– Vannak emberek, akik sima úton járhatják végig sorsukat. Gágyor Péterről ez nem mondható el. Gyakran mentél hegynek fölfelé, vagyis rögös volt az utad?
– Enyhén szólva. Az egész életem a kompromisszumok és a túlélés keresése volt. Fiatalon családot alapítottam, korán megnősültem, két nappal a huszadik születésnapom előtt. Az egyik rendezésem nyomán elvesztettem a csehszlovákiai állampolgárságomat, így velem együtt a feleségem és a lányaim is, vagyis a búsképű lovag, Don Quijote megpecsételte az életünket annyira, hogy a nyolcvanas évek második felében kiraktak az országból. Hét évig gyakorolt rám nyomást az ŠTB, próbált beszervezni a titkosszolgálat, kihallgatások, fenyegetések sora kísérte életemet, nyomatékosan a tudtomra adták, hogy a lányaim soha nem lehetnek egyetemisták. Magyarországon két évig hontalan voltam, retorziók jöttek, sorra mondták le a felkéréseket. Nehéz időszak volt ez mindannyiunknak. Magyarországra költöztünk, ahol rövid időn belül a magyar titkosszolgálat is megpróbált beszervezni. Többször megkíséreltük elhagyni az országot, de nem engedtek át minket a határon, pedig volt érvényes hontalan útlevelünk és vízumunk is. Aztán, amikor Magyarország megkötötte az IMF-szerződést, ami arra kötelezte az országot, hogy aki nem büntetett előéletű, azt ki kell engedni, Németországba mentünk. Göttingenben leltünk otthonra, úgy, hogy egy szót sem beszéltem németül. Többszörösen hátrányos helyzetben voltunk. Két évtizedig éltünk kint, az utolsó éveket már ingáztam a két otthon között. Mivel szlovák állampolgárság nélkül nem tudtunk a szülőföldemen ingatlant vásárolni, Magyarországon, a határ mellett, vagyis Komáromban, pontosabban a közigazgatásilag a városhoz tartozó Koppánymonostorban találtuk meg mostani otthonunkat.
– A két hivatásod, a színház és az irodalom közül melyik áll hozzád közelebb?
– Nem tudom elválasztani az irodalmi énemet a színházi énemtől. A színház feltételez egyfajta csoportot maga körül, s mint egy vallási szekta, hisznek egy esztétikai, etikai igazságban és egy ahhoz való módszertanban. A vershez meg az íráshoz a magány is elég. Addig, amíg a színháznál voltam, nem írtam, a színház kitöltötte az életemet, ez a munka egyfajta teljességet követelt. Mielőtt hazajöttünk, már írtam a jegyzeteket, készültem arra, hogy újra előtérbe helyezzem az írást, ami regénnyel kezdődött, autobiografikus motívumokkal megtöltve, majd a verseskötet következett, és jött sorban a többi is.
– A neveddel fémjelzett SZEVASZ vándorszínház feloszlásának mi volt az oka? Hogy érintett ez téged?
– Nagyon sajnáltam, hogy tíz év után, az utolsó színházi kísérletemet gazdasági okok miatt fel kellett számolni, ugyanis nem kaptunk minimális támogatást sem. Még a színészeket is úgy „zavartam” el, mondván, azért, mert valaki szeret velem dolgozni, attól még nem lehet ilyen körülmények között folytatni. Havonta az akkori minimálbér egyharmadát, ha megkeresték, és bizony volt, akinek családot kellett eltartania. Támogatás nélkül egy színház nem életképes. Amikor belevágtunk, az volt a koncepció, hogy alapítunk egy interregionális színházat, vagyis két város, mondjuk Dunaszerdahely és Esztergom, közös színházat csinál. Egy kamaraszínházat, amely megpróbálja a saját stílusát megfogalmazni. Ez lett volna Európában az első interregionális színház, s még csak nyelvet sem kellett volna váltani, ráépült volna egyik a másikra. Ennek a jelentőségét a politikum sem értette meg akkoriban, vagy én nem csináltam jól valamit. Sosem voltam jó menedzser, és valószínűleg a hírem sem volt jó, a már említett okok miatt.
– Mit adott számodra a Németországban töltött két évtized?
– Adott egy nyelvet, megismertem egy életmódot. Vendéghallgató voltam egy évig a müncheni művészeti egyetem rendezői szakán. Megismertem egy kultúrát, és megszűntek a vágyaim, hogy magyar nyelvterületen kívül működjek. Negyvenéves koromban itthon már ismertek, rám köszöntek, üdvözöltek, Németországban pedig én voltam a senki. Nagyon furcsa helyzetet jelentett, beléptem egy olyan környezetbe, ahol állandó frusztrálásnak voltam kitéve. Ez nem egy versírói állapot, hanem letargikus. Ez tartott egészen addig, amíg vissza nem jöttünk.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. májusi számában)
Viola Szandra író, költő, rádiós műsorvezető és kulturális forradalmár. Három verseskötet, a Léleksztriptíz (2008), a Testreszabás (2014) és a Használt fényforrások (2021) szerzője, a Poétikon rádióműsor szerkesztő-műsorvezetője, a testverselés műfajának megalkotója, és számtalan rendhagyó irodalom-népszerűsítő tevékenység, például a verskarácsonyfa, a versékszerek, a vers-divatbemutató ötletgazdája, illetve szervezője.
Juhász Anna neve hívószó az irodalom világába vágyó embernek, és egyben garancia is. Mégpedig arra, hogy egy-egy irodalmi est, séta, előadás vagy bármely más alkalom erejéig valódi kapcsolatot teremthetünk a művészettel. Erről tanúskodik a neve alatt futó összes teltházas irodalmi és kulturális rendezvény, és erről a több mint egy évtizede működő Irodalmi Szalon is, amely idén, november 15-én ünnepelheti 13. születésnapját. Ennek apropóján beszélgettünk az elmúlt évek történéseiről, a jelen(lét)ről, erőt adó ars poeticáról és a még dédelgetett, de már egyre inkább kiforrni látszó álmokról.
2023. október 21-én mutatták be a szabadakarat>>>> című koncertszínházi produkciót az Erkel Színházban. A régóta várt előadás az előzetes híradások ígéretei szerint hozta mindazt, amit a bemutató előtt elárultak a szervezők: a mai fiatal felnőttek elé állítja Petőfi és Szendrey Júlia szerelmi történetét, amelyet a történelmi hitelesség és a versszövegek tesznek átélhetővé, a sztori drámaisága pedig a befogadó értelmezésére bízatik: emberi dráma, költői sors vagy katonasztori.
Póda Erzsébet hivatásos újságíró, szerkesztő, író. Volt munkatársa az egykori Szabad Földművesnek, az Új Nőnek, a Csallóköz hetilapnak és a Pátria Rádiónak. netBarátnő (www. baratno.com) elnevezéssel saját internetes női magazint alapított. Eddig három mesekönyve és egy jegyzetgyűjteménye látott napvilágot, hamarosan megjelenik a novelláskötete Macskakő címmel.
Az idei budapesti Ünnepi Könyvhét alkalmából jelent meg Géber László Vershamisító című verseskötete a Forum Könyvkiadó Intézet gondozásában. Jelen interjúban nemcsak a frissen megjelent kötetére összpontosítunk, de igyekszünk közelebb kerülni a szerzőhöz és az opusához is.
Bolemant Lászlónak négy önálló verseskötete jelent meg; a legutóbbi 2019-ben A megrajzolt idő címmel, amely versfordításait és fotóit is tartalmazza. 2020- ban elnyerte a pozsonyi Irodalmi Alap Madách Imre Nívódíját. Korábban versfordításai jelentek meg szlovák, cseh, skót szerzőktől, valamint önálló kötetében Tom Bryan, skót-walesi költő egyik verseskötetét ültette át magyarra.
Tony Lakatos ismert és elismert dzsesszszaxofonos, aki már egészen fiatalon szakított a családi hagyománnyal, miszerint felmenőihez, családtagjaihoz hasonlóan neki is hegedülnie kellene. Már korán úgy érezte, hogy világot akar látni, és eldöntötte, hogy nagy hal akar lenni a nagy vízben. Ez Tony Lakatos története, akivel a Nyárhangoló Fesztiválon az esti fellépése előtt beszélgettünk.
Hirtling István Jászai Mari-díjas színész, érdemes és kiváló művész, kitűnő színpadi alakításai mellett számos emlékezetes filmszerepet is a magáénak tudhat. Láthattuk őt olyan kultikus magyar filmekben, mint A Hídember vagy a Magyar vándor, valamint az Üvegtigris című vígjáték harmadik részében is játszott. Az ő hangján szólal meg magyarul Bruce Wayne Batman szerepében, a népszerű Stranger Things sorozat egyik szereplőjének is ő kölcsönözte a hangját, és ő tolmácsolja Az igazi című Márai-regény férfi főhősének gondolatait hangoskönyv formájában.
Gyerekkorában még sorba kellett állnia, hogy idősebb testvérei mellett hozzájuthasson édesapja gitárjához. Jó hallásának és kitartásának köszönhetően végül sikerült elérnie, hogy abból éljen, amit szeret, az pedig nem más, mint a gitár és a dzsessz. Bár ma már Berlinben él, a Kossuth-díjas zenész sosem felejtette el, honnan is jött. A palicsi Nyárhangoló Fesztiválon a hangpróba előtt sikerült „elrabolnunk” pár percre. Ez Snétberger Ferenc története.