztályidegennek minősült, negyven évig különböző építkezéseken dolgozott, Sztálinváros, Barcika, Ózd, Tiszapalkonya, együtt volt raktáros Hamvas Bélával. Egyetlen helyre tért mindig vissza, Debrecenbe, a Homok utcába.
Ahol születtem.
Utcára néző házrész, két szoba, az udvar végén a nyári konyha, persze télen is, meg a budi meg egy körtefa. Meg négy gyerek, aztán az első unoka, én. És béke.
Ha a Homok utcában járok, sajnos mostanában egyre kevesebbet, akkor mindig eszembe jut az a jóságos villamos.
Biztos valamelyik roncstelepen végezte.
Én meg talán nélküle nem is lennék.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2021. októberi számában)
