– Hogyan kezdődött az írói karriered?
– Épp akkor kezdtem írni, amikor lett otthon számítógépünk. Gyerek voltam, élveztem, hogy lehet formázni a szöveget. Játszottam a szövegekkel, és ez jó érzéssel töltött el. Legtöbbször az édesapámnak mutattam meg az írásokat, mert ő is írt, azóta is fontos a véleménye. Idővel egyre többet írtam, egyre kevésbé volt már játék, mindinkább valami belső késztetés. Az általános iskolai magyartanárnőmnek mutattam meg egy versemet, ő pedig beküldte egy készülő antológiába. Talán akkor éreztem először úgy, hogy ez egy járható út. Hogy ezzel mindenképp szeretnék valamilyen módon foglalkozni, szintén akörül alakult ki bennem, amikor a számítógép előtt ültem. Szerettem, hogy „könyvet tudok csinálni”. Elkezdtem úgy írni és formázni a szövegeket, mintha már kész könyv lenne. Ezzel vizionáltam magam előtt, hogy ez vagyok és leszek én. Hogy egyszer biztosan lesz egy könyv, amin az én nevem áll majd. Igaz, akkoriban regényt láttam a lelki szemeim előtt.
– Több kategóriában és több alkalommal is díjazott voltál az Énekelt versek fesztiválján. Miben áll egy vers megzenésítésének a varázsa?
Helyőrség | Fiatal szerzők: Pejin Lea
– Játék. A zene magában is játék. Nem hiába mondjuk több nyelven is azt, „játszom valamilyen hangszeren”. A verssel elkezdünk játszani, kicsit incselkedünk is vele. Azért gyönyörű a versmegzenésítés, mert ma igen nehéz jó dalszöveget találni és írni. Hogy ne legyen erőltetett, ne legyen klisékkel teli vagy túl „alter”. És akkor van egy szép magyar nyelv, szebbnél szebb klasszikusokkal és kortárs versekkel. És egyszer csak előtted van egy óriási repertoár. És csak le kell ülni és játszani a szövegekkel. Dalolászni, kóstolgatni, ismerkedni. Ismerkedni azzal, hogy például egy kortárs költő hogyan értette ezt meg azt a sort. Ha úgy tűnik, nincs rím, nincs ritmus, akkor is van! A versmegzenésítés talán a legjobb verselemzés.
– Saját dalokat is írsz. Ebben az esetben mi születik meg hamarabb: dallamra írsz szöveget, vagy a szöveg hozza magával a dallamot?
– Ismét azt mondanám: játék. Általában egyszerre születnek meg a dalszövegek egy kezdetleges dallammal. Az ember amúgy is beszél önmagában. Gondolkodik, álmodozik. Dalolászom, énekelgetek, miközben gondolkodom és játszom a szavakkal, a dallamokkal. Persze nem vagyok hivatásos, nem is dolgozom ezzel sokat. Nem ülök le átdolgozni a szövegeket. Ez egyelőre számomra tényleg csak játék. Egy olyan játék, amit néha bemutatok a közönségnek: „Nézzétek, mit találtam ki!”
– Az első köteted 2017-ben jelent meg Nyugati csiga körfűrésszel álmodik címmel. Azóta viszont már egy második könyv is kijött a nyomdából, a Hogy meg sem érte című. A két kötet hangja és témái nem nagyon különböznek, viszont több visszajelzés állítja azt, hogy a második köteted mélyebb vizsgálódásba kezd: a magánéletben, de a kinti világban is. Egyetértesz ezzel?
– A két kötet között 4-5 év telt el. Huszonévesen ez soknak számít. Később talán már nem annyira. Az első kötetbe kerülő verseket friss egyetemistaként írtam. Minden olyan kusza volt a környezetemben és a lelkemben is. Aztán kezdtem megnyugodni. Fészket rakni Szegeden, megszoktam a távollétet a vajdasági közegtől. Megszoktam a várost, megszoktam magamat is. Szerintem az volna a gond, ha egyáltalán nem különbözne a hangom a két kötetben. Sok mindenben nem változtam én sem és a versek sem. De kicsit lenyugodtam.
– Ha jól tudom, az első kötetcímhez köthető versed egy etédi írótáborban született.
– Sajnos erre egyáltalán nem emlékszem. Nem tudom már, hogyan született a vers címe. De örülök, hogy ezt választottuk.
– Voltál már korábban Erdélyben?
– Nagyon hasonló érzéseim vannak mindig Erdélyben, mint otthon. Hasonló az életszemlélet. Van egyfajta együvé tartozás, nem a magyarság, hanem a határon túli magyarság miatt. Emiatt van, hogy sokkal gyorsabban megtalálom a közös hangot például egy határon túli magyarral, mint egy anyaországival; persze ez nem törvényszerű. Más a múlt, más a tapasztalat. Ez a különbség. Más néppel kell együtt élniük, más habitus, más nyelv, más viszony. De nem ismerjük igazán egymást. Nem sokat tudunk egymásról. Amit a vajdasági magyarság körében egyedülállónak találok (és lehet, tévedek), hogy mi legtöbben hallgatunk szerb zenét és szeretjük is azt. A mai napig nagy hagyománya van az Ex Yu zenének, ami a jugoszláv életérzés öröksége. Ennek példája, hogy Pesten is és Szegeden is van relevanciája a „Balkán-buliknak”, amit például nem látunk más határon túli területeken. Nincsen olyan, hogy román buli. De hangsúlyozom, keveset tudunk egymásról.
– Szeretsz eltávolodni a valamivel szembeni önmeghatározásoktól? Szerbiai magyarként mi a lehetséges öndefiníciód?
– Nem mondanám. Csak másokhoz képest tudunk öndefiniálni. Ez az öndefiníció elkezd kialakulni gyerekként, hogy mennyire vagyok nő, mennyire érzem magam annak, függ attól, anyám és a körülöttem lévő többi nő hogyan viselkedett. Hogy milyen a viszonyom Magyarországgal, Szerbiával, a Vajdasággal, mind függ attól, mások hogyan definiálták önmagukat. Tükrök vagyunk egymásnak. És csak ezek után tudunk esetleg mégis csak kicsit magunkba mélyedni és egy többnyire független definíciót is meghatározni. De ehhez óriási tudatosságra és önismeretre van szükség és arra is, hogy reflektáljunk a környezetünkre és a mintákra, szerepekre. Az identitás nagyon nehezen meghatározható fogalom, főleg manapság. Mindenkinek mást jelent vajdaságinak lenni, van, akinek semmit. Úgy érzem, erős a vajdasági identitásom. De vigyázni kell, hiszen könnyen összekeverhető ez az érzés a nosztalgiával. Minél kevesebb időt töltök otthon, annál könnyebb összetéveszteni a tényleges ragaszkodást és reális identitásképet az emlékezéssel.
– Az erdélyi magyar irodalom szereti elkülöníteni magát a magyarországitól. Hogyan vívja ki saját függetlenségét a vajdasági magyar irodalom?
– Nem vagyok irodalmár, nem foglalkozom minden nap ilyen kérdésekkel, erről a szakembereknek biztosan más véleménye lenne. Úgy gondolom, hogy van női irodalom, de csak mert nők vagyunk és vannak külön témáink (anyaság, nőiség), de pont emiatt lehet férfiirodalom is. De mindez inkább témában tükröződik. Így van ez a térségi irodalommal is. Van vajdasági magyar irodalom, hiszen más a kortárs történetünk. Mások a tapasztalataink. Az én generációm gyerek volt a háború alatt, aztán jöttek a 2000-es tüntetések, az új rendszer felépítése, majd a csalódottság, stb. Én ebben éltem. Ahogy más élettapasztalat Magyarországon élni 1990 előtt és más Jugoszláviában. Ezt nagyon szeretem. Szeretem a saját vajdasági történeteinket, és azt az irodalmat, ami ezekből a sajátos tapasztalatokból töltekezik. Ezenkívül pedig vannak mindenkori és határokon átívelő tapasztalatok, a nőiségről, anyaságról, gyereklétről, családi drámákról.
– Téged a mindennapi életben, a tanulmányaidban és az irodalmi alkotásaidban is érdekel a társadalom, a politika és a jövő kérdése. Hogyan és hol kapcsolódnak össze ezek a pontok, hogyan alkotnak teljes összképet az életedben?
– Az első kötetben többet „politizálok”. Aztán szétválasztottam az érdeklődéseket, a forrásokat és a csatornákat. A hétköznapokban állandóan a társadalommal foglalkozom, a munkámban tanítok és olvasok társadalmi problémákról, megoldásokról. Az irodalomban mással szeretnék már foglalkozni. Természetesen nehéz ezt elválasztani, hiszen minden ami történik, amit én magam vagy mások megélnek, az is társadalmi. Így azt mondanám, inkább csak másképp szeretnék már az irodalomban a társadalommal foglalkozni. Történeteken keresztül, közvetetten. Nem érzem magam olyan alkatnak, aki képes forrongani a művészetben, noha úgy gondolom, a művészet tökéletes platform erre. Van, akinek ez jól áll, van, aki ebben önazonos, nekem most nem megy. Lehet, hogy pár év múlva megint lázadni fogok. Remélem. Pár évvel ezelőtt még tudtam volna ilyen irányba indulni, de már nem. Forrongok eleget a hétköznapokban, a művészeten kívül.
– Te mibe kapaszkodsz ebben az identitásokért küzdő világban?
– Folyamatosan dolgozom magamon. Azt hiszem, az egész élet arról szól, hogy ismerkedünk magunkkal. Ki-kinek mennyi ideje van erre, vagy egyáltalán mennyi időt akar ebbe belefektetni. Szeretek fejlődni és változni. Így azt hiszem, magamba kapaszkodom leginkább. Abba, hogy akármi történik, képes vagyok megváltozni és alakulni. Azon dolgozom, hogy minél inkább tudjak alkalmazkodni. Mindezt úgy, hogy hű maradjak az elveimhez, az életfelfogásomhoz.
– A Nő című versedben (főként az utolsó két sorral: „Végre nő vagyok, és / végre átlagos”) azt a sokaktól távol álló definíciót próbálod érzékeltetni, ami nem valami ellen, hanem önmagában és önmagáért lesz jelenvalóvá?
– Mindig másokhoz mérten létezünk. Ezért vagyunk emberek a társadalomban. De ezen belül vagyunk önmagunk is, a fejünkben, a gondolatainkkal. És ismét: folyamatosan öndefiniálunk és próbálunk identitásokat keresni, kapaszkodókat abban a világban, ahol nincs semmi kézzelfogható. Várjuk, hogy egyszer legyen már egy „váo” élményünk vagy egy heurékánk. Vágyunk arra, hogy legyen egy végső rátalálás. Ha nem a vallásban, akkor ideológiákban, ha nem abban, akkor a hétköznapokban. Hogy végre rátaláljunk arra, hogy kik is vagyunk, nők, férfiak, senkik. Magunkhoz képes és mindenki máshoz viszonyítva.
– A versírás segít abban, hogy megfelelő öndefinícióra találj?
– Azt hiszem, inkább az segít, hogy arról gondolkodom, hogy mennyit és mikor akarok írni. Keveset írok. Lusta vagyok és nem vagyok túl kitartó. Tehát az íráshoz való hozzáállásom és ezen való változtatni akarásom segít abban, hogy megtaláljam, ki is vagyok igazán. Nemcsak „íróként”, hanem „magánemberként” is.
