Kemenes Henriette elsőkötetes nagyváradi szerző verseit személyes, érzékeny hang jellemzi. Kemény István azt írja: „Kemenes Henriette hiperérzékeny versei menedéket keresnek az élőlényeknek a fullasztóan szűkös világban, odút, ahol éppen elférünk, és még levegőt is kapunk. Teret és időt nyitnak oda, ahol azt hittük, nincs hely: kifordítják a barlangot, és zöldhatárt tesznek a hétfő és a kedd közé, hogy átszökhessünk rajta a jövőből a múltba, és vissza is, ha kell.”
„Nem tudom, hogy vannak-e nagy versek a kötetben vagy sem. De vannak fontosabb versek, amelyeket mély érzések inspiráltak” – vallja a szerző a kötetről, hozzátéve, hogy a könyvben megjelent szövegek vezérmotívuma a primordiális szakralitás.
Formai szempontból Kemenes Henriette alkotásai prózaversek, szabadversek, melyekben a megjelenített külső világ belsővé válik: „Lassú zúgás, mint egy lélegeztetőgép, neonkattogás. / Állsz a májfoltos csempén, sápadt áruházi fényben, / a jégre fektetett hús vértelen árnyalatait figyeled.”
Kosztolányi azt mondja, minden ember egyedüli, egyedi. Mint emberi, éteri ujjlenyomat, úgy debütált Kemenes Henriette, nagyon is egyedi, egyéni hangon. Érezzük minden versében a pillanat feszültségét, ezzel szemben az Odú egyfajta oltalmat jelent, mely túl az ösztönön is teljes biztonságot ad.
Amikor a szent és a profán találkozik egymással, az intimitás valamiképpen kiröppen a szemlélő elé, mint odúból madár – bármilyen hihetetlen is, a befogadó nem a madarat látja meg először, hanem a kiröppenés erejének, szépségének tanúja. A további történésekre valamiféle csöndes alázat fátyla telepedik: „Hogy nekünk már végleg oszt-ha-tat-lan-nak kell lennünk, / hogy akárhová bújnánk, valamelyikünk úgyis felfalná a másikat” – mondja a Hullámtörés tegnap, ilyenkor című versben.
Így válik az Odú egy megfoghatatlanul nyugodt erővé, ami végigvezet lelki, testi tájainkon.
A megtapasztalástól eljut az érzékek kifinomultságáig, ebben a zajszülte elcsendesülésben kihallatszik miden tükörlét álma, minden ellobbanás, amit ebben a Bábel utáni kristálycsobbanásban az egyén megélhet.
A magunk alkotta szépségeket el sem lehet képzelni „odúk” nélkül: „… Pedig annyit, mint / más, talán én is érek, de erről/mindig más lesz, aki dönteni fog.”
Ki- és bevezető utak nyílnak e kötetben, a lírai én olykor mint szemlélődő érez rá a jelenvalóság és emlékezés kettősségére. Úgy szárnyal benne a szerelem, hogy szemét mindig azon a dobogós helyen tartja, ahol minden elfér, mi szerethető, mi egyszerű, aminek titka van: mint lesütött szemek alatt a pillanatnak.
Kemenes Henriette megteremt verseiben egy világot, annak minden félelmével, hitével, megváltásának ösvényeivel. Miként a kisgyermek felfedez, miként a felnőtt úgy igazol vissza, hogy elfeledte a benne élő kisgyermeket.
Oda-vissza utazás élményét nyújtja minden vers, új ajtókon való bebocsátás ez, szemlélődő rácsodálkozás: „Anyám a víz fölé hajol, mosakszik, / s ahogy arcáról a víz lefelé csorog – / milyen fiatal, istenem, milyen fiatal…” Kérdések röppennek fel, a válaszok valahol útközben születnek, bennünk. Mert „A vállak súlya lemérhetetlen”.
A kötet lélegzetállító befejezéssel szakad meg, A megbocsátásról című vers (mely egy triptichon része) egyetlen, emberi léptékkel nehezen megvalósítható belső parancsával: „Megsajnálni egy szörnyet.”
Kemenes Henriette: Odú. Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2020.
„Hogyan lesz erőnk a jövő kihívásaival szembenézni? Minden eszköz megadatott: kell hozzá költészet, történet, szeretet. Utána jöhet a tudomány” – olvashatjuk Bonczidai Éva sorait a Magyar Kultúra magazin novemberi, erő tematikájú lapszámának beköszöntőjében. Az erős ember ismérvei, a különféle erőforrásaink, valamint az emberi erő jóra való felhasználásának módozatai mellett az Erő lapszám legfontosabb kérdései tehát e három – hatványozottan hátrányos helyzetű – kulcsfogalom köré épülnek.
Az Animus Kiadó 2007 óta adja ki a skandináv krimik sorozatot, amelynek népszerűsége mind a mai napig töretlen. A sorozatban elsőként az izlandi Arnaldur Indriðason Kihantolt bűnök című regénye jelent meg, s az az óta eltelt tizenhat évben százhatvannál is több címszóval ajándékozták meg a műfaj rajongóit. A legtöbb szerző svéd, norvég és izlandi nemzetiségű, de akad közöttük néhány dán és finn is.
Bela Durancinak, „Szabadka első okleveles művészettörténészének” (Bács, 1931 – Szabadka, 2021) neve egyformán ismert mind a szerb, mind a magyar művészeti körökben, hiszen mind a két nyelven számos könyve, művészekről írt monográfiája, kiállításmegnyitója, katalógusa és folyóiratokban közölt szakcikke jelent meg, s az általa rendezett kiállítások száma is impozáns.
Minden egyes, a helyi regionális történelem egy-egy darabját kiszínezni kívánó kiadvány megjelenése valóban fontos és kívánatos, kiváltképp napjainkban. Éppen ezért nem csupán a felvidéki magyar cserkészmozgalom, hanem a Rimaszombat története iránt érdeklődő számára is érdekes és inspiráló lehet a Lilium Aurum kiadó gondozásában megjelent, A cserkészliliom peremvidéki szirmai című kötet, amelyben a szerző, Gaál Lajos, a 110 éves rimaszombati cserkészet krónikáját tárja elénk.
A huszonöt éves Petőfi Sándor Föltámadott a tenger című versét 1848. március 30-án, a Pesten újra elkezdődött forrongások hatására írta meg, az egész nemzeti közösség szószólójaként. Földrengésszerű változást írt bele egyetlen képbe, egy új világrend eljövetelét hirdetve. Tömegeket mozgatott meg szuggesztív költői erejével, költészetének máig tartó ereje magyarságtudatunk része, nemzeti önazonosságunk, sőt önmeghatározásunk részévé is vált.
Mikor vagyunk arccal a falnak? Mondjuk, ha büntetésből sarokba állítanak. Vagy nekiesünk. Esetleg valaki arccal a falnak lök. Mindenesetre egy olyan élethelyzetet feltételez, amelyet alapesetben nem szabad akaratunkból, örömmel választunk. Szerintem csak úgy senki sem állt még oda egy falhoz. Ha közvetlenül előttünk van, akkor nem látjuk, mi zajlik körülöttünk.
Margaret Atwood 2022-ben megjelent Égető kérdések című esszékötete meglehetősen felborzolta a kedélyeket. Súlyos kérdéseket tesz fel (mi számít igaznak?; összefér-e a politika és művészet?; illetve érdekli a geopolitika, a faji fennmaradás, a történetek létjogosultsága is), amelyekre maró őszinteséggel felel, kellő humorral fűszerezve. A hangsúlyok öt fejezeten keresztül váltakozva jelennek meg.
Tóth László (1949) Rossz napok című keményfedeles gyűjteményes kötetének alcíme Új versek és rátalálások 2018– 2023. Öt év hosszú idő, de egy korábbi interjúban éppen a szerző jelenti ki, hogy „ritkán és keveset írt eddig”. Az Új versek része az alcímnek nyilván a megjelölt időszakban születettekre utal – bár sok esetben utalás nélkül is rájönne a nyájas olvasóközönség, hiszen némely alkotás aktuális, az elmúlt évekre kifejezetten jellemző közéleti és egzisztenciális problémákat boncolgat.
A regény szerkezete nagymértékben hasonlít a lapunk júliusi számában ismertetett Végzetes ígéret című Angela Marsons-krimire, amely ráadásul ugyanúgy 2018-ban jelent meg először, mint Carmen Mola regénye. Mindkét műben egy nő a nyomozóegység rátermett parancsnoka, mindkettőjük csapata egy új taggal gyarapodik, akit a többiek nehezen fogadnak be, mindkét regényben különös részletek derülnek ki a nyomozók magánéletéből.
Silling István, a nyugat-bácskai nyelvjárások és népélet avatott kutatója új összefoglalással jelentkezett, melyben szülőfaluja, Kupuszina máig megőrzött hagyományos viseletét mutatja be. A témára vonatkozó több mint négy évtizedes gyűjtéseinek eredményét sajátos módon dolgozta fel és adta közre: könnyen kezelhető, áttekinthető szótár formájában.