Tanulságos nyelvművelő eset történt nemrégiben a gyermekorvosi rendelőben. A doktornő feliratot függesztett ki a helyes, illendő nyelvhasználattal kapcsolatban. Ezt írta:
„Tisztelt Szülők! A mi és az Önök gyermekeinek nem segge, hanem popsija van, nem fosnak, hanem hasmenésük van, nem finganak, hanem szélgörcsük van, és nem taknyosak, hanem náthásak! Tisztelettel kérem, hogy mielőtt bejönnek a rendelőbe vegyék le a sapkájukat, és köszönjenek. A megszólítás nem X. és Y. legyen, hanem kérem hozzátenni, hogy doktor néni és doktor bácsi. Köszönöm megértésüket, Boldog új évet kívánok! Dr. teljes név…”
A feliratot valaki lefényképezte és kitette a világhálóra. Sokan hozzászóltak, s de azt hiszem, nem elegen, sőt érdemes kicsit tovább gondolkozni a történteken. Mindenesetre elindult a közösségi nyelvművelés. Egy hosszabb véleményből (a helyesírást minden esetben a helyesírási normához igazítottam): „Komolyan ezeket a 21. században el kell mondani ebben az országban? Eléggé elkeserítő, hogy a kedves szülők nem tudnak példát mutatni… Mit várjunk akkor el a most felnövő generációtól? Ecsethajú metroszexuális banda, ám ezt is valakitől látták, vagy csak a nevelés teljes hiánya mutatkozik meg?”
Csaba válaszol a doktor néninek: „Tisztelt doktor néni, a mi és az ön gyerekeinek nem popsija, hanem feneke van! A fiamat ugyanis fenéken és nem popsin rúgták focizás közben!” Róbert replikázik: „Szia Csaba! Nincs jogom kioktatni téged, de a hátsó fertálynak sok kifejezése van a magyar nyelvben. Igen-igen, ahogy fogalmaztad, nem popsi, hanem fenék. De ha olvastad az utolsó mondatot is, akkor tudod, hogy gyermekorvos rakhatta ki az ajtóra. A kisbabának popsija van, a gyereknek feneke, a felnőttnek segge (sejhaja), akit utálunk, annak picsája (megint más), és el is küldjük oda…” Megjelenik az örökké szójátékos kommentelő: „De mit tegyünk azzal, akinek az esze feneketlen?” Angyalka konkretizál: „Feneke a tónak van”. Részigazság, mondhatnánk. Éva mesteri nyelvi megfigyelése: „Bölcsődében dolgoztam. Reggel anyuka vetkőzteti eleven kisfiát: Fiam! Maradj nyugodtan a seggeden, mert akkorát csapok a valagadra, hogy kidurran a picsád!” Erika, ápolónő nevelési megfigyelése: „Gazdag szókincsű anya volt. Szegény kölök!” Zoltán, üzletágvezető összegez: „Ilyenkor mindig elcsodálkozom azon, milyen gazdag is édes anyanyelvünk!”
Egy gyógyszerész megvédi a gyermekorvost: „Gyógyszertárban dolgoztam hosszú évekig, és ott is elhangzottak ilyen, és hasonló kifejezések. Kérek valamit a gyereknek, mert f...sik., kérek a gyerek s…ggére kenőcsöt, mert piros.” Dóra csatlakozik: „Sajnos ezt nem csak a gyermekorvosi rendelőben kellene kiírni, hanem az óvodák ajtajára is.” Egy óvodából ezt megerősítették: „Akik meg nem értik, na pont azoknak szól!”
Csaba visszatér: „Hűha, látom jó kis vitát indítottam el. Pedig én csak a véleményemet mondtam el. Szerintem jobban hangzik az, hogy fenék, mint popsi, kortól függetlenül.” Egy kisújszállási hozzászóló: „Kedves Csaba! Nem a fenék elnevezéssel volt gond, ha megnézed a feliratot.”
Blanka összefoglalja a vitát és újabb példát hoz: „Az orvosnak igaza van. Nem tudunk viselkedni. Mindenre sok kifejezés van a magyarban. De nem mindegy, melyiket, hol használjuk. A focipályát ne tévesszük össze az orvosi rendelővel. A pályán azt mondják, hogy tökön rúgtak. De a dokinál herét emlegetünk. Minden kulturáltság kérdése.” Béla viszont visszavág: „Anno, a húszas éveim elején fordult elő velem, hogy édesanyám elkísért a sürgősségre, ahol a szolgálatos doki így fogadott: hát, fosunk, fosunk?” Biztos így volt, bár a húszas évei elején édesanyja által sürgősségire kísért fiú kicsit furcsa látvány lehetett. De nem bocsátkozom vitába, mert még nekem is beszólnak.
Tanulságos eset. A mindennapi nyelvi kulturáltságra figyelmeztet. Amit vagy megtanulunk a szüleinktől, vagy nem… Mert az iskolában erről többnyire szó sem esik. És van egy általánosabb nyelvi vonatkozása is, ez pedig nyelvészi, nyelvstratégiai megoldásra vár. A testrészek és egyes élettani folyamatok megnevezése a magyarban. Már az 1970-es években dr. Veres Pál szexológus felhívta a figyelmet arra, hogy a mai magyarban az intim testrésznevek vagy vulgárisak, vagy annyira mesterkéltek, kimódoltak, hogy nevetségesnek hatnak. És a beteg nem tud választani. Vagy kimondja a vulgáris szót, vagy elneveti magát a prűd kifejezésen (már ha ismeri). Ez a probléma a szexuális felvilágosításban is megjelenik. Ott értelemszerűen nem használják a közismert népi kifejezéseket, a virágos kifejezéseken pedig kacagnak (röhögnek) a fiatalok, ha egyáltalán értik. És ekkor javasolta egy nyelvész, hogy alkossuk meg az intim testrésznevek, általában a szerelmi kommunikáció köznyelvi megfelelőit. El is indult a próbálkozás, sokan mulattak rajta, majd abbamaradt. Ez a nyelvi rendezetlenség, hiány szülte meg a gyermekorvos feliratát. Amin lehet vitatkozni… Egyúttal bemutattuk a közösségi nyelvművelést, vagy még inkább: nyelvi nevelést. De ez nem pótolja a szakma, az orvosok és a nyelvészek közös felelősségteljes feladatát: megalkotni végre a szexuális kommunikáció köznyelvi formáit, illetve, ha elfogadjuk valamelyiket, akkor terjeszteni, terjeszteni… és nem kinevetni!
A köznyelvben használható szerelmi kifejezések megalkotásának korábbi vitájáról szól sorozatom következő része.
Szóval beszéljen belőlem az olvasó, egyrészt mert állítólag az olvasónak mindig igaza van (nincs, de nála van az ítélet joga és az író pénze, tehát hízelegjünk emígyen), másrészt mert mi más lehetne egy irodalmi múzeum főigazgatója mint olvasó. Ez a dolga, főállású olvasóként gondozza a magyar irodalmat, és lásd első pont.
A forgalmas utcák, aluljárók ma már nem a rikkancsoktól, azaz a harsány újságárusoktól, hanem a handabandázóktól, az ordítva mobiltelefonozóktól, esetleg a zenés hittérítőktől zajosak. Nem volt mindig így. Száz éve a pesti utcák a rikkancsoktól voltak hangosak:
Egy ideje, akármerre fordul az ember a média bozótosában, a mesterséges intelligencia bukkan elő a bokorból. Hol diadalittas, hol ámuldozó, hol sápítozó hangfekvésben száll az ének a ChatGPT-ről. Hogy most már az MI. (Szokjunk hát az új és egyre gyakoribb rövidítésekhez és mozaikszavakhoz!) nem csak a régi helyén, a mennyiségtani műveletek és a műszaki teremtés birodalmában válik lassacskán egyeduralkodóvá, hanem a kommunikáció egyre gyomosabb mezején is.
A húsvét – a keresztény liturgia szerint – a nagyböjt utáni időszak, a feltámadás és a megváltás örömünnepe. A húsvéthétfő viszont már a mulatozások – népi szokások és játékok – egyvelegét képezi, amelynek napjainkban – sajnálatos módon – a gyakorlott formája kevésbé él – sokkal inkább a rá való emlékezés, a vízbevető hétfők újraelbeszélése, és nem annak megélése lesz meghatározó.
A megfeszítettség a keresztény ember erős tudati tapasztalata, a test meggyötrésének – s mint ilyen az ember meggyötrésének – legrettenetesebb képzete, a legszörnyűbb halálnem, amely a Megváltónak is kijutott, talán épp ezért az egyetlen lehetőség, hogy saját életünk és az Ő élete között közös pontra leljünk, közösséget vállaljunk a halálban.
Húsvét szombatján már a 19. században is kezdetét vette a Jézus Krisztus feltámadására való megemlékezés, ünnepélyes egyházi sereg vonult végig Pest-Buda utcáin, s amelyet aztán másnap, a vasárnapi templomjárás követett. A zsibongó kávéházak és boltok, amelyek általában telis-tele voltak emberekkel, erre a napra elhalkultak, kulcsra zárták kapuikat, s mindenki buzgó imádságba kezdett valamelyik városi szentegyházban.
Tízévesen, az egykori Pajtás újságban jelent meg első kis írásom, amely a mátrafüredi Bene-vár fölfedezéséről szólt. Szüleimmel a mátrafüredi üdülőben nyaraltunk, és egy nap édesapámmal a sűrű bozóttal benőtt várromot megkerestük, és nem félve a kullancsoktól, bejártuk, lerajzoltuk. Azóta a várromot kibontották, kicsit konzerválták, bárki megtekintheti.
Marc Delouze, a magyar költészet francia fordítóinak doyenje 1978 óta rendszeresen részt vesz a magyar kultúra franciaországi terjesztésében. Átfogó magyar költészeti antológiát állított össze és fordított franciára, éveken át több folyóiratokban közölt magyar versfordításokat, 5-6 magyar tárgyú prózakötetet adott ki, magyar költőket hívott meg az általa irányított Parvis poétiques (Költészet köztereken) elnevezésű fesztiválokra.