Napjainkban sok szó esik az internetes hazugságról, másként: átverésről, álhírekről, fake newsokról. Óva intik az embereket a kritikátlan információfogyasztástól. Pedig úgy tűnik, hogy elemi igény van rá. Hosszú a füllentés, a hazugság útja.
Az első, nyilvános, médiahazugságot kacsának nevezték. Hírlapi kacsának. De mi köze van ennek a hápogó falusi jószághoz? Talán a háp-háp a hazugságra utalna? A „kacsaságban” lenne valami a hazugságból? Nem, dehogy. Tény, hogy kacsa szavunk többféle jelentésben él. Az első: a víziszárnyas. Ebben a jelentésben a szlovák kacsa szó átvétele. Van azután a kellemetlen emlékeket ébresztő kórházi kacsa: kacsa alakú vizelőedény ágyhoz kötött betegeknek. És végül van a harmadik, átvitt jelentés, amely után most nyomozunk: valóságalapot nélkülöző álhír, pletyka, koholmány. A hírlapi kacsa nemzetközi mintára alakult ki. A legvalószínűbb, hogy a francia nyelvben jött létre a kapcsolat. A franciában a canard egyaránt jelent kacsát és valótlan hírt. És mi innen vettük át. Az első magyar nyelvi adat 1855-ből van rá. Vas Gereben egy művében „valótlan hír” jelentésben fordul elő a kacsa. Ezt írja az etimológiai szótár, ez található meg Sárközi Mátyás Mit is jelent? szótárában is. Megnyugtató magyarázatnak tűnik.
De vannak, akik tovább lépnek, más utakat keresnek.
Ráth-Végh István Az emberi butaság kultúrtörténete című művében más magyarázatot ad a hírlapi kacsára. Az interneten is számos furcsaság terjeng – főleg Ráth-Véghre utalva. A hírlapi kacsa feltételezhető forrásait – a kérdést ugyan el nem döntve – Forgács Tamás tárta fel 2005-ben megjelent könyvében („Állati” szólások és közmondások). Ő is úgy látja, hogy a hírlapi kacsa a francia nyelvből indult el – a canard tükörfordításaival; a jelenséget idegen nyelvi hatásra létrejött jelentéskiterjesztésnek, jelentéskalknak hívják. (Kalk = tükörszó, tükörkifejezés.) A francia eredetet bizonyítja egy 18. század eleji szólás: donner des canards (adja a kacsákat), ami azt jelentette, hogy becsap, megvezet valakit. A canard szó hamis, kósza hír jelentésben az 1850-es években bukkan fel – érdekes módon szinte ugyanakkortól van rá magyar adat is. Az új jelentés talán a kacsákról szóló félrevezető anekdotákból eredt. Egy 18. századi párizsi anekdota szerint egy tudós hat kacsájának levágta a fejét, majd azok még jó ideig fej nélkül úszkáltak a vízen. Ugyancsak egy párizsi anekdota szerint furfangos módon, hashajtóban főzött makkot tartalmazó kötéllel vadkacsarajokat lehet fogni. Ám ezt a csalafinta módszert jegyző anekdotát a nagyotmondásairól híres Till Eulenspiegelből is ismerhetjük.
A sok kacsatörténet közül az egyik szervesen kapcsolódik a sajtóhoz: „Egy Cornelissen nevű antwerpeni (belga) újságíró megsokallta az akkori lapok együgyű hazudozásait s példát akart mutatni, hogyan kell szellemesen lódítani. Lapjában cikket írt egy tudományos kísérletről, amely a kacsák falánkságának a méretét volt hivatva kideríteni. A tudósok húsz kacsát berekesztettek egy baromfiudvarba. Egyet közülük nyomban levágtak, tollastul-bőröstül aprólékot metéltek belőle és odavetették a többinek. Azok kannibál módra nekiestek és felfalták. Maradt tizenkilenc. Megint levágtak egyet, felaprózták, odadobták a megmaradt tizennyolcnak. Ezt is bekapták nagy hirtelen. Ismét feldaraboltak egyet, maradt tizenhét. Így folytatták az etetést, mindig egy-egy kacsát aprítva raguvá, s odaszórva a megmaradtak elé. Az utolsó kacsának feltálalták az utolsó előttit s ez ínyes falattá metélt társát változatlan étvággyal fellakmározta. Íme tehát bebizonyult, hogy a kacsa a földkerekség legmohóbb és legfalánkabb állatja, mert egyetlen kacsa képes volt pár óra alatt tizenkilenc másik kacsát fölfalni.” Ez a furcsa és persze becsapós történet azután állítólag végigjárta a világsajtót. Akárcsak olyan korábbi magyarországi „kacsatörténetek”, mint egy 1664-ből származó újságlap, mely szerint Zrínyi Miklós zsiráfnyakú tatárt fogott el a törökökkel vívott harcai során, 1530-ban pedig a Tisza-vidékén kígyójárvány tört ki, a kígyók bemásztak az emberek torkába és csak akkor bújtak elő, ha az illető kifeküdt a napra… Mondani sem kell, kacsák ezek a javából!
A francia és a belga eredet mellett van egy bizonytalanabb, német magyarázat is, amelyet a Lutz Röhrich szólásgyűjteményéből vettek át többen. Eszerint az újságok szerkesztői által nem hitelesített jelentéseket az n. t. (non testatum – nem bizonyított) rövidítéssel látták el. Ez pedig kiejtve az n. t., azaz a német Ente, kacsa szót adta ki. Még mélyebbre ásva a német nyelvtörténetben egész Lutherig jutunk. Luther egy helyen szóvá teszi, hogy vannak rossz prédikátorok, akik hazudnak, az egyik kék kacsákról prédikál, a másik a tyúkok tejéről. A reformáció idején a legenda szó német alakját (Legende) játékos ferdítéssel Lügende (hazudós), sőt kicsit torzítva Lugente (hazug kacsa) formában is használták – s talán már ekkor összekapcsolódott a hazugság és a víziszárnyas.
A hírlapi kacsára gyakorlatiasabb (egyszerűbb) választ keresők a szabályosan úszkáló, újra és újra feltűnő kacsák képében látják a megoldást. Vagy még inkább a kacsák nyugtalan, hangos, az ember számára érthetetlennek és fölöslegesnek tűnő gágogásban. Amire már én is utaltam írásom elején a háp-háp hangutánzással.
Tény, hogy az álhír és a kacsa valamikor a 19. század derekán szervesen összekapcsolódott. Lehet, hogy már előbb. Egyes párizsi bulvárlapok előszeretettel azonosultak a kacsával, ilyen címeken jelentek meg: Igazmondó Kacsa, Dühös Kacsa, Az Év Kacsái, Láncravert Kacsa. A „kacsa” mint a bulvár alapvető műfaja Magyarországon is hamar megjelent. Ady Endre Egy kacsa-affér (Pesti Napló 1904. június 28.) című írásában hívja fel rá a figyelmet. Ezzel a címmel nálunk a rendszerváltás idején működött lap (Kacsa Magazin), ám a hírlapi kacsa minden valószínűség szerint örök, hápogni halljuk mindenfelől, csak mostanában átröppent az internet, az online média térfelére, és fake newsnak hívatja magát.
Ma ünnepli fennállásának 25. évfordulóját a Petőfi Irodalmi Múzeum keretei közt működő Digitális Irodalmi Akadémia, közismertebb nevén: DIA. Az immár nagymúltú projekt egyik lényeges hozadéka, hogy teljesen ingyenesen nyújt hozzáférést a magyar irodalom jelentős műveihez, minőségi, ellenőrzött forrásnak számító szövegbázisát évről évről bővítve szolgálja világszerte a magyar olvasókat. Az évfordulós ünnepségen hangzott el Demeter Szilárd főigazgató köszöntőbeszéde.
Volt már szobor, bélyeg, busz, iskola, találkozó, szavalóverseny, egyesület, utca, előadás, 200. Mi az? Pontosabban: ki az? Természetesen Petőfi Sándor.
Lehet-e még Petőfiről újat mondani? Lehet-e még vele és a műveivel úgy foglalkozni, hogy valami olyat mutassunk, amit addig még senki, vagy csak kevesen? Persze, erről biztosan meg van mindenkinek a maga véleménye, de őszintén, a Petőfi-emlékév kilencedik hónapjában már majdnem azt hittem, hogy a fent feltett kérdésre az én válaszom a nem, dehogy, mindent hallottam már, köszönöm lett volna.
Kétszáz éve született, egy esztendőben Petőfi Sándorral. Azokban a mozgalmas márciusi forradalmi napokban ott volt az élbolyban, és később is kitartott a forradalom mellett. Előbb Egressy Gábor délvidéki kormánybiztos mellett volt írnok, majd a szegedi önkéntes nemzetőr-zászlóaljban számvevő hadnagy lett, a forradalom végnapjaiban Perczel Mór főhadnaggyá nevezte ki.
„Túl korai még ez a kötet, túl hirtelen és váratlanul kellett ennek a pályának lezárulnia” – meséli Balázs Imre József, a Szőcs Géza: Összegyűjtött versek című – most megjelent – kötet szerkesztője. A könyv a három éve elhunyt költőre, Szőcs Gézára emlékezik, aki idén töltötte volna be hetvenedik életévét.
A Petőfi Irodalmi Múzeumban ünnepelték a három évvel ezelőtt elhunyt Szőcs Géza költő 70. születésnapját, ahol a Szőcs Géza 70 című emlékalbum bemutatója apropóján látható volt az Írókorzó című portréfilmsorozat Szőcs Gézáról szóló epizódja, és megnyitották a Szőcs Géza arcai című kamarakiállítást és bemutatták a Fekete Sas Kiadó gondozásában megjelent A kolozsvári sétatér című hangoskönyvet, valamint a Helikon kiadó által megjelentetett Összegyűjtött versek című könyvet is.
Hogy ki volt Szőcs Géza, azt tudjuk. Tudjuk? Nem tudjuk. Sok Szőcs Géza létezett, mindenkinek volt egy Gézája. Géza maga is többféleképpen jelent meg, mikor hogy hozta kedve. Ha éppen úgy, akkor magyarként, máskor kínaiként, vagy delfinként, vagy hattyúként, aki indiánként tért vissza Amerikából, jött, mert segítenie kellett Segesvárnál Bem apónak, és így tovább a véges-végtelenségig.
Most az a kérdés foglalkoztat, hogy mi, akik utána itt maradtunk, mennyire vagyunk felkészültek, hogy hozzányúljunk ehhez az örökséghez? Ha leosztva is, ha töredékeire bontva is képesek vagyunk-e folytatni a munkát? Van-e bennünk elég hit, tudás, elszántság és különösen képesség a tiszta gondolkodásra, az önzetlenségre, amellyel személyes és közösségi problémáinkban dönteni tudunk és van-e megfelelő érzékenységünk a szépre, a jóra, ami hitelessé tesz bennünket mindeközben?
Az értelmező és az értelmezett ugyanazt a toldalékot kapja, két megoldás is van, tehát vagy a Kopolyai út második ütemének, a belterületi szakasznak a felújítási tervei, vagy a Kopolyai út második ütemének, a belterületi szakasz felújításának a tervei. De a mostani megoldás nem jó.
Valamikor a kiscserfei hegyen, ahol apám szőleje volt, a szomszéd parasztember hívott: „Gyere velem, gyerök, a másik högyre, van ám ott sok mukucs meg pöle!” Átszekereztünk hát Förhénc hegyre, ahol sajnos mukucsok nem mutatkoztak, viszont a korabeli dalból mókusnak ismertem azokat.
,,A vers a Föld útja a Nap körül”[1] – írja Szőcs Géza 1976-ban. A költészet és a költészet búrájában születő mindenkori vers definiálására hivatott költő a létezés misztériumát az irodalom ágas-bogas, labirintusszerű univerzumán belül igyekezett megérteni, értelmezni, továbbadni és közvetíteni nekünk, halandó embereknek.