– Hogyan kezdődött az írói karriered?
– Épp akkor kezdtem írni, amikor lett otthon számítógépünk. Gyerek voltam, élveztem, hogy lehet formázni a szöveget. Játszottam a szövegekkel, és ez jó érzéssel töltött el. Legtöbbször az édesapámnak mutattam meg az írásokat, mert ő is írt, azóta is fontos a véleménye. Idővel egyre többet írtam, egyre kevésbé volt már játék, mindinkább valami belső késztetés. Az általános iskolai magyartanárnőmnek mutattam meg egy versemet, ő pedig beküldte egy készülő antológiába. Talán akkor éreztem először úgy, hogy ez egy járható út. Hogy ezzel mindenképp szeretnék valamilyen módon foglalkozni, szintén akörül alakult ki bennem, amikor a számítógép előtt ültem. Szerettem, hogy „könyvet tudok csinálni”. Elkezdtem úgy írni és formázni a szövegeket, mintha már kész könyv lenne. Ezzel vizionáltam magam előtt, hogy ez vagyok és leszek én. Hogy egyszer biztosan lesz egy könyv, amin az én nevem áll majd. Igaz, akkoriban regényt láttam a lelki szemeim előtt.
– Több kategóriában és több alkalommal is díjazott voltál az Énekelt versek fesztiválján. Miben áll egy vers megzenésítésének a varázsa?
– Játék. A zene magában is játék. Nem hiába mondjuk több nyelven is azt, „játszom valamilyen hangszeren”. A verssel elkezdünk játszani, kicsit incselkedünk is vele. Azért gyönyörű a versmegzenésítés, mert ma igen nehéz jó dalszöveget találni és írni. Hogy ne legyen erőltetett, ne legyen klisékkel teli vagy túl „alter”. És akkor van egy szép magyar nyelv, szebbnél szebb klasszikusokkal és kortárs versekkel. És egyszer csak előtted van egy óriási repertoár. És csak le kell ülni és játszani a szövegekkel. Dalolászni, kóstolgatni, ismerkedni. Ismerkedni azzal, hogy például egy kortárs költő hogyan értette ezt meg azt a sort. Ha úgy tűnik, nincs rím, nincs ritmus, akkor is van! A versmegzenésítés talán a legjobb verselemzés.
– Saját dalokat is írsz. Ebben az esetben mi születik meg hamarabb: dallamra írsz szöveget, vagy a szöveg hozza magával a dallamot?
– Ismét azt mondanám: játék. Általában egyszerre születnek meg a dalszövegek egy kezdetleges dallammal. Az ember amúgy is beszél önmagában. Gondolkodik, álmodozik. Dalolászom, énekelgetek, miközben gondolkodom és játszom a szavakkal, a dallamokkal. Persze nem vagyok hivatásos, nem is dolgozom ezzel sokat. Nem ülök le átdolgozni a szövegeket. Ez egyelőre számomra tényleg csak játék. Egy olyan játék, amit néha bemutatok a közönségnek: „Nézzétek, mit találtam ki!”
– Az első köteted 2017-ben jelent meg Nyugati csiga körfűrésszel álmodik címmel. Azóta viszont már egy második könyv is kijött a nyomdából, a Hogy meg sem érte című. A két kötet hangja és témái nem nagyon különböznek, viszont több visszajelzés állítja azt, hogy a második köteted mélyebb vizsgálódásba kezd: a magánéletben, de a kinti világban is. Egyetértesz ezzel?
– A két kötet között 4-5 év telt el. Huszonévesen ez soknak számít. Később talán már nem annyira. Az első kötetbe kerülő verseket friss egyetemistaként írtam. Minden olyan kusza volt a környezetemben és a lelkemben is. Aztán kezdtem megnyugodni. Fészket rakni Szegeden, megszoktam a távollétet a vajdasági közegtől. Megszoktam a várost, megszoktam magamat is. Szerintem az volna a gond, ha egyáltalán nem különbözne a hangom a két kötetben. Sok mindenben nem változtam én sem és a versek sem. De kicsit lenyugodtam.
– Ha jól tudom, az első kötetcímhez köthető versed egy etédi írótáborban született.
– Sajnos erre egyáltalán nem emlékszem. Nem tudom már, hogyan született a vers címe. De örülök, hogy ezt választottuk.
– Voltál már korábban Erdélyben?
– Nagyon hasonló érzéseim vannak mindig Erdélyben, mint otthon. Hasonló az életszemlélet. Van egyfajta együvé tartozás, nem a magyarság, hanem a határon túli magyarság miatt. Emiatt van, hogy sokkal gyorsabban megtalálom a közös hangot például egy határon túli magyarral, mint egy anyaországival; persze ez nem törvényszerű. Más a múlt, más a tapasztalat. Ez a különbség. Más néppel kell együtt élniük, más habitus, más nyelv, más viszony. De nem ismerjük igazán egymást. Nem sokat tudunk egymásról. Amit a vajdasági magyarság körében egyedülállónak találok (és lehet, tévedek), hogy mi legtöbben hallgatunk szerb zenét és szeretjük is azt. A mai napig nagy hagyománya van az Ex Yu zenének, ami a jugoszláv életérzés öröksége. Ennek példája, hogy Pesten is és Szegeden is van relevanciája a „Balkán-buliknak”, amit például nem látunk más határon túli területeken. Nincsen olyan, hogy román buli. De hangsúlyozom, keveset tudunk egymásról.
– Szeretsz eltávolodni a valamivel szembeni önmeghatározásoktól? Szerbiai magyarként mi a lehetséges öndefiníciód?
– Nem mondanám. Csak másokhoz képest tudunk öndefiniálni. Ez az öndefiníció elkezd kialakulni gyerekként, hogy mennyire vagyok nő, mennyire érzem magam annak, függ attól, anyám és a körülöttem lévő többi nő hogyan viselkedett. Hogy milyen a viszonyom Magyarországgal, Szerbiával, a Vajdasággal, mind függ attól, mások hogyan definiálták önmagukat. Tükrök vagyunk egymásnak. És csak ezek után tudunk esetleg mégis csak kicsit magunkba mélyedni és egy többnyire független definíciót is meghatározni. De ehhez óriási tudatosságra és önismeretre van szükség és arra is, hogy reflektáljunk a környezetünkre és a mintákra, szerepekre. Az identitás nagyon nehezen meghatározható fogalom, főleg manapság. Mindenkinek mást jelent vajdaságinak lenni, van, akinek semmit. Úgy érzem, erős a vajdasági identitásom. De vigyázni kell, hiszen könnyen összekeverhető ez az érzés a nosztalgiával. Minél kevesebb időt töltök otthon, annál könnyebb összetéveszteni a tényleges ragaszkodást és reális identitásképet az emlékezéssel.
– Az erdélyi magyar irodalom szereti elkülöníteni magát a magyarországitól. Hogyan vívja ki saját függetlenségét a vajdasági magyar irodalom?
– Nem vagyok irodalmár, nem foglalkozom minden nap ilyen kérdésekkel, erről a szakembereknek biztosan más véleménye lenne. Úgy gondolom, hogy van női irodalom, de csak mert nők vagyunk és vannak külön témáink (anyaság, nőiség), de pont emiatt lehet férfiirodalom is. De mindez inkább témában tükröződik. Így van ez a térségi irodalommal is. Van vajdasági magyar irodalom, hiszen más a kortárs történetünk. Mások a tapasztalataink. Az én generációm gyerek volt a háború alatt, aztán jöttek a 2000-es tüntetések, az új rendszer felépítése, majd a csalódottság, stb. Én ebben éltem. Ahogy más élettapasztalat Magyarországon élni 1990 előtt és más Jugoszláviában. Ezt nagyon szeretem. Szeretem a saját vajdasági történeteinket, és azt az irodalmat, ami ezekből a sajátos tapasztalatokból töltekezik. Ezenkívül pedig vannak mindenkori és határokon átívelő tapasztalatok, a nőiségről, anyaságról, gyereklétről, családi drámákról.
– Téged a mindennapi életben, a tanulmányaidban és az irodalmi alkotásaidban is érdekel a társadalom, a politika és a jövő kérdése. Hogyan és hol kapcsolódnak össze ezek a pontok, hogyan alkotnak teljes összképet az életedben?
– Az első kötetben többet „politizálok”. Aztán szétválasztottam az érdeklődéseket, a forrásokat és a csatornákat. A hétköznapokban állandóan a társadalommal foglalkozom, a munkámban tanítok és olvasok társadalmi problémákról, megoldásokról. Az irodalomban mással szeretnék már foglalkozni. Természetesen nehéz ezt elválasztani, hiszen minden ami történik, amit én magam vagy mások megélnek, az is társadalmi. Így azt mondanám, inkább csak másképp szeretnék már az irodalomban a társadalommal foglalkozni. Történeteken keresztül, közvetetten. Nem érzem magam olyan alkatnak, aki képes forrongani a művészetben, noha úgy gondolom, a művészet tökéletes platform erre. Van, akinek ez jól áll, van, aki ebben önazonos, nekem most nem megy. Lehet, hogy pár év múlva megint lázadni fogok. Remélem. Pár évvel ezelőtt még tudtam volna ilyen irányba indulni, de már nem. Forrongok eleget a hétköznapokban, a művészeten kívül.
– Te mibe kapaszkodsz ebben az identitásokért küzdő világban?
– Folyamatosan dolgozom magamon. Azt hiszem, az egész élet arról szól, hogy ismerkedünk magunkkal. Ki-kinek mennyi ideje van erre, vagy egyáltalán mennyi időt akar ebbe belefektetni. Szeretek fejlődni és változni. Így azt hiszem, magamba kapaszkodom leginkább. Abba, hogy akármi történik, képes vagyok megváltozni és alakulni. Azon dolgozom, hogy minél inkább tudjak alkalmazkodni. Mindezt úgy, hogy hű maradjak az elveimhez, az életfelfogásomhoz.
– A Nő című versedben (főként az utolsó két sorral: „Végre nő vagyok, és / végre átlagos”) azt a sokaktól távol álló definíciót próbálod érzékeltetni, ami nem valami ellen, hanem önmagában és önmagáért lesz jelenvalóvá?
– Mindig másokhoz mérten létezünk. Ezért vagyunk emberek a társadalomban. De ezen belül vagyunk önmagunk is, a fejünkben, a gondolatainkkal. És ismét: folyamatosan öndefiniálunk és próbálunk identitásokat keresni, kapaszkodókat abban a világban, ahol nincs semmi kézzelfogható. Várjuk, hogy egyszer legyen már egy „váo” élményünk vagy egy heurékánk. Vágyunk arra, hogy legyen egy végső rátalálás. Ha nem a vallásban, akkor ideológiákban, ha nem abban, akkor a hétköznapokban. Hogy végre rátaláljunk arra, hogy kik is vagyunk, nők, férfiak, senkik. Magunkhoz képes és mindenki máshoz viszonyítva.
– A versírás segít abban, hogy megfelelő öndefinícióra találj?
– Azt hiszem, inkább az segít, hogy arról gondolkodom, hogy mennyit és mikor akarok írni. Keveset írok. Lusta vagyok és nem vagyok túl kitartó. Tehát az íráshoz való hozzáállásom és ezen való változtatni akarásom segít abban, hogy megtaláljam, ki is vagyok igazán. Nemcsak „íróként”, hanem „magánemberként” is.
Hegymegi Mátéval a vajdasági közönség 2013-ban találkozhatott először, amikor a Szabadkai Népszínház Magyar Társulata és a budapesti Katona József Színház közös, Vörös című előadásában szerepelt. Azt a produkciót koreográfusként is jegyzi. Nemrég újra hallatott magáról, a Desiré fesztiválon két általa rendezett előadást láthattunk, a Kosztolányi Dezső Színházban pedig színpadra állította A föld fia című darabot.
Elérkezett a pillanat, amikor egy vérbeli bölcsésszel beszélgethettünk, aki nem mellesleg még költő is. Ráday Zsófi gyermekkora óta az irodalom szerelmese, az évek során könnyedén átvészelte az ELTE BTK magyar alapszakát, most pedig az irodalom- és kultúratudomány mesterképzési szak záró időszakát élvezheti. Kislányként arról álmodozott, hogy egyszer majd énekes, sárkány, szurikáta, kocsmatulajdonos, irodalmár vagy esetleg denevér – és még sok minden más is – lesz, majd költővé vált, hogy bármivé, még akár egy játszótéri haditudósítóvá is átalakulhasson.
Takács Bálint első novelláskötete Bad Trip címmel jelent meg 2020-ban. Jelenleg a Színház- és Filmművészeti Egyetemen tanul forgatókönyvírás szakon. A szépirodalom és a filmművészet együttes világa határozza meg mindennapjait. Az íróval a forgatókönyvírásról, a filmkritikákról és a humorról beszélgettünk, de két új regényének kézirata is szóba került.
Gerencsér Anna első, Az ajtó másik oldalán című novelláskötete 2020-ban jelent meg, majd egy seregnyi félresöpört regénytörténet után elérkezettnek érezte azt a pillanatot, hogy végre útjára engedje egyik szövegét. Az írónő Kimondatlan kívánságok című regénye nem is olyan rég, 2022 decemberében látott napvilágot, s így mi nem csupán egy remek alkotással gazdagodhatunk, hanem Gerencsér Anna tapasztalataival, élményeivel is, melyek példaként szolgálhatnak az írni vágyóknak.
Regős Mátyás első verseskötetét, a Patyik Fedon élete címűt két regény követte, a Tiki, valamint a Lóri és a kihalt állatok. 2022-ben Gérecz Attila-díjat kapott. Jelenleg a PPKE-BTK Irodalomtudományi Doktori Iskolájának hallgatója, és két kislány édesapja. A fiatal költő-íróval az olvasási igényekről, az írás munkafolyamatáról beszélgettünk, de szóba került az is, hogy negyedik könyve újból versekkel lesz teli.
Tavaly augusztusban jelent meg a csallóközi Makki Lajos, alias Maquet Ludovic könyve, Ludo, egy hontalan idegenlégiós címmel, amely csakhamar sikerkönyvvé vált. Az önéletrajzi ihletésű, gazdagon illusztrált és magyarázó jegyzetekkel ellátott kalandos történet nemcsak az olvasók, hanem az újságírók érdeklődését is felkeltette. Sőt, többen is jelezték már, hogy szeretnének dokumentumfilmet készíteni a szerző életéről.
Gere Nóra Éva Csíkszeredában született, jelenleg Prágában él. Egy évet volt diák a kolozsvári BBTE Bölcsészettudományi Karán, egy év múlva viszont felköltözött Budapestre, hogy a MOME design- és művészetelmélet tanulója legyen. Első alkotása három-négy éves korában született. Gere Nóra Éva néven publikál, de barátai – a teljes név összevonásából létrejövő becenevén – Genovévának szólítják.
Leczo Bence egykötetes szerző, újságíró, de ami még ennél is izgalmasabb, szereti a vonatokat. 2021-ben jelent meg A falu összes férfija című novelláskötete, amelyben sok más mellett a természet és az ember viszonya is megjelenik. Főként ezen az íven haladva beszélgettünk az említett kapcsolat különféle megnyilvánulásairól, de szóba került még az alkotó első (még megírásra váró) története, az irodalmi díjak és irodalmi élet, a közösségi média által kondicionált instaversek, majd az interjú végéhez közeledve az is kiderült, hogy a költő milyen más művészeti ágban alkotna még szívesen.
Gál János muzeológusként dolgozik a budapesti Mezőgazdasági Múzeumban, a Vajdahunyadvárban. Történészként abban látja munkája izgalmas oldalát, hogy elsőként tárhat fel összefüggéseket, amelyekből később történetek szövődnek. 2021-ben jelent meg első verseskötete Az eltűnt hírnév nyomában címmel, melynek egyik alappillére a humor. Jelenleg az Iván báró című verses regényén dolgozik. A költővel a paródiáról, a kötött versformákról és a versmegzenésítésről beszélgettünk, de az is kiderült, kivel beszélgetne szívesen, ha időutazásban vehetne részt.
Mátyás Emőke Ibolya Székelyudvarhelyen és Patakfalván nőtt fel, nyolc éven át viselte a Tamási Áron Gimnázium egyenruháját. Az iskola Ébredés című diáklapjának főszerkesztőjeként ismerkedett meg jelenlegi mentorával, Farkas Wellmann Endrével. Orvosira készült, de a valódi útja a teológia felé vezetett, azóta tudja: nincsenek véletlenek. Meghatározó egységként tekint mindkét keresztnevére. A költővel gyerekkori olvasmányairól, főszerkesztői munkásságáról és az első kötettnek kéziratáról is beszélgettünk.