Magyar Zoltán: Petőfi az aggteleki-barlangban

2022. szeptember 12., 08:34
Aggtelek, Bálvány
Petőfi a felvidéken 6.
Magyar Országgyűlés tavaly Petőfi Sándor emlékévvé nyilvánította a 2022-es és 2023-as esztendőt, a magyar költészet egyik legkiemelkedőbb és legismertebb alakja születésének 200. évfordulója alkalmából. Tudvalévő, hogy a költőóriás élete huszonhat éve alatt közel nyolcszáz verset írt, s ezeknek a verseknek a jelentős része a Felvidéken íródott. Jegyzeteiből kiolvasható, hogy ezer szállal kötődött a Felvidék szépségeihez, végigjárta a nevezetességeket. Mindezt bizonyítja a számtalan emlékhely, szobor, emléktábla. Petőfi Sándor bicentenáriuma alkalmából a márciusi számtól kezdődően egy éven keresztül közöljük a Kiskőrösön született Magyar Zoltán író, néprajzkutató Petőfi Sándorról szóló (történeti) felvidéki vonatkozású írásait 13 helyszínnel. Ezeket az írásokat egyaránt ajánljuk mind az irodalomtörténet szerelmeseinek, mind pedig a szélesebb olvasóközönség figyelmébe. Az egyenként megjelenő fejezeteket szemléletes képanyag teszi élményszerűvé.

 

A Szepességből Rozsnyóra érkező költő 1845 májusának utolsó napjaiban kisebb kirándulásra indult délkeleti irányban. Az úti cél az aggteleki Baradla-barlang felkeresése volt, ahová azzal a fogadott kocsissal kelt útra, aki a berzétei romok kapcsán még egy különleges kincsmondát is megosztott vele (lásd e cikksorozat előző részét). Az első megálló a Sajó völgyének nagymúltú mezővárosa, Pelsőc volt, ahol az alábbi kis intermezzót Petőfi az úti jegyzeteiben is érdemesnek tartott megemlíteni:

„Pelsőcön, hol Gömörmegye gyülései tartatnak, szivart vetem.

Magyar Zoltán | A berzétei kincsmonda
Rozsnyón, e nagy múltú gömöri bányavároskában akkortájt a „legbecsületesebb” fogadó alighanem a Fekete Sas lehetett, mert Petőfi ott szállt meg. A fekete sas mint Rimaszombat címere úgy került Rozsnyóra, hogy a 19. század közepén a két város két legnagyobb fogadója címert cserélt. Így lett Rimaszombaté a három rózsa. Az iglói barát, Pákh Albert is Rozsnyón született, tán ezért is különös, hogy Petőfi alig ejt pár szót e gazdag történelmű bányavároskáról.

 – Majd papírba tekerem – szólt a boltos.

– Oh, nem szükség…

– De kérem, csak tessék id’ adni; nem fognak ugy megszáradni…”

Innen az országút keletnek fordul, és a Gömör–Tornaikarszt déli peremén haladva Pelsőcardó és Gömörhosszúszó érintésével jut el a tornai határon fekvő Aggtelekhez. Talán Petőfi kocsisa arról is említést tett, hogy a közeli Kecső határában állt valaha egy rossz hírű fogadó, amelynek kocsmárosnéja kifosztotta és meggyilkolta az oda betérő pénzes utazókat, majd az áldozatok maradványait úgy tüntette el, hogy azokat a másnap érkező vendégeknek feltálalta. Legalábbis erről és a kecsői véres kocsmáról már a 19. században is keringtek a gömöri és tornai folklórban a horror határát súroló népi elbeszélések.

A cseppkőbarlang mély benyomást tett a költőre, és keletkezésére nézve maga is előállt egy sajátos eredettörténettel:

„Aggtelekre érvén, vezetőt hivattam, s fáklyákkal ellátva magunkat, elindulánk a barlangba, mellyet Baradlának neveznek ottan, s melly mindjárt a falu mellett van. A kálvinista rector künn ácsorgott a ház előtt; vezetőm meghivására ő is hozzánk szegődött. Bementünk.

Oh, ti szűkkeblű emberek, kik mindenben örökké szabályokat kerestek és állitotok, jertek ide és boruljatok térdre a szabálytalanság remeke előtt!

S mi az a szabály? semmi más, mint a sánta középszerűség mankója.

Soká tünődtem: mint eredhetett e barlang.

És kitaláltam.

Mikor a mennyországból kiebrudalták a pártos angyalokat, itt kezdték jövendőbeli lakásukat, a poklot, ásni; azonban itt nem boldogulván, másfelé fordultak. Képzelhetni, mint fáradtak szegény ördögök e sikertelen munkában, izzadságuk még most is csepeg e félig kész pokol oldalairól és tetejéről.”

Aggtelek, Bálvány

Habár Petőfi műmondája az Uti jegyzetek lapjairól csak szórványosan került át a köztudatba és a folklórba, a Baradla kapcsán többé-kevésbé hasonló történetek terjedtek a 19. század közepén. A kor népszerű ponyvaszerzője, Medve István az általa írt Tatár Péter Rege kunyhója című füzetsorozatában két verses regét is szentelt a témának, a cseppkőbarlang eredetét huszita rablókkal hozva összefüggésbe. E verses regéket dolgozta át prózába Erasmus Schwab 1865-ben megjelent német nyelvű, a Magyar Királyságot ismertető földrajzi művében (Land und Leute in Ungarn).

Az Aggteleki-barlang meglátogatásakor a költő újfent egy rávalló, enyhén provokatív játékba keveredett:

„Mint emlitém, a falubeli rector is velünk járt. Ezt a fi atal embert meglepem, gondoltam, a barlang belső végéhez érve, hol a látogatók fölkarcolják neveiket. Bevéstem hát nagy betűkkel én is nevemet.

– Tán el sem lehet olvasni?

– kérdezém, csak azért, hogy odanézzen és bámuljon.

– Oh igen, felelt ő, el lehet: Petőfi … – de, irgalmatosságos egek! ezt olly hidegvérrel, olly minden tiszteletérzés, olly minden meglepetés nélkül mondta ki, mintha ez állt volna ott: Kíribicza Istók vagy Sujánszky vagy Badacsonyi vagy nem tudom, mi?”

E sorokat a költő irodalmi ellenlábasai aligha hagyhatták kommentár nélkül. Hiszen nem elég, hogy mindennemű szerénytelenség nélkül szólt önmagáról, de immáron nevükön is nevezte az ellenfeleit, köztük két költőpózban tetszelgő fűzfapoétát: Sujánszky például a Honderű által ünnepelt papköltő volt ekkoriban, Badacsonyi név alatt pedig bizonyos Garay Alajosra, Garay János öccsére ismerhetünk. Nem éppen hízelgő szavak, s a megnevezettek azokat – joggal ugyebár – személyes sértésnek vették.

A Honderű szeptemberi számában Az agtelki barlangban címmel egy paródiának szánt versezet jelent meg névtelenül, hol suta, hol tagadhatatlanul szellemes sorokban próbálva a túlzottan is elbizakodottnak tartott Petőfi elé görbe tükröt állítani. Már az alcím is felettébb árulkodó: Petőfy a kálvinista Rektorhoz. Tudnivaló, hogy ekkortájt a költő nevét egyedül Szemere Miklós írta következetesen y-nal. Tehát a névtelenség dacára nem is próbálta komolyabban titkolni szerzői kilétét. Tompa Mihály, olvasva az írást, leplezetlen kajánsággal sietett gratulálni Szemerének: „Édes barátom! Keményen rám parancsolván: hogy a körtvéket megköszönjem: íme megköszönöm! mellyek hogy megérdemlék a köszönetet annyira világos, mint az Pesten, hogy az Aggteleki barlangot Szemere Miklós írta.

De Petőfi ekkor már egy szép élménnyel gazdagabban Gömör vármegye nyugati határszélein járt, hogy ottani barátai vendégszeretetét élvezve a sárosi és szepesi fáklyás zenéket követően egy újabb szimbolikus közéleti elismerésben részesülhessen.

 

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. augusztusi számában)