Nyelvi kalandozások (40.)
Tanulságos nyelvművelő eset történt nemrégiben a gyermekorvosi rendelőben. A doktornő feliratot függesztett ki a helyes, illendő nyelvhasználattal kapcsolatban. Ezt írta:
„Tisztelt Szülők! A mi és az Önök gyermekeinek nem segge, hanem popsija van, nem fosnak, hanem hasmenésük van, nem finganak, hanem szélgörcsük van, és nem taknyosak, hanem náthásak! Tisztelettel kérem, hogy mielőtt bejönnek a rendelőbe vegyék le a sapkájukat, és köszönjenek. A megszólítás nem X. és Y. legyen, hanem kérem hozzátenni, hogy doktor néni és doktor bácsi. Köszönöm megértésüket, Boldog új évet kívánok! Dr. teljes név…”
A feliratot valaki lefényképezte és kitette a világhálóra. Sokan hozzászóltak, s de azt hiszem, nem elegen, sőt érdemes kicsit tovább gondolkozni a történteken. Mindenesetre elindult a közösségi nyelvművelés. Egy hosszabb véleményből (a helyesírást minden esetben a helyesírási normához igazítottam): „Komolyan ezeket a 21. században el kell mondani ebben az országban? Eléggé elkeserítő, hogy a kedves szülők nem tudnak példát mutatni… Mit várjunk akkor el a most felnövő generációtól? Ecsethajú metroszexuális banda, ám ezt is valakitől látták, vagy csak a nevelés teljes hiánya mutatkozik meg?”
Csaba válaszol a doktor néninek: „Tisztelt doktor néni, a mi és az ön gyerekeinek nem popsija, hanem feneke van! A fiamat ugyanis fenéken és nem popsin rúgták focizás közben!” Róbert replikázik: „Szia Csaba! Nincs jogom kioktatni téged, de a hátsó fertálynak sok kifejezése van a magyar nyelvben. Igen-igen, ahogy fogalmaztad, nem popsi, hanem fenék. De ha olvastad az utolsó mondatot is, akkor tudod, hogy gyermekorvos rakhatta ki az ajtóra. A kisbabának popsija van, a gyereknek feneke, a felnőttnek segge (sejhaja), akit utálunk, annak picsája (megint más), és el is küldjük oda…” Megjelenik az örökké szójátékos kommentelő: „De mit tegyünk azzal, akinek az esze feneketlen?” Angyalka konkretizál: „Feneke a tónak van”. Részigazság, mondhatnánk. Éva mesteri nyelvi megfigyelése: „Bölcsődében dolgoztam. Reggel anyuka vetkőzteti eleven kisfiát: Fiam! Maradj nyugodtan a seggeden, mert akkorát csapok a valagadra, hogy kidurran a picsád!” Erika, ápolónő nevelési megfigyelése: „Gazdag szókincsű anya volt. Szegény kölök!” Zoltán, üzletágvezető összegez: „Ilyenkor mindig elcsodálkozom azon, milyen gazdag is édes anyanyelvünk!”
Egy gyógyszerész megvédi a gyermekorvost: „Gyógyszertárban dolgoztam hosszú évekig, és ott is elhangzottak ilyen, és hasonló kifejezések. Kérek valamit a gyereknek, mert f...sik., kérek a gyerek s…ggére kenőcsöt, mert piros.” Dóra csatlakozik: „Sajnos ezt nem csak a gyermekorvosi rendelőben kellene kiírni, hanem az óvodák ajtajára is.” Egy óvodából ezt megerősítették: „Akik meg nem értik, na pont azoknak szól!”
Csaba visszatér: „Hűha, látom jó kis vitát indítottam el. Pedig én csak a véleményemet mondtam el. Szerintem jobban hangzik az, hogy fenék, mint popsi, kortól függetlenül.” Egy kisújszállási hozzászóló: „Kedves Csaba! Nem a fenék elnevezéssel volt gond, ha megnézed a feliratot.”
Blanka összefoglalja a vitát és újabb példát hoz: „Az orvosnak igaza van. Nem tudunk viselkedni. Mindenre sok kifejezés van a magyarban. De nem mindegy, melyiket, hol használjuk. A focipályát ne tévesszük össze az orvosi rendelővel. A pályán azt mondják, hogy tökön rúgtak. De a dokinál herét emlegetünk. Minden kulturáltság kérdése.” Béla viszont visszavág: „Anno, a húszas éveim elején fordult elő velem, hogy édesanyám elkísért a sürgősségre, ahol a szolgálatos doki így fogadott: hát, fosunk, fosunk?” Biztos így volt, bár a húszas évei elején édesanyja által sürgősségire kísért fiú kicsit furcsa látvány lehetett. De nem bocsátkozom vitába, mert még nekem is beszólnak.
Tanulságos eset. A mindennapi nyelvi kulturáltságra figyelmeztet. Amit vagy megtanulunk a szüleinktől, vagy nem… Mert az iskolában erről többnyire szó sem esik. És van egy általánosabb nyelvi vonatkozása is, ez pedig nyelvészi, nyelvstratégiai megoldásra vár. A testrészek és egyes élettani folyamatok megnevezése a magyarban. Már az 1970-es években dr. Veres Pál szexológus felhívta a figyelmet arra, hogy a mai magyarban az intim testrésznevek vagy vulgárisak, vagy annyira mesterkéltek, kimódoltak, hogy nevetségesnek hatnak. És a beteg nem tud választani. Vagy kimondja a vulgáris szót, vagy elneveti magát a prűd kifejezésen (már ha ismeri). Ez a probléma a szexuális felvilágosításban is megjelenik. Ott értelemszerűen nem használják a közismert népi kifejezéseket, a virágos kifejezéseken pedig kacagnak (röhögnek) a fiatalok, ha egyáltalán értik. És ekkor javasolta egy nyelvész, hogy alkossuk meg az intim testrésznevek, általában a szerelmi kommunikáció köznyelvi megfelelőit. El is indult a próbálkozás, sokan mulattak rajta, majd abbamaradt. Ez a nyelvi rendezetlenség, hiány szülte meg a gyermekorvos feliratát. Amin lehet vitatkozni… Egyúttal bemutattuk a közösségi nyelvművelést, vagy még inkább: nyelvi nevelést. De ez nem pótolja a szakma, az orvosok és a nyelvészek közös felelősségteljes feladatát: megalkotni végre a szexuális kommunikáció köznyelvi formáit, illetve, ha elfogadjuk valamelyiket, akkor terjeszteni, terjeszteni… és nem kinevetni!
A köznyelvben használható szerelmi kifejezések megalkotásának korábbi vitájáról szól sorozatom következő része.
Dr. Balázs Géza | Dicséret és dicsekvés
A magyar ember nem kedveli a dicséretet. Az öndicséret pedig eleve visszataszító. Ahogy a népi szólás tartja: az öndicséret büdös; az öndicséret gyalázat. A falusi illem nagyon sokáig tiltotta a kisgyermek túlzott megdicsérését. Különösen igaz ez az újszülöttre. Ennek egy ősi hiedelem az alapja.
