– Gyergyóalfaluban nőttél fel, ahol – már kisiskolás korodban – Farkas Wellmann Endre hatására több irodalmi rendezvény részese, szervezője is voltál. De melyik évre, időszakra datálnád azt a pillanatot, amikor megismerkedtél, megbarátkoztál az irodalommal?
– Úgy hiszem, sosem állt távol tőlem az irodalom. Gyerekként – legalábbis az akkoriban engem körülvevő személyek elmondása szerint – előszeretettel gyártottam a meséket. Ezt természetesen nem titulálnám sem írói kibontakozásnak, illetve egyértelműen nem ezt az időszakot jelölném az irodalommal kötött barátságom kezdetének sem. Ez inkább a fejlődési folyamatokhoz tartozik, viszont édesapám annyira sokszor felemlegeti, hogy úgy gondoltam, most én is megemlítem. Kisiskolás koromban célként tekintettem a regényírásra, rengeteg lakatos naplóm volt, amelyekben történeteket kezdtem el írni, annak reményében, hogy majd én leszek a következő Szabó Magda. Ő azért is volt fontos számomra, mert a Születésnap című könyve szerettette meg velem igazán az olvasást. Nyilvánvalóan ezekből a történetekből sohasem született semmi, sőt már nem is emlékszem rájuk, talán egyszer megpróbálom előkeresni őket. Azóta persze teljesen más irányt vettem, most már verseket írok, mintsem prózát – abban az időben pedig kizárólag magamnak írtam ezeket a történeteket, ezért is voltak lakattal ellátott naplókban rejtegetve a „művek”. Amikor viszont úgy döntöttem, hogy kilépek a kulcsra zárt naplókból, és másokkal is megosztom az ötleteimet, nagyjából ötödikes lehettem – ebben az időben ugyanis szerencsém volt a magyartanárom által kicsit jobban megismerkedni az irodalommal. Az Antropocentrum Egyesület által szervezett irodalmi táborokban is folyton részt vettem, de a hetente megtartott irodalmi körökön is jelen voltam. Itt aktívan tevékenykedtünk a csoporttal, műveket értelmeztünk, mi magunk is írtunk, alkottunk különféle szövegeket, és ez utóbbi volt az a pont, ami a saját írások megalkotására késztetett. Nem emlékszem már pontosan, hogy prózával vagy verssel kezdtem az egész folyamatot, mivel mindkettővel próbálkoztam – nyilván akkor még kezdő, iskolás szinten. A magyar nyelvű olimpiászokon sikerült olyan szövegeket kreálni, amelyek a döntősök közé juttattak, ez pedig egy olyan pozitív megerősítés volt, egy olyan külső motiváció, ami bizonyította, van értelme ezt továbbra is folytatni.
– Emlékszem, kislány korodban Mihai Eminescu költészete is olyan hatással volt rád, mint egyes magyar szerzők művei. Most, évekkel később hogyan viszonyulsz a román irodalomhoz, követed-e a kortárs román irodalmi életet?
Kassay Sára | Az eltévedt Zeitgeistnak és más versek
pszichém váladékából szavakat formálni,s nem leépíteni szart a várból,sorok közt megbújvaszorongani s úgy beszélni,hogy valamit mondani,és nem kongani a bennem levő magánytól
– Igaz, hogy akkoriban nagy kedvencem volt Eminescu, sok versét olvastam, de a gimis éveim óta egyre kevesebb román irodalmi művel találkozom, persze elsődlegesen a saját hibámból adódóan. Talán amiatt van mindez, mert – Eminescu és Ana Blandiana verseit leszámítva – gyerekkoromban sem éreztem magam közel a román irodalomhoz, nem sikerült elmélyülni a román kultúrát képviselő nagy és a kánonba tartozó irodalmi alkotásokban.
– Tizenhárom éves korodban kerültél közel a slam poetry műfajához, már abban az évben Birtalan Andreával holtversenyben első helyezést értetek el a II. Erdélyi Slam Poetry Bajnokság első fordulóján. Mire emlékszel vissza, abban az időben miért vonzott téged ez az underground műfaj?
– Először a Cimbora folyóirat nyári táborában találkoztam a slam poetry műfajával, és nem sokkal később jött egy lehetőség, hogy benevezzek az általad említett bajnokságra is. Ha jól emlékszem, az esemény előtti nap neveztem be, de akkor még nem volt előadható írásom, szóval alig egy éjszaka alatt írtam meg a két slamszöveget. Amikor otthon megtudták, hova készülök, rengetegszer megkérdezték, hogy biztosan akarom-e. Igen, akartam – akkoriban nagyon trendi volt a slam, legalábbis én nagyon így éltem meg. Ebben a korszakban pedig épp az önmegismerés útját jártam, így mindenképp akartam egy esélyt adni, és kipróbálni az újnak tetsző műfajt. Szerettem pakolgatni a rímeket, a szójátékokat, színpadon állni, azt pláne, úgy láttam ki tudok bontakozni benne. Azóta már nem igazán foglalkozom vele, eseményeken, diáknapokon felkérés alapon szívesen slamelek; zsűrizni is több alkalommal megkértek – megvan a saját ízlésem: ami ütős és egyből ütős, rímes, jók a szójátékok, van benne társadalomkritika, de ízléses, illetve ha humoros, azt mindig díjazom.
– A 2018-os Tudományos Diákkörök Erdélyi Konferenciáján az irodalomtudomány-nyelvészet szekcióban a slam poetry műfajának sajátosságaival kapcsolatban tartottál előadást. Milyen hipotézisekkel indult a kutatásod, és milyen főbb következtetésekre jutottál?
– Arra voltam kíváncsi, hogy az emberek a slamet irodalmi műfajnak tekintik-e. Sajnos abban a korban még nem teljesen volt világos a kutatás jellege, mai fejjel valószínűleg más stratégiákat választottam volna a lebonyolításához. A legnagyobb hibám, hogy nem terjesztettem ki a kutatást nagyobb körökre, többnyire csak barátokkal dolgoztam. De az eredményeim szerint az emberek nagy része irodalomnak tartotta a slamet, és azokat a slameket preferálta inkább, melyeknek az előadásmódja jobb volt, ellenben a kevésbé jól előadott, de jó szövegű slameket nem annyira szerették. Nem gondolom, hogy újat tettem volna hozzá ezzel az irodalmi kutatásokhoz, mivel a slam legfontosabb pillére épp az előadásmód lenne, ennyit sikerült alátámasztanom…
– A slam poetry, műfaji adottságait tekintve, közösségkovácsoló erővel is bír – a hallgatóközönség épp olyan részese az előadásnak, mint maga az előadó és az elhangzó szöveg. Mit gondolsz, kialakulhat-e, vagy van-e hasonló közösségi tér az írott jellegű irodalomban?
– Szerintem amikor az ember már nemcsak saját magának ír, hanem egy célközönségnek is szánja a szövegeit, akkor ez a tér – ha ugyan láthatatlan is a fizikai valójában, de – kialakul. Gondolhatunk a különböző felolvasóestekre, irodalmi rendezvényekre is, ahol a slamhez hasonlóan elhangzanak bizonyos versek, szövegrészletek, s bár nem csettintget közben a közönség, mégis kapcsolódási lehetőséget nyújtanak egy-egy élményhez. A versfelolvasás is pont olyan fontos, mint a slam előadásmódja. Egyre több olyan eseményt szerveznek, ahol a felolvasásokat megbeszélés követi – ez is azt jelzi, hogy közösen is gondolkodhatunk az irodalomról. Közösségi tér kialakulhat a napjainkat meghatározó média különböző felületein is. Az ott publikált művek megoszthatnak vagy közelebb hozhatnak egy-egy olvasóréteget. Ez az állapot kezd elfogadhatóvá válni, hiszen szépen lassan minden digitalizálódik, ezalól pedig az irodalom sem képez kivételt.
– Verseidben gyakran találni intertextuális utalásokat kortárs költőkre és kortárs művekre. Kiket tartasz követendő példáknak?
– Nehéz neveket felsorakoztatni, hiszen rengeteg olyan szerző van, akinek az életműve, életpályája megérdemelné, hogy a listára kerüljön. Inkább azokat a költőket emelném ki, akik az én verseimben is visszaköszönnek: a klasszikusok közül leginkább József Attila, de inspirál Kosztolányi, Ady és Pilinszky költészete is. A kortárs szerzők közül leginkább Szőcs Géza, Kemény István, Térey János és Farkas Wellmann Endre lírája áll közel hozzám, de fontosnak tartom azt is, hogy minden fontosabb cél nélkül kövessük a fiatal írótársainkat is. Mind hozzáteszünk valamit az irodalomhoz, így tudunk tanulni is egymástól. Talán ez lenne a legfontosabb: meglátni egymás művészetét.
– Az Előretolt Helyőrség Íróakadémia harmadik évfolyamos diákjaként folyamatban van az első köteted kéziratának összeállítása is. Mesélj, kérlek, hogyan haladsz ezzel a munkával, mire számíthat a könyvforgató közönség?
– A kötetcímadó versem határozza meg a kötet tartalmi részét is – az énkép(más) a ciklusokat is szépen elosztja három irányba, de mindennek az elsődleges értelmezési pontja az önreflexióban lesz tetten érhető. A koncepció megvan, jelenleg is azon vagyok, hogy mihamarabb elkészüljön a végleges változat.
– A kötetcímadó versed a Helyőrség.ma irodalmi portálon is olvasható. A verszárlatban azt írod: „A lepel mikor lehullni kíván / önmagamként sietek hazaérni nyolcra / ahogy a hátamról a normák kabátját levedlem / felteszem életem a maszkom mellé a polcra.” A bizonyos normarendszer, amit megidézel, a költészet működésre vagy általánosan az életre érvényes?
– Úgy hiszem, az élet és a költészet normái nem igazán választhatók szét egymástól. A normák az élet zajos-bajos oldalának elkerülését célozzák – a költészet azt emel(het)i ki, hogy mindebből mire van valóban szükségünk. A normák a megfelelési kényszert is magukban hordozzák, ez pedig olykor az önkifejezés, az önmegvalósítás kárára is mehet.
– Van olyan zenekar, amely a költői megszólalásodat, hangodat formálta?
– Abban az időszakban, amikor kezdtem közelebb kerülni az irodalomhoz, rengeteg magyar zenét hallgattam, de már nem is emlékszem mindegyikre, csak ha meghallom őket például a rádióban. Az indulásomat mindenképp a Kispál és a Borz, a Quimby és Ákos dalszövegei határozták meg – azóta viszont nem érzek különösebb kapcsolódást, inkább az irodalomból táplálkozom.
