Magyarországon elsősorban laikusok és civil nyelvvédő, kultúraápoló szervezetek vetették föl a nyelv törvényi szabályozásának gondolatát. A nyelvészek viszont elhatárolódtak tőle, ahogy azt a Magyar Tudományos Akadémia Magyar Nyelvi Bizottsága 1996-ban írásba is adta:
A civil szervezetek azonban folytatták küzdelmüket. Az akadémiai elhatárolódás ellenére a nyelvtörvényt a kormány felkarolta, és a 2000-es társadalmi vita után 2001. november 29-én kisebb módosításokkal, csaknem kétharmados parlamenti többséggel elfogadta. A törvény hivatalos, teljes neve, amely tükrözi a teljes kiterjedési területét: „2001. évi XCVI. törvény a gazdasági reklámok és az üzletfeliratok, továbbá egyes közérdekű közlemények magyar nyelvű közzétételéről”. A törvény 2001-ben életbe lépett, és ma is érvényben van.
A nyelvtörvény azért lenne nevezhető „reklámnyelv- vagy felirattörvénynek”, mert – a többi európai nyelvtörvénnyel szemben – pusztán három területre terjed ki: gazdasági reklám, üzletfelirat, közérdekű közlemény. A magyar nyelvtörvény szinte egyedülállóan megengedő. Bármilyen nyelv használható, csak előírja, hogy a közérdekű (nyilvános) szöveget (reklámot, közleményt) magyarul is közölni kell. A reklámok és üzletfeliratok esetében a vállalkozásnév, az ún. vezérszó, árujelző, védjegy (márkanév) stb. eredetiben (azaz idegen nyelven is) megmaradhat. A közérdekű közlemények esetében csak azokat kell magyarul is közölni, amelyek kívül esnek a gazdasági tevékenység körén. Gyakorlatilag ilyen közleményt korábban is csak magyarul tettek közzé. Nem kell lefordítani a „meghonosodott idegen nyelvű kifejezéseket” (utóbbi meghatározása végeláthatatlan nyelvészeti viták tárgya lehet, a „meghonosodottság” ugyanis nem határozható meg), a törvény nem vonatkozik a kisebbségi önkormányzatokkal rendelkező területekre (német nemzetiségi településen az élelmiszerbolt lehet pusztán Lebensmittel, és nem kell lefordítani), valamint a kulturális örökség védelme alá tartozó területekre. Tehát – bármennyire is ironizált a törvény kapcsán egyik nyelvészünk – nem kell magyarra fordítani a bazilika latin jelmondatát: Ego sum via, veritas et vita (Én vagyok az út, az igazság és az élet).
A magyar nyelvtörvény aludta Csipkerózsika-álmát, amikor 2023. január 22-én, a magyar kultúra napján az igazságügy-miniszter bejelentette, hogy a nyelvtörvény kapcsán ezentúl jobban oda fognak figyelni a magyar nyelv védelmére. A bejelentést követően azonban ismét Csipkerózsika-álomba merült az igyekezet és a maga a nyelvtörvény is. A nyelvtörvény által létrehívott, az MTA-hoz tartozó Nyelvhelyességi Tanácsadó Testületet sem nagyon ostromolták szakmai kérdésekkel. Egyébként sem tudnának dönteni olyan kérdésben, hogy a törvény szövege alapján mi minősül „nem meghonosodott idegen nyelvi kifejezésnek”. Vajon a fritőz, az outlet már meghonosodott, vagy nem? És a diszkó már igen?
Kellő távolságtartással azt mondhatjuk, hogy a magyar nyelvtörvény vagy „reklámnyelvtörvény” az összes ismert nyelvtörvénynél enyhébb, gyakorlatilag a reklámtörvény (1997) alfejezeteként is elképzelhető lenne; valamint a benne foglaltak alacsonyabb jogszabályokkal is szabályozhatók lennének. A magyar nyelvtörvény végeredményben semmit nem korlátoz, nem tilt, csak (megszorításokkal) kétnyelvűséget (magyar és más nyelv) ír elő. Hogy mennyire nem működik, ékesen bizonyítja, hogy egyre többször találkozni kizárólag idegen nyelvű táblákkal és használati utasításokkal. Utóbbiak a hihetetlen módon megnövekedett, nemzetközi hátterű – ezért magyar nyelvtörvénnyel nem szabályozható – online-kereskedelem következményének is tekinthetők.
Mégis lehet-e valamilyen pozitív hatása a nyelvtörvénynek? Lehetséges pozitív hatása (gondoltam 2005-ben), hogy nyelvileg is színesebb, változatosabb lehet az utcakép (aminek a külföldiek is örülhetnek, hiszen a magyar sajátosságok közé tartozik a páratlanul érdekes írásmódú-kinézetű magyar nyelvünk), és szorgalmazza a magyarnyelvűséget (a reklámozók, feliratkészítők inkább fognak törekedni az anyanyelvűségre). Erre egyébként spontán – társadalmi – mozgalom is indult a reklámnyelvtörvénytől függetlenül. 2005-ben írt soraim túlzottan optimistának bizonyultak. A magyar nyelvtörvénynek semmilyen pozitív hatását sem lehet kimutatni. Tipikus szimbolikus törvény lett, és az maradt a mai napig.
A nyelvtörvény hiányossága, hogy az idegen szavakra összpontosítva nem tudta kezelni az idegenszerűségeknél még nagyobb gondot jelentő és szaporodó rosszul fogalmazott (például a túlbonyolított, hivatalos, jogi) magyar nyelvű szövegeket, amelyek amellett, hogy kommunikációs zavarokat okoznak, demokráciahiányt eredményeznek, s talán még inkább rombolják a nyelvi kultúrát és közízlést. A nyelvtörvény lehetséges negatív hatása, hogy lehetetlen fordítási és magyarítási ötletek születnek. Megnőhet a magyartalan tükörfordítások száma. A legnagyobb negatív hozadéka azonban az, hogy a magyar nyelv ügye pártpolitikai téma lett, és hosszú időre megosztotta a nyelvészeket, valamint elbizonytalanította a magyar nyelvművelést és nyelvstratégiát. Ez pedig már a „nyelvtörvény” vitájában megmutatkozott. Egy akkori szélsőséges vélemény szerint: „A nyelvtörvény arról szól, hogyan talált újból egymásra az, ami mindig is összetartozott: a politika és a nyelvművelés. Az új jogszabály támogatja az emberek nyelvhasználat szerinti diszkriminációját és annak intézményesült terjesztőit, a szellemi alvilág álnyelvész szélhámosait.”
Ezek után megkérdezhetjük: kinek lenne kedve nyelvművelőnek lenni Magyarországon?
1960-ban magyar szülők gyermekeként beleszülettem a Kárpát-medencébe. Nem Magyarországra, hanem Csehszlovákiába, nem a királyi hatalomba, hanem a kommunista diktatúrába. Nagyszüleimet nem ismerhettem, mert születésem előtt meghaltak, s velük együtt meghalt a múlt is, nem volt örökség, nem volt családi emlékezet, mert tilos volt, mert szüleim féltek beszélni.
A két világháború között a délvidéki magyarság, amikor először került kisebbségi létbe, számos kiemelkedő politikussal büszkélkedhetett, akik igyekeztek a trianoni békediktátum szabta keretek között képviselni a közösség érdekeit. Ilyen jeles közéleti személyiség volt többek között Sántha György, a Magyar Párt elnöke, Prokopy Imre, Deák Leó vagy éppen Pleszkovich Lukács. Közülük is kimagaslott Várady Imre, aki igen hosszú és gazdag közéleti pályát tudhatott maga mögött.
Hatodjára indul óriási bulival a szeptember az erdélyi Énlakán: a Heinczinger Mika (leginkább a Misztrál együttesből ismerhetjük) által életre hívott Énlaki Regejáró egyre népesebb közönséget vonz évről évre, a résztvevők többsége visszajáró, nem csak a helyiek és a környékbeliek, de a távolabbról érkező rajongók bensőséges kulturális fesztiválja lett a rendezvény. Igazi összművészeti ünnep. Idén az első este nagykoncertjét a Sajba adta, a vájtfülűek nagy kedvence, igazi kultúrcsemege, amelyet zenei műfajba aligha lehetne könnyen beilleszteni, vagy megtalálni a kellő kategóriát számára az elektronikus és a népzene
Az 1807. évi IV. törvénycikk kimondta, hogy Fiume közvetlenül Magyarországhoz tartozik. Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc bukását követően horvát igazgatás alá került. A horvát–magyar kiegyezés után, 1870-től a város kormányzata királyi jóváhagyással provizóriumként működött. Az Andrássy-kormány ettől kezdődően komoly fejlesztéseket foganatosított: 1871-ben megkezdődött a korszerű kikötő kialakítása, 1873-ban a vasút is elérte Fiumét. 1910-ben a város 49.726 lakosának 51 százaléka olasz, 25 százaléka horvát, 13 százaléka pedig magyar nemzetiségűnek vallotta magát.
A Sétatér – szellemvasút a Szamos partján című kézirat készen áll a kiadásra, tartalma hibrid szövegegységekből áll. A könyv tematikája valóban a hattyúk és a kolozsvári Sétatér megörökítése, ám mindez egy tág dimenzióban végigvitt kultúrtörténeti utazás, amelynek során Kolozsvár teljes történelme mellett a magyar és világirodalmi hattyúábrázolásokon át a költő személyes identitáskérdései is fellelhetők.
Szőcs Géza 1983-ban írta Esti ima című versét, a legsötétebb Ceaușescu-korszakban, amikor – 1982-es lefogása után – nemcsak szabadságáért, de életéért is aggódnia kellett. A visszatérő kihallgatások gyakran kínzásokká fajultak, valóságos háziőrizetben élt szülei lakásában; telefonját lehallgatták, minden lépését megfigyelték, s a házkutatások során elkoboztak mindent, amit személyesen fontosnak tarthatott – leveleket, verseket, jegyzeteket. Folyamatosan érzékeltetni akarták vele kiszolgáltatottságát – azt, hogy a hatalom bármit megtehet vele.
Tizennégy éves koromban jártam először Magyarországon, és szinte hihetetlen élmény volt, hogy első utam rögtön Budapestre vezetett. Tudtam, hogy létezik egy ilyen ország, ami nekünk anyaországunk, és amelynek eszményképe szinte jogalapját és bizonyítékát adta identitásomnak, ami néha ellentmondásokkal volt terhes, hiszen nagyon korán megtanították nekem, hogy magyar nemzetiségű ukrán állampolgár vagyok.