Nagy Erika: „Az őszinteséggel szeretem magam kényeztetni” – beszélgetés a 75 éves Gágyor Péterrel

2021. május 13., 04:00

Az ipolysági születésű Gágyor Péter április 6-án ünnepelte 75. születésnapját. Az egykor Németországba emigrált, majd két évtized múltán Komáromban, a Duna magyarországi oldalán otthonra lelő írónak tizennégy kötete jelent meg, köztük fordításkötetek, drámák, regények, novelláskötet, tanulmánykötet, verskötetek.

Fotó: Somogyi Tibor

– Vannak emberek, akik sima úton járhatják végig sorsukat. Gágyor Péterről ez nem mondható el. Gyakran mentél hegynek fölfelé, vagyis rögös volt az utad?
– Enyhén szólva. Az egész életem a kompromisszumok és a túlélés keresése volt. Fiatalon családot alapítottam, korán megnősültem, két nappal a huszadik születésnapom előtt. Az egyik rendezésem nyomán elvesztettem a csehszlovákiai állampolgárságomat, így velem együtt a feleségem és a lányaim is, vagyis a búsképű lovag, Don Quijote megpecsételte az életünket annyira, hogy a nyolcvanas évek második felében kiraktak az országból. Hét évig gyakorolt rám nyomást az ŠTB, próbált beszervezni a titkosszolgálat, kihallgatások, fenyegetések sora kísérte életemet, nyomatékosan a tudtomra adták, hogy a lányaim soha nem lehetnek egyetemisták. Magyarországon két évig hontalan voltam, retorziók jöttek, sorra mondták le a felkéréseket. Nehéz időszak volt ez mindannyiunknak. Magyarországra költöztünk, ahol rövid időn belül a magyar titkosszolgálat is megpróbált beszervezni. Többször megkíséreltük elhagyni az országot, de nem engedtek át minket a határon, pedig volt érvényes hontalan útlevelünk és vízumunk is. Aztán, amikor Magyarország megkötötte az IMF-szerződést, ami arra kötelezte az országot, hogy aki nem büntetett előéletű, azt ki kell engedni, Németországba mentünk. Göttingenben leltünk otthonra, úgy, hogy egy szót sem beszéltem németül. Többszörösen hátrányos helyzetben voltunk. Két évtizedig éltünk kint, az utolsó éveket már ingáztam a két otthon között. Mivel szlovák állampolgárság nélkül nem tudtunk a szülőföldemen ingatlant vásárolni, Magyarországon, a határ mellett, vagyis Komáromban, pontosabban a közigazgatásilag a városhoz tartozó Koppánymonostorban találtuk meg mostani otthonunkat.
– A két hivatásod, a színház és az irodalom közül melyik áll hozzád közelebb?
– Nem tudom elválasztani az irodalmi énemet a színházi énemtől. A színház feltételez egyfajta csoportot maga körül, s mint egy vallási szekta, hisznek egy esztétikai, etikai igazságban és egy ahhoz való módszertanban. A vershez meg az íráshoz a magány is elég. Addig, amíg a színháznál voltam, nem írtam, a színház kitöltötte az életemet, ez a munka egyfajta teljességet követelt. Mielőtt hazajöttünk, már írtam a jegyzeteket, készültem arra, hogy újra előtérbe helyezzem az írást, ami regénnyel kezdődött, autobiografikus motívumokkal megtöltve, majd a verseskötet következett, és jött sorban a többi is.
– A neveddel fémjelzett SZEVASZ vándorszínház feloszlásának mi volt az oka? Hogy érintett ez téged?
– Nagyon sajnáltam, hogy tíz év után, az utolsó színházi kísérletemet gazdasági okok miatt fel kellett számolni, ugyanis nem kaptunk minimális támogatást sem. Még a színészeket is úgy „zavartam” el, mondván, azért, mert valaki szeret velem dolgozni, attól még nem lehet ilyen körülmények között folytatni. Havonta az akkori minimálbér egyharmadát, ha megkeresték, és bizony volt, akinek családot kellett eltartania. Támogatás nélkül egy színház nem életképes. Amikor belevágtunk, az volt a koncepció, hogy alapítunk egy interregionális színházat, vagyis két város, mondjuk Dunaszerdahely és Esztergom, közös színházat csinál. Egy kamaraszínházat, amely megpróbálja a saját stílusát megfogalmazni. Ez lett volna Európában az első interregionális színház, s még csak nyelvet sem kellett volna váltani, ráépült volna egyik a másikra. Ennek a jelentőségét a politikum sem értette meg akkoriban, vagy én nem csináltam jól valamit. Sosem voltam jó menedzser, és valószínűleg a hírem sem volt jó, a már említett okok miatt.
– Mit adott számodra a Németországban töltött két évtized?
– Adott egy nyelvet, megismertem egy életmódot. Vendéghallgató voltam egy évig a müncheni művészeti egyetem rendezői szakán. Megismertem egy kultúrát, és megszűntek a vágyaim, hogy magyar nyelvterületen kívül működjek. Negyvenéves koromban itthon már ismertek, rám köszöntek, üdvözöltek, Németországban pedig én voltam a senki. Nagyon furcsa helyzetet jelentett, beléptem egy olyan környezetbe, ahol állandó frusztrálásnak voltam kitéve. Ez nem egy versírói állapot, hanem letargikus. Ez tartott egészen addig, amíg vissza nem jöttünk.

Fotó: Somogyi Tibor

– Mi áll közelebb hozzád, a vers vagy a próza? Ha jól tudom, nálad az énközpontú próza vagy a vers áll az első helyen.
– A vers sosem dokumentum, annyira sem, mint a prózai irodalom, tehát egyfajta játék azzal, ami van, meg azzal, ami nincs. A gyerekeknek írt színpadi játékokat is próbáltam verses formában feldolgozni. Mindegy, hogy vers vagy próza, egyformán közel áll mindkettő a szívemhez. Az énközpontú próza és a vers az őszintesége miatt fontos számomra. Lehet, csak azért állnak hozzám közel, mert erre van tehetségem. Mind a színházban, mind az írásban a hitelességet, a hiteles őszinteséget tartom a legfontosabbnak. Mindig is olyan színházzal volt bajom, ahol csinált a jókedv vagy a tragikum. Ha ilyet láttam, fölkeltem és kimentem. Éppen emiatt nem kedvelem sem az operát, sem az operettet, mert nem hitelesen érintenek meg a közléseik. A színházban, amikor a színész önmaga válik például Hamletté, az a katarzis. Ezt érzem a zenében is, a festészetben is. Én az őszinteséggel szeretem magam kényeztetni.
– Mivel május van, és ez a szerelem hónapja, megkérdezem, szoktál-e szerelmes verseket írni?
– Nagyon zsenge koromban talán, de nem volt jellemző. Ahogy mondtam, korán nősültem, nagyon fiatalon ismerkedtünk meg Ildikóval. Amikor szerelembe estem, az engem annyira lebénított, hogy amíg vele voltam, akkor azért nem írtam hozzá verseket, ha pedig nem voltam vele, akkor folyamatosan rá gondoltam. Ötvenöt éve tart a házasságunk, szerintem ez magáért beszél. Több mint fél évtized jóban-rosszban, szeretetben-betegségben. Nosztalgiából később születtek versek, de ezek inkább megidézések, felidézések voltak.
– Mit jelent neked a szülővárosod, Ipolyság?
– Tragikus jelenség, hogy már nincs ott senki, akinél megszállhatnék. Amikor pár éve ott jártam, a szállodában vettem ki egy szobát. Bevallom, egész éjjel nem aludtam, rossz érzés volt, hogy a szülővárosomban már nincs senkim, akivel pár napot eltölthetnék. Sajnos, már nincs kinek köszönnöm a város utcáin. Komáromban hamarabb találkozom ismerőssel, mint Ipolyságon. Lehet azért, mert már túl öreg vagyok. Rá kellett döbbennem, az emlékeken kívül semmi más nem köt oda.
– Mennyire vagy termékeny költő mostanság?
– Volt, hogy naponta három verset is írtam, és olyan is, hogy három hónapig egyet sem. Erősen befolyásolja, éppen milyen lelki folyamatok játszódnak bennem. Nem vagyok csavargós típus, de a pandémia miatt most a lehetőség hiánya problémát okoz nálam. Deprimál engem, éppen ezért olvasok, zenét hallgatok. Van egy kötetre való kortárs versfordításom különböző nyelvekből, és van egy kötetre való versem is, ezeket szeretném a közeljövőben átadni egy szerkesztőnek. Egy szlovákiai magyar szerkesztőnek. Mert én magyar állampolgárként szlovákiai magyar is vagyok. Magyar állampolgárként az összes kötetemet szlovákiai magyar könyvkiadók gondozták. Ez fontos jelenség, határon túli a sorsom. S ez már így is marad.

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. májusi számában)

Gágyor Péter Imre | Száguldás
Nem tudom, honnan jöttem,honnan jöttél, hol vagyunk,csak bóklásztunk a semmiben,s láttuk: ott a vonatunk,és semmi sem volt rendben,utaztunk, vonatra szálltunk,mely nincs a menetrendben,de ez a vonat a mi vonatunk.