– Vannak emberek, akik sima úton járhatják végig sorsukat. Gágyor Péterről ez nem mondható el. Gyakran mentél hegynek fölfelé, vagyis rögös volt az utad?
– Enyhén szólva. Az egész életem a kompromisszumok és a túlélés keresése volt. Fiatalon családot alapítottam, korán megnősültem, két nappal a huszadik születésnapom előtt. Az egyik rendezésem nyomán elvesztettem a csehszlovákiai állampolgárságomat, így velem együtt a feleségem és a lányaim is, vagyis a búsképű lovag, Don Quijote megpecsételte az életünket annyira, hogy a nyolcvanas évek második felében kiraktak az országból. Hét évig gyakorolt rám nyomást az ŠTB, próbált beszervezni a titkosszolgálat, kihallgatások, fenyegetések sora kísérte életemet, nyomatékosan a tudtomra adták, hogy a lányaim soha nem lehetnek egyetemisták. Magyarországon két évig hontalan voltam, retorziók jöttek, sorra mondták le a felkéréseket. Nehéz időszak volt ez mindannyiunknak. Magyarországra költöztünk, ahol rövid időn belül a magyar titkosszolgálat is megpróbált beszervezni. Többször megkíséreltük elhagyni az országot, de nem engedtek át minket a határon, pedig volt érvényes hontalan útlevelünk és vízumunk is. Aztán, amikor Magyarország megkötötte az IMF-szerződést, ami arra kötelezte az országot, hogy aki nem büntetett előéletű, azt ki kell engedni, Németországba mentünk. Göttingenben leltünk otthonra, úgy, hogy egy szót sem beszéltem németül. Többszörösen hátrányos helyzetben voltunk. Két évtizedig éltünk kint, az utolsó éveket már ingáztam a két otthon között. Mivel szlovák állampolgárság nélkül nem tudtunk a szülőföldemen ingatlant vásárolni, Magyarországon, a határ mellett, vagyis Komáromban, pontosabban a közigazgatásilag a városhoz tartozó Koppánymonostorban találtuk meg mostani otthonunkat.
– A két hivatásod, a színház és az irodalom közül melyik áll hozzád közelebb?
– Nem tudom elválasztani az irodalmi énemet a színházi énemtől. A színház feltételez egyfajta csoportot maga körül, s mint egy vallási szekta, hisznek egy esztétikai, etikai igazságban és egy ahhoz való módszertanban. A vershez meg az íráshoz a magány is elég. Addig, amíg a színháznál voltam, nem írtam, a színház kitöltötte az életemet, ez a munka egyfajta teljességet követelt. Mielőtt hazajöttünk, már írtam a jegyzeteket, készültem arra, hogy újra előtérbe helyezzem az írást, ami regénnyel kezdődött, autobiografikus motívumokkal megtöltve, majd a verseskötet következett, és jött sorban a többi is.
– A neveddel fémjelzett SZEVASZ vándorszínház feloszlásának mi volt az oka? Hogy érintett ez téged?
– Nagyon sajnáltam, hogy tíz év után, az utolsó színházi kísérletemet gazdasági okok miatt fel kellett számolni, ugyanis nem kaptunk minimális támogatást sem. Még a színészeket is úgy „zavartam” el, mondván, azért, mert valaki szeret velem dolgozni, attól még nem lehet ilyen körülmények között folytatni. Havonta az akkori minimálbér egyharmadát, ha megkeresték, és bizony volt, akinek családot kellett eltartania. Támogatás nélkül egy színház nem életképes. Amikor belevágtunk, az volt a koncepció, hogy alapítunk egy interregionális színházat, vagyis két város, mondjuk Dunaszerdahely és Esztergom, közös színházat csinál. Egy kamaraszínházat, amely megpróbálja a saját stílusát megfogalmazni. Ez lett volna Európában az első interregionális színház, s még csak nyelvet sem kellett volna váltani, ráépült volna egyik a másikra. Ennek a jelentőségét a politikum sem értette meg akkoriban, vagy én nem csináltam jól valamit. Sosem voltam jó menedzser, és valószínűleg a hírem sem volt jó, a már említett okok miatt.
– Mit adott számodra a Németországban töltött két évtized?
– Adott egy nyelvet, megismertem egy életmódot. Vendéghallgató voltam egy évig a müncheni művészeti egyetem rendezői szakán. Megismertem egy kultúrát, és megszűntek a vágyaim, hogy magyar nyelvterületen kívül működjek. Negyvenéves koromban itthon már ismertek, rám köszöntek, üdvözöltek, Németországban pedig én voltam a senki. Nagyon furcsa helyzetet jelentett, beléptem egy olyan környezetbe, ahol állandó frusztrálásnak voltam kitéve. Ez nem egy versírói állapot, hanem letargikus. Ez tartott egészen addig, amíg vissza nem jöttünk.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. májusi számában)
Egy erős írónemzedék létrejöttében hisz Lakatos Mihály romániai magyar költő, író, műfordító, aki elköteleződéssel vallja és eszerint is él, hogy az irodalomnak komoly szerepet kell vállalnia, feladata küzdeni az értékválsággal. Jellegzetes írói világában a súlyos ügyeket nemegyszer humorral oldja, ami, állítja, nem csupán alkati kérdés: a humort a székely ember a borvízzel szívja magába. Irodalmi munkásságának és betöltött tisztségeinek is ez a belső tartás ad egyedülálló értéket.
Az író úgy lett a felvidéki magyarság krónikása, hogy sokszor leírta, ifjúkorában nem szeretett olvasni, ahogy iskolába járni sem. Apja boltos volt, ő lovat és földet szeretett volna. Elkövette azt a nagy hibát, hogy nemcsak kitűnően sportolt, de fogott az agya is.
Foster Dorka (Palkonya, 1999) a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem (MOME) másodéves textiltervező szakos hallgatója, zenész, énekes, dalszövegíró, textiltervező, a Sárvári Diákköltők, diákírók táborának döntőse, a Helikoni versenyek kétszeres arany fokozatot szerzett fuvolistája.
Kortárs írók kortárs szerzőkről sorozatunkban azt kérjük az alkotóktól, hogy árulják el, kiket olvasnak szívesen és miért. Száraz Miklós György arra a kérdésre, hogy mely kortárs írót ajánlana az olvasóknak, a többek között ezt nyilatkozta: „Győrffy Ákos szintén költő, viszont van egy lírai prózai kötete, a Haza, ami remekmű, ha soha többet nem írna, az a karcsú, százoldalas könyvecske is elég lenne életműnek.” A könyvet én is olvastam és rám is nagy hatást gyakorolt, ezért kapva kaptam az alkalmon, hogy Győrffy Ákost kérdezhetem.
Szávai Gézával egy kellemes kerthelyiségben ücsörgünk. Az asztalon finom bor, a társaság többnyire írókból áll, Géza a szokásos módon vicces történeteket mesél. Na igen, ilyen lenne ideális körülmények között a találkozásunk, ám a járvány miatt most beszorultunk egy óbudai lakásba, ahol a Pont Kiadó működik. Bár mindkettőnket nyomasztanak különféle problémák, a hangulatunk így is derűs, s mondhatni, ott folytatjuk a csevegést, ahol legutóbb abbahagytuk.
Sorozatunkban azt kérjük a kortárs íróktól, árulják el, kiket olvasnak, ha éppen nem a saját műveiken dolgoznak, és mely pályatársuk művészetét értékelik nagyra. Ezzel nem titkolt célunk, hogy a kortárs magyar irodalmat népszerűsítsük és jobban megismerjük a szerzőket. A Magyarország Babérkoszorúja díjjal is kitüntetett Száraz Miklós György ideális alany, hiszen azonkívül, hogy világirodalmi olvasottsága is lenyűgöző, igen jól ismeri a kárpát-medencei szerzők munkásságát is.
Én azt viszem magammal külföldre is, ami vagyok, amit tanultam – a tisztességemet, a tehetségemet, az egyenességemet, a büszkeségemet, amit azért érzek, mert a világ egyik leggazdagabb kultúrájú nemzetének vagyok tagja. És –természetesen – a honvágyamat, senkit nem láttam akkora honvággyal dolgozni a munkáim során, mint önmagamat. Hiány van bennem, fontosak a gyökereim, amit első sorban a szűk családom, másodsorban pedig a tágabb, nemzeti családom távolléte okoz, ez a két családom van, ezek között érzem a teljes biztonságot és hitet arra, hogy érdemes csinálni.
Mindig van mit csinálni, hiába tervezem, hogy végre lógathatom a lábamat, mint derék és kiérdemesült immár-nyugdíjas, lassan szépkorú, vagy már egészen az, magyar állampolgár. Pedig, de jó lenne (legalább egyszer kipróbálni)!
– Aki fél az eleséstől, ne menjen a jégre! A világot, a magyarság helyzetét, az irodalom szerepét természetesen nem mindenki látja egyformán. De vallom, hogy az írástudóknak felelősségük van. Egy értékrendet is csak úgy lehet képviselni, ha nem taktikázgat és nem gyávul el az ember, hanem kiáll az igazáért. Ez nemcsak a publicisztikában, a művészetben is roppant fontos.